A MOMkult részéről nagyon szeretjük azokat a közösségi programokat, amik kilépnek az általánosnak tekinthető keretekből, amik kicsit más szemszögből közelítenek azokhoz az alapértékekhez, amiket fontosnak tartunk: közös érdeklődés, rendszeres találkozások, összeszokott, de nyitott és befogadó csoportok megjelenése. A tánc az egyik legklasszabb ilyen közösségformáló műfaj. 

Fentiek miatt is nagy öröm számunkra, hogy a BPM Swing Dance Corner alapítója, Bakó Tibor kezdeményezésére május végétől augusztus végéig megvalósulhatnak olyan táncestek a MOMkultnál lévő Sirály sétányon, ahol akár a már gyakorlott táncosok, akár kezdők, vagy csak az arra sétálók, érdeklődők élvezhetik azokat a budai hegyek között, az esti naplementében. 

MOMkult: Miként jött az ötlet, hogy a nyári táncestjeiteket a Sirály sétányon tartsátok?
Bakó Tibor: Budapesten a nyári szezonban évek óta nagy népszerűségnek örvendenek a különböző tánciskolák által szervezett szabadtéri swinges és boogies örömtánc események. Mivel feleségemmel, Varsányi Erzsébettel – aki a BPM Swing Dance Corner társalapítója – itt lakunk és tanítunk a Hegyvidéken, elkezdtünk gondolkodni azon, hogy a tanítványainknak itt is kialakíthatnánk egy hasonló kis ékszerdobozt, mellyel lehetőség nyílna a helyi lakosok előtt is, hogy kapcsolatba kerüljenek a swing táncok kultúrájával. A Sirály sétány magától értetődő választás volt számunkra, valahányszor erre járunk, mindig megállunk pár percre, hogy élvezzük a csodálatos panorámát. Az egyik ilyen utunk alkalmával jutott eszünkbe, hogy tökéletes helyszín lehetne egy helyi táncest-sorozathoz.

MOMkult: Mivel készültök egy-egy estére? Lesznek különböző tematikájú alkalmak, vagy közel hasonló módon alakulnak majd a bulik?
Bakó Tibor: A táncestekre jól táncolható, hangulatos zenékkel készülünk több stílusból is, mivel a swing táncok igen sokrétűek, és emiatt a táncos közösség is rendkívül sokfelől érkezik – lesznek, akik lindy hopot, mások boogie-woogiet, balboát vagy solo charlestont szeretnek elsősorban táncolni. Igyekszünk ezeknek az igényeknek mind megfelelni. Ezen túlmenően egyelőre nem tervezünk kötött tematikát, célunk elsősorban az organikus közösségépítés, illetve a minél fesztelenebb légkör létrehozása. Ennek érdekében a nyár során néhány alkalommal az esték táncos tasterekkel (ízelítőkkel) kezdődnek majd, melyre szeretettel várunk mindenkit, táncos előélettől függetlenül. A taster során egyszerűbb mozdulatsorokat tanítunk, melyeket akár a buliban is kipróbálhatnak a résztvevők.

MOMkult: Kiket vártok a swing bulikra? Összeszokott, ismerős társaság alkotja a törzsközönségeteket, vagy teljesen nyitott és más klubok vendégei számára is van lehetőség csatlakozni? Hány fő tud egyszerre táncolni majd? Párok jöhetnek csak, vagy egyéni érdeklődők is?
Bakó Tibor: Mindenkit szeretettel várunk! A budapesti táncos közösségnek természetesen van egy igen lelkes magja, azonban ez a mag nem zárt, rendkívül befogadó a közeg. Szeretünk új emberekkel megismerkedni, szeretjük átadni a swing táncok örömét azoknak, akiknek nem volt még benne részük. A cél, hogy minél többen jól érezzük magunkat. Hogy hány fő táncolhat egyszerre? Ahány csak tud és szeretne. A tánctér 60 nm lesz – legalábbis ekkora területen terítünk le csúszósabb padlót a betonra –, ez egyszerre kb. 15-20 párnak biztosít kényelmes táncolási felületet. Természetesen ennél jóval több résztvevőre számítunk, hiszen a táncosok nincsenek mind egyszerre a parketten, a swing táncokat intenzitásukból eredően ritkán táncolják szünet nélkül. A tánctér mellé hangulatos pihenősarkokkal is készülünk, ahova le lehet huppanni beszélgetni, vagy akár csak nézni a többi táncost.
Miként a tasterre, a táncestre sem kötelező táncpartnert hozni, a közösség a folyamatos párcseréknek köszönhetően állandó mozgásban van. Sokan kezdtük úgy swinges pályafutásukat, hogy egyedül merészkedtünk le első swing vagy boogie bulinkra.

MOMkult: Van bármi különleges, amivel készülni érdemes a bulikra? Öltözet, cipő, szabályok?
Bakó Tibor: Az öltözetet illetően csak egy megkötés van: a sétányra csúszósabb vinyl sportszőnyeget terítünk, ezért váltócipő használata javasolt, a cipő minél csúszósabb, annál jobb a tánchoz. Továbbá olyan ruhában érdemes jönni, amely nem akadályozza a szabad mozgást, kényelmes és jól szellőzik.
A szabályokat illetően a közösségi létünk alapja a kölcsönös tisztelet és egymásra figyelés.

A Swing és boogie bulikról további információ a facebook-eseményben és a MOMkult vonatkozó oldalán találhatóak.

Szöveg: Faludi András
Fotó: @ Nikola Gyulmezov (+ @MOMkult)

ÜVEG.HÁZ projekt start – interjú Szmrecsányi Bolda festőművésszel

MOMkult: Az »Árnyékok« c. alkotásod reprodukciójának kiállításával nyitott idén a MOMkult nyári ÜVEG.HÁZ projektje. Több szimbolikus vonalat is fel lehet fedezni ebben, de leginkább az elvarázsoló, ahogy a fény mennyiféle absztrakcióban jelenik meg az installációban: az üvegen áthatoló fény, a diptichonon megjelenített fénygátak játéka, a természetes, illetve a mesterséges megvilágítás paradoxitásának a művészetben való feloldása. A koherenciaként jelen lévő, életet adó és tápláló fény viszont mindennek az origója itt.
Miként viszonyulsz a fényhez, látsz-e általa többet egy alkotói folyamat elején?

Szmrecsányi Bolda: Ez a téma nagyon foglalkoztat, mivel alapvetően nagyon nagy teret biztosít a kísérletezésre, és véleményem szerint a nézőt is ilyen irányba tudja elmozdítani: kísérletezzen a saját benyomásaival, értelmezéseivel, és ne csak az adott ábrázolásra koncentráljon, hanem a saját érzéseire, ösztöneire összpontosítson. A képeim középpontja, a magja a fény, a ragyogás, ami még ha kisebb felületen van is jelen, mint a sötétebb komorabb részek, mégis erőteljesebben hódítva terjed szét a felületen. Ez a fény egyrészt az életet, és a reményt jelképezi, másrészt pedig az árnyékra is felhívja a figyelmet. Az árnyék és a fény ellentéte megjelenik a képben, aminek van egy olyan értelmezése is, hogy ahhoz hogy árnyék, vagy bármiféle sötétebb vetület jöjjön létre, ahhoz elengedhetetlen a fény szerepe, valamint hogy a fénynek nagyobb hatása legyen, vagy csak szimplán felfogjuk a létezését, ahhoz meg szükséges a mellette lévő sötétebb, és komorabb kontrasztok együttese.
Ezek a dolgok ugyanúgy, ahogy a természetben, az emberi lélekben is egyaránt hangsúlyos szerepet játszanak. Az egyik nincs a másik nélkül, de a fény mégis egy reménysugár, egy csepp pozitivitás; és hívő emberként számomra spirituális jelentéssel is bír.
Az „Árnyék”-sorozatom első néhány képénél még csak a realisztikus megjelenítés volt a célom, de idővel egyre kevésbé a pontos látvány visszaadása, inkább az absztrakt expresszív gondolkodásmód foglalkoztatott. Bizonyos szempontból volt egy elképzelés, egy terv a fejemben, hogy milyen színvilág jelenjen meg, milyenek lesznek az árnyékok formái, de a végeredmény mindig azért egy kicsit más. Ahogyan nem szeretem elmondani azt sem, hogy mit kell belelátni a képbe, így magamat sem szeretem túlzottan keretek közé szorítani az alkotói folyamat közben. Ez is egyféle kísérletezési folyamat ahogyan az is, hogy mikor lehet késznek nyilvánítani a képet, meddig lehet fokozni azt.
A természet mindig nagyon közel állt hozzám és valahogy a természet önpusztító és építő folyamataival szimbiózisban jelenítem meg a belső világom, az emberi lét privát, és szubjektív belső küzdelmét. A két kép igazság szerint egy képként is értelmezhető, mivel a fénynek a hullámzása a színárnyalatok gomolygása átterjed egyik képről a másikra, ezzel is a folyamatosságra és egyfajta körforgásra utalva. A sok réteg, szín és lazúr egymásra építésével igyekeztem a végeredményt minél sejtelmesebb hatásúvá tenni, és ezzel is arra ösztönözni a nézőket, hogy a képet saját benyomásaik, saját belső világuk szerint értelmezzék.

MOMkult: A kiállított mű sokak számára eltérő karakterűnek tűnhet ahhoz képest, amit a mai kortárs, fiatal festőművészektől megszokhattunk. Ez a fajta modern klasszikus mennyire adja az alkotói látásmódod vissza? Illetve valóban inkább a klasszikus vonalakat látjuk? Nem lehet, hogy csupán a rendkívüli össztudás (modern, antik, klasszikus) szintézise jelenik meg a vásznaidon?

Szmrecsányi Bolda: Képeimben és gondolkodásmódomon is megfigyelhető a többféle stílushoz való vonzódás. Első ránézésre a képek az absztrakt vonalat képviselhetik, de jobban megnézve rengeteg klasszikus, expresszív elem jelenik meg bennük. Maga a téma,  a természeti képek, a pasztelesebb, visszafogottabb színvilág, a földszínek, mind inkább a klasszikus vonalra utalhatnak, de emellett a színek és a formák folytonos burjánzása és a gesztusok, az ecsetvonások kezelése meg inkább az expresszívebb absztraktabb vonalat láttatják. Alapvetően azt hiszem, hogy óriási hatással volt rám, hogy én a régi klasszikus, antik képek között nőttem fel, ami nagyon befolyásolta a saját világomat, művészeti gondolkodásomat. Választani nem tudnék a stílusok közül, emiatt igyekszem egyszerre többfélét is alkalmazni. Ez, az alapvetően időtálló téma, ebben nagy segítségemre van. Fiatal művészként még azt hiszem sokfelé fog vezetni az utam, mivel most az önkeresésnek és a kísérletezgetésnek az időszaka van, de úgy gondolom, hogy hozzám leginkább egyfajta vegyes szemléletmód áll a legközelebb.

A kiállítás megtekinthető a MOMkultnál a Sirály sétányon levő ÜVEG.HÁZban 2023. június 21-ig.

szöveg: MOMkult @ Faludi András

MOMkult: Június 22-étől láthatóak alkotásaid a MOMkult ÜVEG.HÁZ-projekt keretében a Sirály sétány kioszkjában. Fotók, festményszerű matéria-részletek, színek, fény és az érezhető nedvesség, életerő… bárki arra járó szemét, tekintetét vonzó és sétairányát befolyásoló üdeség olyan installációban, ami egy fotókiállítás esetében nem megszokott.
Mit látunk? Mi minden összpontosul ebben a pici térben általad? Ki B. Tier Noémi?

Huszonhat év – interjú Juhász Annával

A 2023-as év kulturális életét nagyban meghatározza a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának, Petőfi Sándor születésének 200. ünnepe. Üdvözlendő, de egyben példátlannak is tekinthető az a fajta megemlékezés-hullám, a programdömping, ami a költő bicenteneriuma kapcsán jelentkezik. Minek köszönhető ez  a jelenség?

Juhász Anna: Talán maga a jelenség nem egyedi, hisz a kerek évfordulók kapcsán gyakori példa a kiemelés hosszú évtizedek óta, inkább kérdés, hogy mit tudunk kezdeni a fókusszal: valóban elindul-e egy olvasási hullám, másképp látunk-e egy szerzőt, egy életművet. Nemrég Kemény István költővel beszélgettünk Petőfiről, aki általános iskolás volt, amikor a Petőfi150 zajlott – felidézte iskolai élményeit és mindazt a sűrűséget, amire fél évszázaddal ezelőttről emlékszik. Legyen lehetőség az évforduló, mi meg jó, ha nyitottan fogadjuk az életművet. Petőfivel azt hiszem, nem is lesz nehéz dolgunk.

Petőfi az egyetlen költő talán, akitől zicher, hogy minden magyar tud legalább valahány sort idézni. Ez hatalmas erő. Jól marketingelhető. Ennyi lenne csupán a titok?

A titok az, hogy Petőfi zseni volt. Persze céltudatos, szorgalmas, sokszor állítólag kiállhatatlan, de tehetséges. Ez pedig nem egy felvett póz, hanem egy veleszületett csillag, a szíve közepében. Engem régóta lenyűgöz az az életpálya, az a hit, ami őt vezette, és a versek, amik tollából születtek. Finom és erővel teli, szerelmes és féltő, humoros és ellentmondást nem tűrő költemények sora – és remekművek, mint A János vitéz vagy az Apostol. Megváltoztatta a költészet nyelvét, egész személyes témákat és hangulatokat emelt be a vers-elbeszélhetőségébe és ment előre, mint egy szilaj paripa. Nagyon izgatott a személyisége kezdetektől, az idei évben irodalmárként hálás vagyok, hogy mind egy könyvben (Más Petőfi az enyém), mind egy előadás során (Huszonhat év – Privát Petőfi) új arcát mutathatjuk meg a közönségnek – ezeknek együtt lesz premierje a MOMkultban április 22-én. 

Nemzetközi szinten milyen Petőfi megítélése, ismerik-e, szeretik-e őt, része-e a nemzetközi irodalmi kánonnak?

Petőfi nevét szinte mindenhol ismerik, talán nincs olyan ország a világon, ahol ne tudnák, hogy élt egy fényes csillag a magyar költészetben, aki nyelvi és valós forradalmat csinált. Az idei évforduló pedig új lehetőség, hogy fordításkötetei és emlékezései legyenek – így volt ez nemrég Indiában, New Yorkban vagy Brüsszelben is. És ne feledjük: Petőfi megélte, hogy versei bekerülnek a tananyagba, Nietzsche diákként hat versét zenésítette meg, még Victor Hugo is foglalkozott vele. 

Huszonhat év… ha arra gondolunk, hogy ez egy alkotói életmű hossza, az még hagyján, egész soknak is tekinthető. De Petőfi mindösszesen élt ennyit. Huszonhat év. 26. Mi lehet az, amitől ő ennyire rövid idő alatt, egy hatalmas mennyiségű produktum mentén ekkora hatású személyiséggé válhatott? 

Ez önmagában is egy nagyon sűrű élet volt, de plusz érdekesség, pont a kérdéshez kapcsolódva: Pápa fontos város Petőfi életében, itt válik Petőfi Petőfivé, 19 éves, amikor az Athenaeum lehozza első verseit, itt indul az a 7 év, amiben megszületik a Petőfi életmű – tehát összesen 7 év ez a sűrűség – munkássága produktív időszakában mintegy ezer verset írt (évente átlagosan 125 verset). Elképesztő szám. Fűtötte a szellem, állítólag mindig írt, még utazás, vándorlás és kávéházban ülés közben is. Ismétlem, még vándorlás során is. Mert hogy bejárta a Kárpát-medencét, és habár az elején nincstelenként, szinte koldusként, pár év múlva már vállára vette a nép és ünnepelték. Sok mindent megélt Petőfi, sok mindent megírt, úgy, ahogy más nem – és szeretett, ahogy más nem, megmutatott egész intim, erotikus és családi helyzeteket is – talán ez az őszinteség és ennek ereje, amihez 200 év távlatából is tudunk visszanyúlni és vigaszt keresni. 

Mennyiben segíthette Petőfi popkulturális ikonná válását a Pilvaker, és az ehhez hasonló irodalmi rendezvények megjelenése? Vagy ezek csak rezgések valami egészen másra?

“Legyen minden dalunk egy vigasztalás!” – mondja versében Arany Jánosnak, és dalt ír, ezzel is megmutatva, mi dalként is gondolhatunk rá innen a XXI. századból. Az irodalom egy folyamatos jelenlét – mindig újra kell értelmeznünk a hangokat, műveket, verseket, a magunk korára, magunk igéire lefordítani – keresni, nekünk mit üzen egy-egy vers. Kosztolányi erre azt mondja: “A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak.” Így van ezzel mindenki, aki hozzányúl – modern eszközökkel – egy életműhöz, minket is ez vezet a Huszonhat év – Privát Petőfi előadás kapcsán: megmutatni az embert, a kapcsolódásait, lebontani a szoborszerűséget és megkeresni azt a fiatal fiút, aki, ha elénk állna, igenis lenne miről beszélgetnünk.

Kik dolgoznak azon központilag, hogy ilyen mennyiségű és minőségű rendezvények, sorozatok, performanszok jelenhetnek meg? 

Én a Petőfi Kulturális Ügynökség Kiemelt Programok igazgatójaként kollégáimmal együtt számos ügyet szervezek és feladatom is szervezni, létrehozni és támogatni Petőfi Sándorhoz kapcsolódó programokat. Számos rendhagyó irodalomórát viszek határon innen és túl, vannak olyan fiatal alkotók, mint a Verseitek Dallama, akik Petőfi-estet hoznak létre, de most a nagy fókusz az előadáson van: vajon sikerül-e megmutatni azt a privát képet, ami leginkább bennünk él, ami nagyon kötődik a népdalhoz, és ami nagyon emberi, megrendítő.

Petőfi ma költő, slammer, vagy stand-up komédiás lenne inkább? 

Petőfinek biztos sok követője lenne mindenhol, az élete is olyan izgalmas, hogy többszázezren követnék kalandozásait, online bejelentkezéseit, naplóját. És költő lenne, ez biztos, nem is lehetne más. Ő egy olyan ősminta, ami máig érvényes, sosem adta magát semmi másnak, csak a költészetnek – ez pedig a legnagyobb magaslatokba emeli őt. “…énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.”

Juhász Anna fotó: Oláh Gergely
Orlai Petrich Soma festménye 1861-ben.  Fotó:  DeAgostini / Getty Images
Sándor Petőfi (facebook.com, Madách Gimnázium)

szöveg: @MOMkult (Barna Judit, Faludi András)

Annyiszor látni social oldalakon, hogy micsoda vibe kávézni: ilyen habos, olyan fekete, amolyan specialty, itt a legjobb, ott a legfinomabb. Pörkölés ide, foam art oda, talán kijelenthető, számos extraklassz kávézó van Budapesten, és mindenki esküszik, hogy az ő kedvence a legeslegjobb mind közül. Ami jó. A 2020-as évekre érkezett meg Budapest talán oda, ahol a húszas-harmincas években tartott (erről igazán remek kultúrtörténet az Erki Edit által szerkesztett könyv), amit a világháború mocska elsöpört, illetve az azt követő évtizedek átalakítottak. 

A kávézás az egyik olyan tevékenység, aminek minden életszituációban, szociális kapcsolódásban meghatározó szerepe van. Reggeli ébredéshez főtt kotyogós, “munkábarohanós to go”, vagy már a bent készített kapszulás. Legyen a kávé akár ebéd utáni teraszonülős, délutáni játszóterezős, barátokkal összefutós-beszélgetős, csoportosul köré megannyi tevékenység és kapcsolódás. Sokszor már nem is önmagáért a kávéért fogyasztják, hanem egyfajta koherenciává, alapértelmezéssé vált: “találkozzunk egy kávéra!”.

Ihatunk kávét a sarki kisboltban, benzinkúton, akár menő újhullámosban vagy felújított ódon nagykávéházban, a fenti sok-sok aspektus összpontosul abban az egy csészényi feketében, aminek fogyasztása során biztos mindenki kortyol egyet behunyt szemmel. 

Modern formában újul a kávéház-kultúra: a kávéhoz, a kávézókhoz, a kávéházakhoz kapcsolódik a magyar művelődés és kultúra igen jelentős, a mai kortárs művészetet is meghatározó időszaka, és mint ilyen, újraéledni látszik annak hagyománya is, hogy az építészet, belsőépítészet, interior- és iparművészet mellett többek között a képzőművészeti, irodalmi és zenei produktumok is újra megtalálják maguknak a helyüket a kávévilágban.
Már nincs olyan kávézó, ami valamilyen szempontból ne lenne rendkívül különleges, vagy igényes: a kialakítás, a helyszínválasztás, a kávé minősége, a személyzet, a vendéglátás, mind-mind olyan szempont, ami meghatározza, hogy valakinek melyik hely válik kedvessé, kedvenccé, hol érzi jól magát. 

Valamint nincs olyan szolgáltató hely, múzeum, koncertterem, kulturális központ, ami igazán felhasználóbarát lenne egy jó kávézó nélkül. Érdemes sok helyet, a legtöbb helyet kipróbálni!


A MOM Café 2023. április 1-jétől várja a vendégeket a MOMkult belső tereiben,
valamint szabadtéri, teraszos részein.

szöveg: Barna Judit, Faludi András
fotó: @MOMkult

Zenés időutazás, generációkon átívelő univerzális mondanivaló
Április 18-án sanzonest lesz a MOMkultban

Nagy érzelmek, fájdalmas romantika, emlékezés, beteljesületlen szerelem – mindez a francia művészetre jellemző hőfokon. 2018-ban, a Vigadóban kelt először életre a J’aime la chanson elnevezésű produkció Kárász Eszterrel, Csemer Boglárka “Boggie”-val és Tompos Kátyával. A nagy sikerre való tekintettel az előadást elvitték utána a Müpa nagytermébe az Óbudai Danubia Zenekarral kiegészülve. A projekt az áprilisban újranyitó MOMkult színpadán éled újjá Chanson Elysée címmel; Eszterhez és Bogihoz most Szinetár Dóra csatlakozik. A három művésznő egyenként is meghatározó munkásságot tudhat magáénak, mindhárman más-más módon találkoztak a sanzon világával, közös produkciójuk méltán számíthat hatalmas sikerre. A koncertről és a sanzon máig aktuális mondanivalójáról Eszterrel és Boggie-val beszélgettünk.

MOMkult: Honnan hova tart az évszázados sanzon világa? Mitől válik, mitől válhat egy-egy dal olyan örökérvényűvé, amit akár eredetiben, akár feldolgozásként újra és újra meghallgat az ember?

Kárász Eszter: A sanzonok olyan egyetemes, örök emberi érzésekről beszélnek, ami nem tud kimenni a divatból. A szerelem keresése, a kapcsolódni vágyás, az öröm és a bánat, ami ezekben a költői szövegekben van, az évszázadok során sem változott, az emberi élet örök kísérője. Ezeket ráadásul olyan zenei köntösben tálalják, ami segít a hallgatóknak is átélni, újraélni ezeket az érzelmeket; felkavar majd megnyugtat és megtisztít. Én is ezt élem át, miközben énekelem őket, és a nézők is erről szoktak beszámolni. 

Csemer Boglárka: A sanzon műfaj sokkal korábban gyökerezik a frankofón dallamkincsben, mint azt gondolnánk. Ott van a korai népi, falusi, majd városi kocsmadalokban, de ott van Debussyben, Chopinben és ott van a mai kortárs belga pop hercegnő, Angele dalaiban is. Egészen speciális és izgalmas dallamvilág ez, amit gyakran 6/8-os lüktetés is jellemez. De talán a legfontosabb mégis a dalok története. Ezeket a dalokat nem lehet “csupán” elénekelni. Ezeket minden egyes alkalommal el kell mesélni és pontosan ettől érzi a hallgató örökérvényűnek. Érzed, hogy ez 1920-ban is jelentett valamit, de 2023-ban is tud valamit.

Szinetár Dóra: Számomra a sanzon “zenés felnőtt mese”. Kislányként rengeteget hallgattam az édesanyámat, ahogy sanzonokat énekelt színházban, koncerten. Valahogy már akkor a magaménak éreztem ezt a műfajt, amikor még nem is igazán értettem, miről szólnak a dalok, csak a zene vitt magával, és a szenvedély, ahogy anyukám énekelte. 

MK: A sanzon műfaja franciául igazán szexi. A koncerten eredeti nyelven is megszólalnak majd a dalok a műsorban?

KE: Én 18 éve éneklem Piaf dalait és hiába kerestem olyan fordítást, ami igazán visszaadná azt, ami benne van, mindig visszatértem a francia szöveghez. Még annak, aki nem érti, az ő számára is átüt rajta a hangulata, mondanivalója. De ezen az esten lesznek nagyon izgalmas kísérletek a magyar és francia szöveg találkozására, lesz például olyan duettünk Szinetár Dórival, ahol én franciául, ő magyarul fogja énekelni ugyanazt a sanzont.

CSB: Természetesen! Francia nyelv nélkül nem az igazi egy ilyen est. 

SZD: Részemről a magyar nyelvet képviselem az esten. Bízom benne, hogy a mi anyanyelvünkön is szexi tud lenni egy-egy sanzon, különösen ha olyan csodás szövegírók sorait énekeljük, mint Reményi-Gyenes István, Harmath Imre, vagy Bradányi Iván.

MK: Mennyire állja meg a helyét az a kijelentés – amit sokszor hallani egy-egy nagy énekes kapcsán –, hogy léteznek “felkent” előadók, és csak tőlük hallani igazán igazi feldolgozásokat? Ez talán akkor lehet érvényes, ha lényegében ugyanazt szeretnénk hallani élőben, mint ahogy azt a rongyosra hallgatott eredeti lemezen megszoktuk. Vagy az csak utánzás? Milyen az igazi adaptáció?

KE: Én gyerekkorom óta rajongok Edith Piafért, és sosem akartam elénekelni a dalait, mert úgy éreztem, úgy, ahogy ő, úgysem lehet. Aztán lassan két évtizede valaki meggyőzött, hogy úgy viszont, ahogy én éneklem őket az ő tiszteletére, van értelme. Sosem akartam őt utánozni, nem is hiszem, hogy lehet. Azt szeretném megmutatni, továbbadni, hogy nekem milyen sokat jelentettek és segítettek ezek a dalok.

CSB: Szerintem az a jó adaptáció, ha az előadó a saját képére tudja formálni a dalt. Ha csak szimplán leutánzol valamit, attól az miért érdekes? Akkor inkább hallgassák meg az emberek otthon bakeliten az eredeti előadót. Én azért szeretem ezt az estet, mert amellett, hogy megszületik a hallgatóban az az érzés, hogy milyen jó ezeket a dalokat újra átélni, amellett kapnak egy izgalmas interpretációt 2023-ból, úgy hogy közben a dalok jellegében nem csorbulnak, csak új megfogalmazást kapnak. Ez szerintem nagyon fontos. Attól tud élni egy ilyen műsor, attól tud aktuális lenni egy ilyen műsor, hogy mi jelenidejűvé fogalmazzuk.

SZD: Sosem próbálkoztam utánzással. Vagyis egyszer, a Sztárban Sztár első évadában versenyzőként. Elképesztő felismerés volt számomra, hogy például Piafot – akinek unásig hallgattam a lemezeit, és évek óta énekeltem a dalait -, mennyire nem figyeltem meg, mint előadót. Sosem akartam úgy énekelni, ahogy ő. Az ő dalait akartam hallgatni tőle, vagy énekelni úgy, ahogy bennem megszólaltak, azt megmutatni belőlük, amit nekem jelentenek. 

MK: Vegyük az április 6-ai koncert dalait. Milyen előadóktól választottatok sanzonokat? Mi volt a válogatás, szerkesztés alapgondolata?

KE: Azért is nagy élmény nekünk is, és reméljük a nézőknek is ez az est, mert mindhárman teljesen más személyiségek vagyunk, más energiákat mozgatunk a színpadon és más oldalát szeretjük és műveljük ennek a műfajnak, így nagyon színes, de mégis egységes műsor állt össze.

CSB: Én például fogok énekelni Lara Fabiant, France Gallt, de Céline Dion-t is.

SZD: A szerelem döntött elsősorban; ki mit szeret a legjobban, ki mivel szeretne “mesélni”. 

MK: Személy szerint mit jelent számotokra ezeket a dalokat elénekelni? Mennyire fontos annak a személye, akiknek a dalait előadjátok? 

KE: Én ugye Piaf életében és dalaiban merültem el húsz éve nyakig, azóta játszom a Padam című sanzonestet a tiszteletére és sokan mondják, hogy hasonlítok is rá kicsit. Hogy kívül mennyire, azt nem tudom, de belül valóban a zsigereimben érzem a szeretetvágyát, azt, ahogy nem tudott nem száztíz százalékon égni, hogy a színpadon tudott igazán önmaga lenni, és értem azt a makacs erőt is, ami betegen vagy tragédiák után is felhajtotta a színpadra. De ezen a koncerten több kortárs, mai, táncos francia dalt is éneklek, aminek vidám energiáiban lubickolok minden alkalommal.

CSB: Az én személyes kedvenceim hálistennek mind benne vannak ebben a műsorban. Fontos iskola volt számomra a francia sanzon világa, a huszas éveimben rengeteg időt töltöttem ezeknek az előadóknak a tanulmányozásával. Az éneklésemben és a saját dalaimban a mai napig markánsan jelen vannak a sanzon stílusjegyei. Nekem abszolút példaképeim a francia sanzon aranykorának előadói, mind énekesi, mind előadóművészi szempontból. Megtiszteltetés énekelni tőlük.

SZD: Imádom Piafot hallgatni, és egy koncerten a dalait énekelni egyfajta tisztelgés előtte. Vagy akár Charles Aznavour előtt. De a személye csak annyiban érdekes most, hogy ő szerettette meg velem az adott dalt. Akár az életútja inspirált, hogy akarjam én is énekelni. 

Szöveg: Barna Judit, Faludi András

Sok induló projekt akadt el a pandémia miatt, de van amelyik lendületet vett, vagy irányt váltott annak hatására. A MOMkultban április 7-én megjelenő Back-Pack című előadás talán mindegyik ezek közül.
Reneszánsz gondolatnak tekinthető, hogy egy-egy művészeti alkotás évek alatt formálódik, a létrehozásának gondolata és a közönség elé tárása között esetleg évtizedek telnek el. Ugyan most nem teljesen az alkotói szándék vezérelte, hogy a Soharóza Kórus és a Jónás Vera Experiment közös projektje rengeteg hónapon keresztül hol elült, hol változó dinamikával, de erőre kapott, a végeredmény tekintetében talán kijelenthető, hogy annak a fontos és merész témának amit feldolgoz, jót tett a formálódással telt időszak. 

MOMkult: A Soharóza észrevehetően olyan tematikus előadásokat hoz létre, amik fontos, társadalmi kérdésekre érzékenyen reagáló gondolatcsoportra épülnek. A produkciók mindegyikén markánsan látszik ez a szerkesztési elv, amihez az igazi soharózás atmoszférát az erőteljes közös alkotás, a kórus közösségi szellemiségének megjelenése adja. Miként készül egy-egy ilyen előadás? Mi tudható meg az alkotási folyamatról?

Halas Dóra: Már a legelejétől kezdve bevonjuk az összes kórustagot a közös gondolkodásba, olyannyira, hogy az előadás témáját is általában közösen találjuk ki. Sokan vagyunk, ezért nyilván egy sokrétű szűrőn kell végig irányítani a rengeteg ötletet, aminek a végén mi, a rendezők vagyunk. Van, amikor ezek a közös gondolkodások valakinek a konyhájában vagy egy kávézó teraszán történnek egy hosszú órákon át tartó beszélgetés mentén, és van, hogy beviszünk játékokat, improvizációkat, témákat a próbára és ott alakulnak ki ötletek. A lényeg, hogy aki csak akar, hozzá tegyen a nagy egészhez, ahol csak tud – én ezt a legfontosabb értékünknek tartom, amióta csak létrejöttünk. Bele lehet szólni, de egy adott ponton túl el kell fogadni (sőt, magadévá kell tenni), amit a közösség illetve a vezetők eldöntöttek. Ez egyfajta kölcsönös bizalmat jelent, ami nekem személy szerint nagy szabadságérzetet nyújt.      

MK: Mennyire jellemző a Soharózára, hogy egy-egy műsorához együttműködő-alkotót választ? Illetve most miként alakult a közös munka Jónás Verával?

HD: Ösztönösen történnek ezek a dolgok, az élet hozza őket. Ha megpróbálok visszagondolni, azt hiszem, sosem kértünk fel konkrétan senkit az együttműködésre. Vagy minket kérnek fel (most legutóbb például Presser Gábor invitált minket egy koncertre, ami szintén sokadszorra marad el, reméljük, most ősszel végre összejön), vagy alakul magától az ismeretségekből. Verát például közös barátunk és munkatársunk, Rubik Ernő Zoltánon keresztül ismertük meg, ő kért fel minket, hogy készüljünk és lépjünk fel közösen a zeneszerzői diplomakoncertjén. Ott annyira egymásba szerettünk, hogy később Verától jött az ötlet, csináljunk egy egész estés előadást közösen.  

Jónás Vera: Igen, nekem is úgy tűnik, hogy az organikus találkozások mentén alakul ez a csapat. Az említett Rubik Ernő-koncert után amúgy még évekig csak kacsingattunk egymásra a kórussal, mígnem egy afrikai nyaralás alkalmával egy nap felkeltem, és írtam Dórinak, hogy bennem még mindig ott bizsereg valami, az a valami, ami szerint kettőnknek nagyon klassz közös dolgaink lennének.
Azóta kvázi kórustag vagyok, imádom a közösség mindent elsöprő erejét. Számomra az, hogy pont a covid-lezárások előtt kerültünk közel, még áldásos is volt, hisz ez a csapat folyamatos kapcsolatban állt egymással, olyannyira, hogy még egy meselemezt is készítettünk ez idő alatt.

MK: A februárban bemutatott Back-Pack című koncertműsor azt – az elmúlt években erősen előtérbe került – pszichológiai témát járja körül, ami az emberre ható, a generációkon keresztül hordozott, egymásra rakódott örömök és traumák, vagyis a látott, és az öröklött családi minták kusza szövetét vizsgálja. A Soharóza munkamódszerét ismerve egy ilyen téma feldolgozása bizonyára nagyobb lelki odafordulást és megterhelőbb periódust jelenthetett az alkotók számára. 

HD: Tényleg voltak nagyon őszinte pillanatok, főleg amikor a témákat kutattuk és belementünk saját családi történeteinkbe a beszélgetésekkor. De nem ez volt az első ilyen előadásunk: emlékszem, amikor a Tabu kollekció c. előadásra készültünk, az egyik kórustag hozott egy olyan játékot a próbára, ahol sötétben sétálva, halk improvizatív éneklés közben bárki felállhatott egy székre és hangosan kimondhatott egy saját tabut. Ott kemény dolgok hangoztak el, nagyon megrázó élmény volt. Nekem az elmúlt pár évben személyesen is végig kellett mennem ezen az önismereti, idegi automatizmusokat átprogramozó úton, a saját mentális állapotom és a gyerekeim miatt ezt létfontosságúnak éreztem. Vera anyukája az egyik interjúban annyira szépen elmondja ugyanezt: hogy miként jött rá arra, hogy mit és hogyan kell neki másképp csinálnia, hogyan kell kilépnie az ördögi körből. Én úgy érzem, nekem ez most sikerült, bár az ember sosem kerülhet igazán a folyamat végére, de a gyerekeink tükröt tartanak; – meg a Soharóza-tagok is. 

JV: Szerintem minden koncert, performansz vagy színházi előadás mögött ott van egy mélyebb munka a témával kapcsolatban. A Soharóza erőssége – ahogy Dóri is mondja –, hogy mindenki megmerítkezhet ebben és annyira mélyen belemehet, amennyire csak szeretne. A családi örökség ráadásul teljesen univerzális, mindenkit érintő fogalom, folyamatosan az emberek orra előtt van. A zenekarom tagjainak élményeit, gondolatait is – bár ők nem tudtak az alkotási folyamatban nagyon intenzíven részt venni – beépítettük az előadásba. 

A kreatív energiák, a mélyről építkező emberi szimpátiák és szakmai kapcsolódások eredménye lett a Jónás Vera Experiment és a Soharóza Back-Pack című koncertműsora, amit legközelebb 2023. április 7-én tekinthet meg a közönség a MOMkultban. 

szöveg: Faludi András
fotó: Trafó, Csibi Szilvia

„Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Szeptember 20-án ünnepeljük Tamási Áron író 125. születésnapját. Az egykoron a XII. kerületben is otthonra találó, székely író életét bemutató Bölcső a hegyek között – Tamási Áron125 kiállítás hetek óta a MOMKult előtti Sirály sétányon látogatható, ahol a születésnap estéjén, szeptember 20-án 19.30-kor gyertyás megemlékezésen vehetnek részt, ahol megidézik versek, naplórészletek segítségével a kivételes írói pálya fontosabb állomásait.

A MOMkult 2022 júniusában nyit az épület mellett fekvő Sirály sétányon található kioszkban egy közösségi kiállítóteret, melyben képzőművészek, designerek számára ad lehetőséget kéthetekre, hogy azok bemutathassák munkáikat, kiléphessenek az eddigi kereteik közül, közvetlen kapcsolatot alakíthassanak ki a látogatókkal.
A Sirály sétány egyedülálló adottságokkal rendelkező lokáció, ahol az organikus térhasználat – görkoris/deszkás családok és tinédzserek, idősek és fiatalok töltik itt a délutánokat a forgalomtól elzárt területen – mellett megéri szervezett attrakciókkal további embereket bevonzani, számukra klassz programokat kínálni.

Az eredeti építészeti, infrastrukturális rendszert használva – azt messzemenőkig tiszteletben tartva – hozta létre a MOMkult a több kulturális, művészeti ág és közösségi funkció egymás mellé helyezésével azt a vitrinkiállítóteret, ahol időszakosan megjelennek kortárs művészek festményeikkel, plasztikáikkal, installációikkal; valamint ahol a kiállításokhoz kapcsolódva olyan, minden klasszikus megnyitó-feszengéstől mentes események várják a látogatókat, ahol nem kell a fal mellett felsorakozva hallgatni a művészettörténészt, nincs felkonferált közreműködői blokk, viszont lehet szupereket beszélgetni, találkozni, zenét hallgatni, koktélozni, elmerülni a művészeti és egyéb élményekben – szabadtéren, bitang környezetben.

Nincs még egy ilyen vitrin talán a fővárosban, ahol a nem célirányos művészetigénylők találkozhatnak olyan erős kontentekkel, amik eddig a galériák, árverések látogatóinak, esetleg csak műgyűjtők és a művészeti élet alkotó, alakító tagjainak sajátja lehetett. A MOMkult kerülve a közhelyeket, mentesülve a hozzuk-közelebb-a-művészetet filozófiájának sablonjától várja kiállításaira, rendezvényeire a látogatókat egész nyáron.

Első kiállítás/event:
2022.06.16 – 30. Romvári Márton: Térbehajló
megnyitó rendezvény: 06.16. 19h
zene: Labek&Chrobak
bár: Nuance Lounge & bar

Lassan száz éves az a műfaj, amit eredeti formájában ma Magyarországon egyedüliként az idén harminchét éve alapított Hot Jazz Band képvisel. Az eredeti hangzásvilág megtartása mellett ugyanúgy tradíció az együttes életében a repertoár folyamatosa meg-megújulása, bővülése. A jublieumi évet egy egészen különleges – a zenekar vezetője, Bényei Tamás által régóta tervezett – zenei anyaggal ünnepli a Kossuth-díjjal kitüntetett Hot Jazz Band. 

MOMkult: A Hot Jazz Band megalakulása óta markánsan, mondhatni megalkuvás nélkül képviseli azt a közel száz éves zenei műfajt, ami – úgy tűnik – kiapadhatatlan forrásként ispirálja az általad vezetett együttest. Mesélj kérlek a zenekarról, a Hot Jazz Band történetéről, Budapest és Magyarország elmúlt harminc évének általad megismert, és talán formált hot jazz zene történelméről!

Bényei Tamás: Egy kincskutató kalanddal kezdődött az egész, dédszüleim pestlőrinci padlásán, úgy 50 évvel ezelőtt. Bátyámmal, Tiborral felszöktünk a nyári napmelegtől forró padlásra, ahol finom régiségillat, a titokzatos múlt, sejtelmes félhomály lengett körül bennünket, minden csupa por volt és ott a sok ládafia közt egy amerikai Victrola gramofonra bukkantunk. Kurblival kellett felhúzni és csodák-csodájára működött (működik ma is). A nem eldobható világ köszönt ránk az elnyűhetetlen zenelejátszóval és örökérvényű zenéjével. Furcsa, letűnt idők dallama szólt a sercegő masinából, egy akkori fülnek érdekesen, csupa érzelemmel énekelte egy „bácsi” a Mandulavirág, a Mesék az írógépről, egy vidámabb bácsi a Hétre ma várom a nemzetinél, a Szeretlek téged, és egy búgó hangú néni a Május éjszakán kezdetű dalokat. A lemezeken kopottasan, de jól kiolvashatóan Sebő Miklós, Kalmár Pál és Karády Katalin nevét láttuk. Mindez semmit sem mondott akkor 1970 környékén nekünk, kicsiknek, a kádári Magyarország gyermekeinek. Bűvös, mesebeli világ sejlett fel előttünk, finom érzések, báj, udvariasság, édes dallamok, amibe megmagyarázhatatlan módon kisgyermekként beleszerettem, amerikás dédszüleim boldogan nekem adták a már nem használt gramofont a lemezekkel, és én hazaszállíttattam Siófokra és ott hallgattam tovább a zene-csodagyűjteményt. Csodálkoztak is, hogy ez mekkora örömet okoz nekem. Nehéz mindezt röviden leírni, de szüleim később zeneiskolába írattak, ahol trombitán tanultam, és tanárom, Apáti János mutatta meg nekünk Louis Armstrong zenei világát az általa alapított növendék dixie-ben. Azonnal elvarázsolt ez az egész és már akkor zenekarról álmodoztam. Amikor 1985-ben Zalaegerszegen sorkatonai szolgálatom alatt egy kultúrütegbe vezényeltek, nyílt lehetőség a zenekar megalapítására. Aztán hamar utcazene kerekedett belőle – ami akkoriban lett megengedett -, majd az első fellépések, fesztiválok, mindez a Képzőművészeti Főiskola (ma egyetem) évei alatt hobbyként. Ami azonban már akkor is feltűnt, hogy senki, de senki sem foglalkozik akár dixie-zenekarok közt sem ezzel a zenei világgal. Büszkén mondhatom, zenekarommal sikerült újraéleszteni ezt a hangzást és lettünk emblematikus szereplői a zenei életnek, a kezdetekben négy nemzetközi versenyt nyertünk meg zsinórban, Franciaországban, később rengeteget jártunk külföldön, 22 európai országba, Amerikába 6 alkalommal és egyszer Shanghaiba is eljutottunk zenénkkel.

MOMkult: A markáns zenét az együttes tagjai a személyes stílusukban is képviselik. A finom, elegáns modor, közlési mód, öltözet, megjelenési formák, fotók mind-mind egységet mutatnak. Stílustörténetileg, hajazva az eredetire, de talán a dandy nosztalgiát direkt kerülve léptek színpadra. Van-e bármiféle extra tudatosság ebben, vagy csak a saját karakteretek alakította ezt ki?

Bényei Tamás: A tetszés, ami főszerepet játszik ebben, de az apró részletekben rejlő titkokat csak odafigyelés, érzékenység és arányérzék segítségével fedezhetjük fel. Ebben mindig van fejlődni és tökéletesíteni való, tehát kicsit sem ösztönös. Az általam ismert külhoni előadók közül néhányan ezt olyan tökélyre fejlesztik, hogy korabeli hangszereket, mikrofonokat, sőt ruhákat is képesek beszerezni. Ezek a művészek kerülik a retro-t, a modernbe adaptált régit, kifejezetten az autentikus megjelenésre és hangzásra törekednek, ahogy jómagam is a magam szerény eszközeivel.

MOMkult: A Hot Jazz Band meghatározó módon van jelen a mai (és az elmúlt évtizedek) zenei életében. Kevés más formáció van Magyarországon, aki ezt a műfajt ilyen szinten képviseli, mint ti, de szakmai kapcsolatok, zenésztársak azonban akadnak szép számmal. Kik azok az alkotók, akikkel legtöbbször dolgoztok együtt?

Bényei Tamás: A jazz a nyitottság műfaja, akár a klasszikus, akár a modern változatát vesszük. Nem nehéz tehát a vendégművészekkel együtt dolgoznunk. Akadt, hogy a véletlen szerencse hozott össze kitűnő művész kollégával, de sok a tudatos választás is. A vak véletlen, hogy megismerhettem Szekeres Adrient, akivel egy nemzetközi vásáron találkoztam, énekelte velem a dalokat a színpad mellől, ezért léptem oda hozzá és lett később állandó vendégünk, több lemez közreműködője, Orosz Zoltán harmonikaművészt a hőskorból ismerjük, amikor még a Vörösmarty téren bontogattuk a szárnyainkat, a korszak iránti vonzalom hozott össze Illényi Katicával, akivel az eMeRTon-díj átadón ismerkedtem meg. Micheller Myrtillt a jazz-közegből ismertem, őt már tudatosan kerestem fel, ahogy Bíró Esztert is. A ZsiMű Fesztiválon dolgoztunk együtt Ónodi Eszterrel, Szűcs Gabival, Behumi Dórival, a Cziffra György Fesztiválon léptünk fel Tompos Kátyával, Malek Andreával. A Kossuth-díjas Amadinda együttessel régi a kölcsönös szimpátia, velük és Presser Gáborral a Zeneakadémián szerepeltünk. Légrády Péterrel a 100 Folk Celciusból, mint bendzsósok barátkoztunk össze. Legfrissebb élményünk ezen a téren Rost Andrea világhírű operaénekesnőnk meghívása, aki jubileumi évében állt elő az ötlettel, hogy gyermekkora könnyűzenei dallamait elénekelje a kíséretünkben. Velük mindig szívesen fogunk dolgozni a jövőben is. Sajnos nem elég egy cikk ahhoz, hogy felsoroljam a külföldi előadókat is, ám azt még meg kell említenem, hogy a komolyzene neves együttesei zenekarai is gyakran invitálnak meg bennünket. Összesen 9 neves szimfonikus zenekar és három világhírű kamarazenekar tett így, továbbá a Talamba és a Csíki Kamarazenekar is. 

MOMkult: Lett volna alkalom bőven, hogy a Hot Jazz Bandet elmozdítsd populárisabb irányba, fúziós eszközökkel, műfaji keveredésekkel újítsd meg a zenekart. Nem ezt, nem a könnyebbik utat választva tartottad meg az egyik leginkább konzekvens, legkiegyensúlyozottabb formációnak a zenekart. Mennyire volt nehéz (vagy könnyű) ez az út?

Bényei Tamás: A legelső pillanattól, 21 évesen tudatosan vállaltam azt a szép feladatot, hogy egy hangzást újraélesszek és megismertessem az utókorral. Ennek a – kis túlzással – missziónak a nehézsége, hogy fel kellett ébreszteni a hibernációból ezt a zenét és a meglehetősen eltávolodott közönséggel újból megszerettetni. A könnyebbség pedig, hogy búvópatakként mindig is ott volt a magyar könnyűzenei emlékezetben az idősebb generáció révén, aztán pedig a zenés színházakban, TV-műsorokban, persze popzenei, esztrádzenei mázzal nyakon öntve, amivel minden eredeti üzenetét és báját elveszítette, de ennek ellenére ott duruzsolt a későbbi generációk fülében is. Emiatt aztán nyitott kapukat döngettünk. A kísértés jól látható elhivatottságom ellenére felütötte fejét Kasza Tibi személyében, aki kb. húsz éve megkeresett egy szép napon, és egy magyar Max Raabe-t akart belőlem csinálni. Jól esett, hogy ő is értékelte a munkásságomat, de mindig is szánakozva néztem a magyar sztárokat, akik plagizáltak, vagy alteregót játszottak, vagy külföldi idolokat adaptáltak a hazai könnyűzenei piacra, mintha a térségnek nem lenne elég eredeti figurája, vagy fantáziája. Olyan feltételeket szabtam, amik nem egy az egyben jelentették volna a hazai párhuzamot egyfelől, másfelől aztán hamar kihátráltam, mert nem tudtam volna úgy végigzenélni az életemet, hogy számomra unalmas számokat játsszak, és egy stigmát hordjak. Ez egy jazz-zenésznek egyenlő az ellehetetlenüléssel, egy szuverén entitásnak pedig az önfeladással. Mindegyiknek megvan a haszna, én a nehezebb utat választottam, de így az álmaimat élhettem, és ez a legfontosabb.

MOMkult: A repertoár jelentős része feldolgozás. Ennek ellenére nehéz lenne ráfogni a Hot Jazz Bandre, hogy cover-zenekar lenne. Te hogy aposztrofálod az együttest?

Bényei Tamás: Egy korabeli kiszenekar attitűdjében zenélünk. Semmi áthallás, a húszas években íródott dalban húszas évek stílusában szólózunk, énekelünk, a negyvenes években íródott dalt negyvenes évek stílusában játsszuk. Ami újszerű bennünk, az a maga korában is újszerű lett volna, az pedig nem más, mint az egyéniségünk. A megformálás régimódi, de a karakter újszerű, mert nem egy másik karakter utánzása. Belehelyezkedünk a „szerepbe”. Ha egy, az egyben másolnánk a korabeli felvételeket, eltűnne az arcunk, ez azt jelenti, hogy van elképzelésünk, megindít bennünket ez a zene, ezért képtelenek vagyunk a plagizálásra, inkább a lelkünk utazik vissza az adott korba. Ezt nem tudom, hogyan nevezik a zenetörténetben.

MOMkult: Hol gyűjtesz anyagot a repertoár bővítéséhez?

Bényei Tamás: Korábban nagyon nehéz volt, először a saját családi gyűjtemény volt az alap, majd antikváriumok, kalózkazetták, aztán a rendszerváltás után a nevesincs TV-csatornákon lejátszott régi filmek, majd könyvtári kottatárak jelentették a forrást. A kottákat mindig csak a kiválasztott, megkedvelt melódia nyomán gyűjtöttem be. A ’90-es években szüleim VHS-re vették fel a TV-filmeket, ők segítettek, ma pedig minden fent van a neten. Több lemezre való anyag vár feldolgozásra. Kaptam ötletet Nemlaha Györgytől is, aki a kor nagy tudora, de Kurutz Mártontól is aki a Nemzeti Filmarchívum nagytudású munkatársa és remek a zenei érzéke.

MOMkult: Egy korábbi beszélgetésünk során elhangzott egy nagyon régi vágyad: a hot jazz első aranykorszakában népszerű gyerekdalok, slágerek feldolgozása, bemutatása. Most, hogy a zenekar 30 éves lett, megjelenik az Egy kis malac c. album. Miként alakult ez a projekt? Mesélj kérlek az ötlet, majd a dalok, végül a lemez megszületéséről!

Bényei Tamás: Több kismama, anyuka jelezte, hogy zenénket a kicsik, de még a magzatok is nagyon szeretik, nagy a hancúrozás, ha megszólal a Hot Jazz Band. Ez nagyon megható volt és nagyon megtetszett. A kisgyerekeknél nincs kritikusabb közönség, ha nekik tetszik valami, akkor az igazán jó lehet. Bár a kicsik mindenevők, de ha ösztönösen rákapnak egy zenére, és az szerencséjükre igényes, akkor abban teljesen biztos vagyok, hogy jó hatással lesz az intellektusukra. Majdnem húsz éve merült föl először a gondolat. A Mézga család főcímdalát a kezdetektől játsszuk, az Apu, hogy megy be is valahogy felkerült a listára, s ekkor ugrott be, hogy van még egy-két háború előtti gyerekdal, amit még mi is ismerünk. Némi kutatómunkával összegyűlt 12 dal, ami épp elég egy rövidebb, ám annál tartalmasabb koncerthez. Eleinte XX. század eleji kisgyermekek fotóit akartam a borítóra rátenni a dalok szövegével, ám barátnőm megkérdezte egy nap: „Hiszen grafikus is vagy, miért nem te rajzolod a képeket?” Nem kis fejtörést okozott ezzel, és jó pár évet visszavetett a dolog, mert az ihlet nem jön csak úgy, kiváltképp, ha az ember már rég festett-rajzolt. Érdekes módon nem sokára kórházban kerültem és a halált vártam épp, nem sok volt hátra állítólag, amikor műtőorvosom, Zsirka Klein Attila azt javasolta rajzoljak, sőt hozzam be a hangszereimet a kórházba. Lehet, hogy épp ez mentette meg az életem, de sorra születtek meg a figurák, aztán lassan felépültem, ekkor jött a járvány, ez alatt pedig megfestettem a képeket véglegesre. Hihetetlen ereje van a művészetnek. Ilyen dimenziója is van ennek a lemeznek.

MOMkult: A gyerekműsort a Hot Jazz Band jubileumi hétvége programján hallhatja, tekintheti meg a közönség. Mivel készül még a zenekar 30. születésnapjára?

Bényei Tamás:  Az első napon, 14-én, szombaton a zenekar ikonikus dalai mellett megemlékezünk covidban elhunyt barátunkról, Forgács László, Papa Fleigh-ről, akit leginkább a Budapest Ragtime-ból ismer a nagyérdemű. Papát 1987 óta tudhattam barátomnak, mesteremnek, egy portréfilm is készül róla, amiből részletet is levetítünk. Sok zenész barátunk jelezte, hogy eljön örömzenélni ez alkalomból. A zenésznek nem az elmúlását, hanem a halhatatlanságát ünnepeljük e kis koncerttel. Nem maradnak el azok a zeneszámok sem, amik a Hot Jazz Band által váltak ismét közkedveltté.
A második napon 15-én vasárnap tehát a „kicsiknek és nagyoknak” készült műsort adjuk elő. A mindenki számára élvezetes műsor betekintést nyújt, hogy miként gondolkodtak elődeink a gyermekekről, milyen szeretettel és játékossággal, a felnőttek számára sem minden tanulság nélküli dalokkal kedveskedtek az 1930-as, ’40-es, ’50-es években a kicsiknek. ha felmerül az igény a koncerten, további kedvenceket is szívesen adunk elő.

______________________
fotók: Hot Jazz Band archívum
szöveg: Faludi András
a koncertek támogatója:

Az irodalom világnézet – vallja Juhász Anna irodalmár. Világnézet… irodalmár… hitvallás… ezek mind kemény és magasztos szavak, távolságtartóak, száraz, tudományos hatást keltőek – de nem Anna esetében. Ő élővé, vividdé teszi ezeket a nehezen megfogható fogalmakat.

Juhász Anna több éve hoz létre klassz programokat és katalizál menő projekteket; Budapesten és vidéken, de külföldön is szervez, illetve vesz részt rendezvényeken, filmet gründol, beszélgetéseket vezet, mindig felkészült és valódi értékközveztítőként folyamatosan jobbnál jobb élményekben részesíti a hallgatóságot, a közönséget, a közreműködő partnereket, beszélgetőtársait.
A Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulója alkalmából meghirdetett centenárium év során a MOMkultban futó Viszonylagos öröklét c. beszélgető sorozat kapcsán kérdeztük őt.

MOMkult: Magázódni vagy tegeződni szeret(sz) inkább? Vagyis hol van az a szituációs választóvonal, ami meghatározza számodra/önnél, hogy melyik közlési, beszélgetési mód illik egy atmoszférához?
Juhász Anna:  Érdekesen alakult az életemben ez a kérdés, mert gyermekkoromtól számos, akár idős művésszel, akik Édesapám barátai voltak tegeződtem, leveleztem, ők lettek a barátaim. Majd idővel, más kontextusba kerülve – már dolgozó emberként – éreztem, fontos egyfajta határt húznom és a magázódással a tiszteletemet kifejeznem. Egyszóval változó a helyzet, de mi tegeződjünk.

MK: Köszönöm!
Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mikor tanultál meg olvasni, illetve hogy az olvasott betűk mikor álltak össze gondolattá, irodalommá benned?
JA: Egy hatalmas könyvtárban nőttem fel, ahol három soros könyvespolcon sorakoztak a szüleim könyvei. Irodalomtörténeti ritkaságok, első kiadások, klasszikus és kortárs, friss megjelenések éppúgy helyet kaptak itt, mint az orvosi, tudományos, filozófiai könyvek. Az első olvasmányom a gyermekkönyvek után egy RaRe sorozatos kis Sarusi Mihály könyvecske volt, az volt szemmagasságban a polcon, de ezt már meghatározó verseskötetek, József Attila és Ady életművének megismerése, majd olyan regények követték, amiket máig rendre újraolvasok: Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Szabó Magda könyvei.

MK: Olyan környezetben lehettél gyerek, ahol az irodalom, a könyvek lényegében oxigénként létezhettek az otthonotokban [Juhász Anna édesapja Juhász Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja – a szerk.]. Mit gondolsz, ha édesapád – tegyük fel – asztalosmester lett volna, eljutottál volna az irodalomban olyan szintre, amit és ahogy ezt Te ma műveled?
JA: A család meghatározó mindannyiunknak – akár azzal, amit ad, akár a hiányokkal. Mindannyiunkra hatással van a közeg, amiben gyermekként létezik, ez nálam és nővéremnél is így volt. De ebben a teremtő világban rengeteg minden megfért úgy, hogy nem volt teher soha: játék, rózsaültetés a kertben, versolvasás, az írás tisztelete és rengeteg közös olvasás a szüleimmel. Megértettem, hogy a könyv az egyetlen út, ahogy létezni tudok. A könyv nem egy tárgy, nem egy kellék, hanem a levegő: megtanít a szó hatalmára és a figyelemre meg a csendre is – márpedig a csend nélkül nem juthatunk el az életünket meghatározó szavakontúlisághoz.

MK: Nem fogunk színvallásra kényszeríteni azzal, hogy megkérdezzük, ki a kedvenc íród, vagy költőd, inkább az a kíváncsiság bennünk, mi alapján alakul benned, hogy kinek a műveivel foglalkozol mélyebben; kinek a könyvét emeled le a polcról ha szomorú, nagyon boldog, erősen fáradt vagy; illetve a kislányoddal meseolvasáshoz?
JA: Minden reggel szeretek verset olvasni, amivel startol az a nap – ilyenkor keresgélek, sokszor a véletlenre bízom magam. Szeretem a régi Szép versek antológiákat, ahol Papámnak bérelt helye volt a jobb felső sarokban a fotójával: ezekben a könyvekben a felfedezés öröme vár. Ha az estek témájára gondolok, vannak kiemelt szerzők, akik foglalkoztatnak, ilyen volt 2017-ben Szabó Magda, később Márai Sándor, tavaly Pilinszky, idén Tamási Áron és Nemes Nagy Ágnes. Meghatározó, de eltérő életművek ezek, akikről úgy érzem, nekem együtt kell tanulnom, egyre többet megtudnom a közönséggel együtt. Az olvasás a jelen életem legfontosabb cselekvéseinek egyike, nem múltidő, hanem jelen, amivel a munkámat, az életemet építem. Klasszikusokhoz is szeretek visszatérni, de ilyenkor kortárs költőket, megszólalókat választok a programjaimhoz – azért, hogy a láthatatlan “híd” létrejöjjön, egyfajta irodalmi idősík, ahol megszólíthatják egymást az alkotók.

MK: Mit gondolsz, van arra „recept”, hogy kihez milyen író, vagy költő, irodalmi alkotás passzol legjobban? Ha valaki hozzád fordulna, hogy milyen könyvet ajánlasz neki, mi lenne az első három kérdésed, hogy megismerd az ízlését? Illetve hogy milyen alkotást ajánlasz neki, hogy szélesítse a világképét, kilépjen az irodalmi komfortzónájából?
JA: Nem is feltétlen az ízlést kell megismerni, ami sokféle lehet, hanem azt, hogy az ember adott pillanatban, élethelyzetben milyen hangulatban, állapotban van. Ha ezt megértjük, innen közelítünk és fogunk olyan könyvet találni, aminél megvan az esély, hogy megérintse az olvasót. Szinte nyomasztó a választék, annyi mindent tudunk böngészni, de én így szoktam elindulni, egy jó beszélgetésből, és eddig mindig volt eredmény, és lettek kedvenc könyvek a polcokon.

MK: Az ember nem is gondolná, hogy milyen sok rétege van az irodalomnak, hányféleképpen lehet szegmentálni stílus, műfaj, típus szempontjából. Mernél vállalkozni rá, hogy egy infografikán megjelenítsd az irodalom mibenlétét? Szívesen működnél közre egy ilyen tudományos kísérletben, részt vennél egy erre vállalkozó teamben, vagy közelebb áll hozzád, ha konkrét személyek, művek feldolgozásával, közvetítésével foglalkozhatsz?
JA: Benne vagyok, mikor kezdjük a munkát? Komolyra fordítva, tényleg izgalmas megközelítés ennek az előbb említett hatalmas anyagnak és sokszínűségnek a feltérképezése. Habár költő lányaként fontos számomra a személyesség, egy-egy alkotó és mű sorsának feltérképezése, de Karinthy 1929-es Láncszemek novellája óta izgat a hálózati gondolkodás, úgyhogy ha bárkihez eljuthatunk hat lépésből, akkor felépíthetnénk az irodalom hálózatát is ezen alapulva.

MK: Tud egy lektűr is akkora élményt adni, értéket képviselni, mint egy szépirodalmi alkotás?
JA: Naná, ahogy írtam hangulatfüggő, hogy épp egy Rejtő Jenő, Salinger, Viszockij vagy Pilinszky mű érint meg éppen, vagy mire van szükségünk. A legnagyobb dolog, hogy tudjunk a gazdag irodalmi termésben tájékozódni.

MK: Nehéz nem észrevenni, hogy a megjelenésed, kiállásod is mennyire harmonikusan képviseli, alátámasztja mindazt, amit szakmai területen szolgálsz. A social médiában megjelenített kép sok embernél inkább visszás, közhelyszerű, vagy visszatetsző, a te profiljaid viszont rendkívül koherens és konzisztens képet mutatnak. Mennyire kezeled tudatosan azt, hogy a – személyiségedet meghatározó – kifinomult ízlés, a stílus, a sikk, a divat kivetüljön az irodalom népszerűsítésében végzett munkádra?
JA: A stílus valamiért beszédtéma, ha valaki odafigyel magára vagy elegáns, az szót érdemel, pedig az én megközelítésemben ezek természetes dolgok és nem kiemelt topikok. Szeretem a szép könyvet, ruhát, tájat, érdekel a divat, az építészet, a festészet, az irodalom – mindegyik területre szánok időt. Ezt a figyelmet láttam édesanyámnál és nagymamámnál is. Senki nem tette témává, miben jelenik meg egy találkozón, a fontos az volt, miről lesz szó adott esetben. Ez nálam is épp így van.

MK: A nyári szünet előtt még van két Nemes Nagy Ágnes est, de ősszel folytatódnak a centenáriumi műsorok a MOMkultban. Milyen szerkesztési elv szerint építetted fel a sorozatot?
JA: Minden alkalommal más-más oldalról igyekszem megmutatni és felfedezni Nemes Nagy Ágnes életművét. Ha egy évig beszélünk valakiről, akkor lehetőségünk van apróbb mozzanatokra, tényekre, akár egy-egy barátságra vagy versre fókuszálni. A sorozatban volt szó már Babits Mihályhoz, Pilinszkyhez, Szerb Antalhoz és Weöres Sándorhoz fűződő kapcsolatáról; volt szó gyermekirodalomról, filmről, zeneiségről és Rilkéről is. Május 19-én Nemes Nagy Ágnes öröksége lesz a témánk – bennünk ma hol van a költő, miként él velünk a XXI. században, hogy hangzanak versei és napló részletei egy izgalmas, zenei felolvasószínházban? Vendégünk lesz az esten Schein Gábor, Járai Márk, Molnár Piroska és Rudolf Péter, így egy kivételes estére számíthat, aki ellátogat a MOMkultba. Júniusban egy csodás koncertet hozunk a szabadtéri színpadra: Pátkai Rozinával már tavaly is gondolkodtunk együtt a Pilinszky100 kapcsán, idén ez a munka folytatódik, és egy Újholdas estén mutatkozik be számos alkotó és az ő ihletettségükben született dalok.

MK: Levetkőzve minden sztereotípiát vagy közhelyt, mi az, ami Számodra Nemes Nagy Ágnes életművéből a leginkább figyelemre méltó? Mi lehet az, ami az ő költészetét nem ismerő számára kedvcsináló, csábító lehet?
JA: Nekem ő a kettősség költője, érdekes, hogy 1946-ban megjelent első kötetének címében is ez szerepel: Kettős világban. A távolságtartó és a megejtően emberi, a szigorú és a törékeny, az objektív és a természetben feloldódó alkotó ő, mindig kicsit ismeretlen, mindig kérdéseket adó szerző.

MK: Milyen elképzelés mentén vágtál bele Nemes Nagy Ágnes életművének bemutatásához? Mit gondolsz – így a sorozat nagyjából felénél –, hova fog kifutni a centenáriumi év?
JA: Tavaly Pilinszky Jánossal foglalkoztam, és már akkor adta magát a folytatás: Nemes Nagy Ágnes nemcsak kortársa, de fontos alkotói kapcsolata, jó barátja volt Pilinszkynek. Kettejük kapcsolatáról Lengyel Balázs nagyon szépen ír, ezek az írások indítottak el az idei év szervezésének útján. Számos kérdés merült fel bennem, ezeket igyekszem idén vendégeimmel kibontani és az esteken megválaszolni. A centenárium lehetőséget ad az irodalmi séták és utazások megszervezésére is, ahogy bízom benne, sok zenei produkció is születik: nemcsak a múlt, egy halott szerző újrafelfedezése a cél, hanem önmagunk elhelyezése: mi hol találkozhatunk egy-egy alkotói életművel, és abban önmagunkkal. Nemes Nagy Ágnes felvetett kérdései nekünk mit jelentenek? Idén ezekre a kérdésekre is keresem a választ.

MK: Nemes Nagy Ágnesről van jópár ismert, és rengeteg, a publikum számára nem ismert fénykép. Van kedvenc fotód róla?
JA: Igen, egy kissé hunyorgó, talán napba néző portré, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumos kollégáim mutattak nekem. Tele van titokzatossággal és erővel ez a kép, nagy hatással van rám.

MK: A végére jöhet pár villámkérdés?
JA: Persze.

MK: Hány kötet van a polcaidon?
JA: Már sehogy sem férünk el, pedig nálunk is két sorban vannak már a könyvek, szóval nagyon sok…

MK: Mennyi könyvet olvasol párhuzamosan (ami nem munkához kapcsolódik)?
JA: Maximum kettőt, hogy adjak időt magamnak és a könyvnek, a belső figyelemnek.

MK: A félbehagyott könyveket függőlegesen, vagy vízszintesen teszed vissza a polcra? Netán van erre egy külön asztalkád?
JA: Nincs, csak egyszerűen visszateszem, és kíváncsi vagyok, mikor jön el az idő, hogy elinduljak felé ismét.

MK: Kortárs vagy klasszikus inkább?
JA: Mindkettő, ez nem is lehet kérdés.

MK: Van kedvenc irodalmi korszakod?
JA: A századforduló utáni évek, a Nyugat indulása, Karinthy és Kosztolányi alkotói időszaka.

MK: Ha választanod kellene, melyik társművészeti ágat érzed legközelebb az irodalomhoz?
JA: A festészetet. Papám legjobb barátai leginkább képzőművészek voltak: Hantai Simon, Csernus Tibor vagy ép Konok Tamás – ebbe a vizualitásba és a festők alkotói világába nőttem bele, ezt a szemléletet viszem tovább én is.

Szöveg: Faludi András
Fotók: Bach Máté, Boldog Attila, Jász Virág, Petőfi Irodalmi Múzeum – Fotógyűjtemény

MOMkult: Valld be János, hogy a Lackfi valami kreált vezetékneved! Egészen biztos benne az ember, hogy az égiek (vagy magad) tréfás, huszáros, játékos kedvében volt, mikor hozzád rendelte ezt a nevet. Tudnál eköré az elgondoláshoz hirtelen esszét vagy lírát kanyarítani, vagy inkább a név igazi eredetét mondanád el?

Lackfi János:
– Hát ez egy igazi kackiás és kacifántos írói név, 2007 óta meg már anyakönyvezve is ezen vagyok. Ha újrakezdeném, szerényebbet választanék, hiszen ez egy 12. századi főnemesi családhoz kapcsolódik, én meg semmilyen nemes nem vagyok, nemhogy fő. Se lord, se báró, se dzsentri. És azt sem szeretném bővebben tudni, mi minden harcias (lackfias) gazságot tett az a német lovag, aki a királytól megkapta a birtokot s hozzá a nevet. Mindegy, most már rám ragadt, a Kreatív Írás hallgatóim lackfiókáknak nevezik magukat, én meg néha azon mulatok, hogy Lakkfilc Jánosként elég vastagon fogok. Fociban sokszor Lacinak szólítanak, hallgatok rá, különben lemaradok a passzról. Szóval hű társam ez a név idestova harminc éve, jóban-rosszban, bujdosásban. Kenyeres pajtás. 

MK: Jubileumi koncert kapcsán adódik egy csomó releváns kérdés. Pipáljunk ki párat. Hány évesnek érzed magad 2022-ben?

LJ: Pontosan 50+1-nek, se többnek, se kevesebbnek. A családom mindig helyteleníti, hogy öregítem magamat, mert már vagy négy-öt éve ötvenet szoktam mondani. Most már biztonságosan elmúltam félszáz, a seregben lehetnék félszázados úr is. De katonai babérokra nem török, inkább beállok szanitécnek, lőjenek le nyugodtan, én másra nem puffogtatok. Legfeljebb poénokkal. Szóval a tavaly elmaradt koncert szempontjából valóban most, utólag ünnepeljük a kerek ötvenet. Amúgy én személyesen nem érzem kiesett évnek a tavalyit, sokkal inkább gazdagnak, emberpróbálónak, érlelőnek, töménynek. Meg kellett állni és állapodni, önmagunkkal, az élettel. Láttam persze rengeteg tragédiát, együtt is éreztem, igyekeztem tartani a lelket az emberekben. Nekem azonban annyi erős élményem volt imában, családban, közösségben, alkotásban, élővideózásban, írástanításban, hogy inkább duplának számítanám…

MK: Melyik évtizeded volt a leginkább patent szakmailag?

LJ: Őszintén szólva nagyon szeretem a munkámat, és mivel nagy családot, hat gyermeket kellett eltartanom, mindig meg is kellett fognom a meló boldogabbik végét. Ráadásul egész pályám alatt az Irodalom és Vidéke Takarékszövetkezet táplált. Egyetemi oktatóként, szerkesztőként, moderátorként, zsűritagként, kritikusként, médiásként, műfordítóként, újságíróként ugyanazt csináltam: írtam vagy írásról beszéltem. Ezen keresztül pedig az életről magáról. Ha ki kell emelnem egyet, akkor az elmúlt évtizedet választanám, ez hozta a legnagyobb elismeréseket, a közönség elképesztő arányú szeretetét, a magunk-építette álomházat, ahol alkothatok, ekkortól lettem egyik főszereplője Kapolcson a Kaláka Versudvar dühöngőjének, internetes Kreatív Írás képzésem elképesztőre növekedett a neten, s az a külön kegyelem is kijutott, hogy teljesen a tollamból élek.

MK: Több író, költő elképzelte, hogy találkozik gyerek/ifjúkori önmagával. Amolyan paraineisist tudnál megfogalmazni önirányodba ha visszagondolsz bármely életszakaszodra?

LJ: 1991-ben felvették videóra első kötetem irodalmi estjét. Utólag jól mulatok rajta, milyen komolykodó, merev arcot mutattam, mennyire nem kommunikáltam a meglehetősen népes közönséggel. Azt láttam az idősebb nemzedékektől, hogy így kell, visszafogottan, az az igazi irodalmár-stílus. Közben társaságban harsány, poénkodó valaki voltam már akkor is. Jóval később jöttem rá, hogy az oldottabb megszólalás jobban segít átadni a műveket, az olvasók is lelkesen fogadják. Hogy nyugodtan hozhatom a kis sztorijaimat, nem agyonütik, hanem alátámasztják a szövegek mondandóját. De igazából nem nagyon bánt az a pár év, amire szükségem volt, hogy leessen a tantusz. Az is bekövetkezhetett volna hamarabb, hogy merjek gátlástalanabbul belevetődni Isten-kapcsolatomba, és arról derűsen, nagy lendülettel beszélni nyilvánosan. Sokkal átitatottabb, békésebb éveket jelentett volna. Másfelől viszont az van bennem, hogy az alma is akkor érik meg, amikor megérik, nem egy héttel korábban vagy kettővel később. Szóval a belső érlelődést sem biztos, hogy érdemes siettetni. Elég szép, magasba vezető lépcső ez így, nem bánom, hogy ilyen lett az íve.

MK: A többször halasztott 50. születésnapod ünneplését nem is annyira irodalmi, mintsem zenei köntösben gondoltad tölteni. Három koncert valósul meg májusban – így kicsit olyan, mint egy tölcsérbe gurigázott sok-sok gombóc fagyi: egyben is klassz, de külön-külön is nagyon finom. Hogy állt össze a tematika? A zenei rétegeid tükröződése inkább a koncertsorozat, vagy csak ünneplés a meghívott kedvenc muzsikusbarátaiddal?

LJ: Elfuserált zenész vagyok, hiszen operaénekes szerettem volna lenni, aztán nem lettem. Ezért külön öröm az a többszáz dalszöveg, amit írhattam, a sok zenés együttműködés a legkülönbözőbb műfajokban. Szent Efrémtől a Danúbiáig, Fülei Balázstól az Anima Musicae-ig. Harcsa Veronikától Herczku Ágnesig, Palya Beától a Misztrálig. De persze mindent nem lehetett egybezsúfolni három koncertbe. Éppen ezért mazsolázgattam, és persze a megszólaló dalok közé magam is beszövök némi felolvasást, mintegy végigszáguldva harminc év nagyon sokféle termésén. Május 8-án, délelőtt, Malek Andival a gyerekeket pörgetjük meg nagy vidáman. Délután a remek Fugatóval közös műsorunk adja az első félidőt klasszikus zene és jazz, szving, hip-hop fergeteges fúziójával. Aztán következik a Kaláka, akikkel beviharzottuk Franciaorságot, és rengeteg minden köt össze. Majd csodás hangú lányaim, Dorottya és Johanna – óriási érzés velük egy színpadra állni. Hrutka Robi barátommal is összefűz jó néhány pazar dal… A 18-ai, születésnapi forgatag is nagyon színes, a Rackajam és a Louisiana Double dobja színpadra bluesos-folkos nótáinkat, majd felcsendülnek a nevezetes Lovasi-Heidl-féle lemez dalai, nosztalgikus és ironikus hangütésben. Lesz dedikálás, pacsizás, találkozás, öröm. Ránk fér annyi sok viszály és online elszigetelődés után… Ünnepelni kicsit az életet, a jelenlétet, hogy arcunk is van, nemcsak maszkunk, és hogy minden nehézség ellenére bizalommal nézhetünk a jövőbe.

Koncertek:
LACKFI 50+1 / GYEREK
LACKFI 50+1 / VILÁGZENE ÉS KLASSZIK
LACKFI 50+1 / ROCK ÉS BLUES

Micheller Myrtill az egyik legsokoldalúbb előadó, mégis egészen egyedi hangot képvisel: ugyanúgy énekel sanzont, jazzt, mint pop és rock átiratokat; erőteljes lágyságában totális díva a színpadon. 

Művészete, előadásmódja nem besorolható semelyik más itthon ismert műfajba, ellenben egyedisége és muzsikusi alázata mentén vállalt partnerségben rendkívüli élményt nyújtó zenei fúziók közreműködője. Áprilisban a Vintage Dolls Hungarian Jukebox c. albumának bemutatóján lép színpadra a MOMkultban; ennek kapcsán válaszolt pár kérdésünkre.

MOMkult: Egészen egyedülálló, hogy valaki úgy tud évtizedekig meghatározott stílust képviselni előadóként, hogy közben folyamatosan meg-megújul, új műfajokat húz be a repertoárjába. Megfogalmazhatóak azok az érzések, megragadhatóak azok a pontok, amikor úgy gondoltad, hogy épp valami mást, valahogy máshogyan kell csinálnod?

Micheller Myrtill: A pályám elején épp az volt a nehézségem, hogy túl sokféle zenei stílust szerettem és  csináltam is, változó összeállítású zenekarokkal. Ezért nehéz volt engem hová tenni a magyar zenei palettán. A Myrtill és a Swinguistique zenekar megalapításával – ahol leginkább francia manouche swing dalokat énekelek – kezdtek engem összekötni evvel a műfajjal és a nyelvvel, s mai napig erről ismernek fel legtöbben. De igyekszem más hatású lemezeket és formációkat is létrehozni, mert érdekel ez a sokszínűség a zenében, és nem is hagyna nyugodni.

MK: Újító vagy. Új hangok megteremtője és klasszikus hangulatok megújítója. Hogy készülsz, miből merítesz egy-egy új album vagy zenei projekt létrehozása során?

MM: Egy lemez anyagon belül a zenei koncepciómnak mindig van tematikája. Először is az, hogy milyen összeállítású csapattal, s így hangszerekkel, hangszerelésekkel lesz előadva. Azután, hogy ehhez olyan dalok kerüljenek átdolgozásra, amelyek erre alkalmasak. A dalok tartalma igen fontos nekem, azokat a dalokat szeretem, amelyekkel érzelmet lehet átadni, jól előadhatóak vagy megfog a témájuk, a költőiségük.

MK: A saját zenekarod, zenész-, alkotótársaiddal való munka meghatározó eleme a zenei jelenlétednek, érződik a szimbiózis, az inspiráció. Figyelve a munkásságodat észrevehető, hogy csak olyan produkciókban veszel részt szólistaként vagy vendégként, ahol hasonló művészeti filozófiát tudsz képviselni, mint az önálló előadásaid során. Az áprilisi Vintage Dolls koncert esetében mi volt az a pont, az az egyezőség, ami miatt vállaltad a felkérést?

MM: A Vintage Dolls zenéjét régebb óta figyelemmel kísérem. Az első női swing trió a 40-es évekbeli Andrews Sisters volt, akik óriási sztárok voltak a maguk korában, és három szólamú vokális éneklésük szakmailag a mai napig is kiemelkedő minőségűnek hallatszik. Tőlük én is énekeltem három szólamú dalaikat több zenekarban is. De számottevő karrier nem lett belőle, pedig nagyon szerettem ezt a fajta vokálozást. S végre, van egy magyar zenekar, akik valami hasonlóra adták a fejüket. De nem a régieket másolják, hanem saját vokál hangszerelésekkel, saját repertoárt alakítottak ki. Már ez sem kevés munka, de az, hogy a három énekszólam úgy szóljon, mintha egy lenne, s hogy a színpadképben három nő olyan egységben legyen, mintha testvérek lennének, nos, abban piszok sok munka van! Ezért is érdemes lesz meghallgatni ezt a koncertet, meg azért is, mert ezúttal magyar sanzonokból álló repertoárral jelentkeznek a lányok, ami mindenképp közelebb hozhatja az átlag zenehallgatókat ehhez a műfajhoz. Stílus, báj, elegancia, profizmus, ez jellemzi őket, szóval megtisztelő, hogy ennek a koncertnek ilyen közelről részese leszek.

Esemény:
Vintage Dolls és Micheller Myrtill: Hungarian Jukebox, 2022. április 9., MOMkult

„mindig és újra megrendülök” 

1922. január 3-án született Nemes Nagy Ágnes, aki az alábbiakban foglalta össze gondolatait a költészet mesterségéről:

„A költő az érzelmek szakembere. Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétege van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai. – A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán. – Hányszor vagyok kénytelen a névtelen érzelemnek konvencionális nevet adni! S nemcsak azért, hogy a közmegegyezés strófa-járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgyoló utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabú meg a történelmi lelkesedésbe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgárai.
Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”

ADVENTI VÁSÁR A HEGYVIDÉKEN

A Hegyvidéki Önkormányzat november 28-tól karácsonyig tartó adventi piacán nem csupán kézműves termékek, ajándéktárgyak vására, hanem karácsonyi illatok: forralt bor, kürtős kalács, valamint családi programok, koncertek, szabadtéri workshopok várják a látogatókat.

100 éve, 1921. november 5-én született Cziffra György, a páratlanul virtuóz és mély lelkületű zongorista, aki nemcsak művészként, hanem emberként is rendkívüli és követendő örökséget hagyott nekünk hátra. Pályafutásából, akárcsak életéből összesen majd’ másfél évtizedet rabolt el a 20. századi történelem: a világháborúban fogságba esett, hosszú évekre a budapesti éjszakai élet hangszerei elé kényszerült, majd disszidálási kísérlete miatt évekig kőfejtőben, építkezésen kínozták, nem kímélve kezeit sem. Csak az ’50-es évekre sikerült helyet kapnia a magyar művészvilágban, ott is csak az éjszakai lokálokban. Kitartásának, emberfeletti küzdelmeinek jutalmául, 1956 után franciaországi polgárként az európai klasszikus zenei szcéna krémjébe emelkedett. A nagy romantikus repertoár, Liszt, Chopin, Schumann műveinek páratlan előadója volt, de jelentősége bőven túlmutat ezen: ritka képességeit és sokoldalúságát kihasználva újjáélesztette a rögtönzés 19. századi, szinte feledésbe merült hagyományát, és elkötelezetten, erejét nem kímélve támogatta a fiatal zenésztehetségeket.

Kövesse a MOMkult épületén belül kihelyezett betűmatricákat, valamint a hozzájuk tartozó QR-kódokat és töltse ki az alábbi kvízt! A helyesen válaszoló látogatóinkat kedvezményre jogosító kuponkóddal jutalmazzuk!

Budapest és a 12. kerület fontos kulturális szereplőjeként a MOMkult 1951 óta kínál programokat és találkozási helyet az idelátogatóknak. A világhírű iparvállalat, az 1876-ban alapított Magyar Optikai Művek (MOM) 1950-ben kezdte meg a gyár kulturális célú intézményének építését a későbbi Kossuth-díjas építész, Dávid Károly tervei alapján. A sokáig művelődési házként funkcionáló épület meghatározó szerepet játszott a népszerű tehetségkutató műsor, a Ki mit tud? létrejöttében, a Magyar Televízió innen közvetítette először a szilveszteri műsort. Színpadán a legismertebb tehetségek és az ország vezető színházi, zenei társulatai fordultak meg. A Bauhaus stílusjegyeket magán viselő épület hosszú évtizedek óta áll a kultúra szolgálatában. Tíz éve, 2011-ben fejeződött be az épület nagyszabású, korszerű felújítása. A 2010-ben kezdődő megújulás óta MOM Kulturális Központ (MOMkult) néven várja sokszínű programjaival vendégeit a Csörsz utcában. A MOMkult története megújulási periódusokból áll össze, az intézmény célja azonban minden korban ugyanaz volt: teret és kibontakozási lehetőséget adni a kulturális programoknak. A MOMkult nevében máig szereplő Magyar Optikai Művek alapítója Süss Nándor, a cég 1876-tól az 1990-es évek elejéig üzemelt. Az egykori MOM gyártelepének helyén az évek során új funkciókat kiszolgáló városrész jött létre.
A művelődést szolgáló épület létrehozására már az 1930-as évektől igény mutatkozott, a tervek megvalósítását azonban a második világháború meghiúsította. 1950-ben a Magyar Optikai Művek akkori igazgatója, Konstantin Szmirnov engedélyével megkezdődött a gyár kulturális céllal épülő házának felépítése, a terveket a későbbi Kossuth-díjas építész, Dávid Károly készítette. A munkások úgynevezett társadalmi munkában, azaz ingyen dolgoztak, így
az igazgató állítólag saját zsebből fizetett nekik, hogy gyorsabban haladjanak. Az 1951. november 7-i átadóünnepségen nagyszabású műsort láthatott a közönség, az akkor 830 férőhelyes színházterembe – amely sokáig Buda egyetlen korszerű színházterme volt – a korabeli híradások szerint pótszékeket kellett elhelyezni a nagy érdeklődés miatt. A kultúrházat az átadás után sokáig „csodapalotaként”, „a kultúra palotájaként” emlegették. Az
épület a művelődés, az ismeretterjesztés és az amatőr mozgalmak otthona lett, számos szakkör, társulat, valamint zenészek, balettosok, kórusok, tornászok vehették igénybe, de sportolók – pingpongozók, biliárdozók, sakkozók –, bélyeggyűjtők és rádióamatőrök is helyet kaptak a házban, ahol könyvtár is működött.

Az amatőrök mellett olyan országosan ismert művészek is felléptek itt, mint Komlós Juci, Rodolfo, Latabár Kálmán, Hofi Géza, Sas József. A MOM színpadának vendége volt a Magyar Állami Operaház, a Nemzeti Színház, a Madách Színház és a Vígszínház társulata is, koncertet adott a Rangers, a Gemini és az Olympia, és itt működött a Hobo Blues Band első klubja. Fontos esemény volt az 1957-es szilveszteri műsor, melyet a Magyar Televízió – a kor nagy teljesítményeként – hat órán keresztül, élőben közvetített. A szilveszteri adás után megugrott az idelátogatók száma: „Tíz esztendő alatt összesen mintegy 4 millió 300 000 ember látogatását számolták meg.” (Népművelés, 1962. március 1.) A Ki mit tud? a Magyar Televízió egyik legsikeresebb kulturális tehetségkutató műsora volt 1962 és 1996 között. A műsor ötlete a MOM-kultúrházból ered: Békés József szerkesztő-dramaturg a televízió munkatársaként kapta a feladatot, hogy közvetítse a kultúrház amatőr fellépőinek előadásait, a MOM színpadán ugyanis hétvégente bárki előadhatta tudományát az éppen összegyűlt közönségnek. A műsor végül nem a kultúrház színpadán jött létre, de az ötlet az amatőr tehetségek felkutatását célzó, Szabad a színpad című programból ered. Az eredetileg csak munkacímként használt Ki mit tud? végül maradt, a műsor pedig évtizedekig meghatározó műsora lett a Magyar Televíziónak, és olyan művészek, zenekarok előtt nyitotta meg az utat a hírnév felé, mint Kern András, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, a Hungária, a Neoton, a Metro vagy a Pokolgép. A 2010 óta MOM Kulturális Központ (MOMkult) nevet viselő intézmény az évtizedek során mind a 12. kerület, mind Budapest megkerülhetetlen kulturális szereplőjévé vált.
(A szöveg Földváry Gergely cikkének felhasználásával készült, Hegyvidék újság, 2021. november 2.)

„Romantika és romantika üti egymást. Én a romantikát lecsupaszított, szikár »díszekkel« tudom csak elképzelni.” 
A 2021. december 23-ai Romantika vándorai c. verses-zenés est kapcsán Vecsei H. Miklós válaszolt a kérdéseinkre.

MOMkult: Miként kapcsolódik össze szerinted a zene és az irodalom, milyen metszetei vannak?
Vecsei H. Miklós: A csönd után talán a zene az ember lelkének legpontosabb médiuma. Gyakran megfogalmazhatatlan érzéseink egy zene által fogalmazódnak meg, és állnak össze tisztábban tapasztalható érzetté. Számomra ez a költészettel való legerősebb rokoni szál. Ugyanis kísértetiesen hasonló dolog történik, ha egy kiváló szerzőtől olvasunk személyes sorokat. „De jó, hogy ő le tudta írni, amit én érzek. És milyen pontos! Ez én vagyok!” – ocsúdhatunk fel gyakran olvasás közben. Mintha kifejezték volna szavakkal azt, ami szavakkal kifejezhetetlennek tűnt.

Mk: Mióta ismeritek egymást Alexandrával? Rendszeres alkotótársak vagytok, vagy kizárólag ebben a produkcióban léptek együtt fel exkluzív módon?
VHM: Ennek a produkciónak a kapcsán ismertük meg egymást, de remélem, hogy hosszú évtizedekig követhetjük egymást súroló pályáinkat. Emellett pedig nagy tisztelője vagyok Alexandra nagypapájának, Balog Mihálynak, aki az egyik legfontosabb szinkronstúdió alapítója, és kiváló ember. 

Mk: Mit jelent Számodra a romantika? A romantika mint műfaj, illetve romantika, mint a perszonális érzés.
VHM: Mindenképpen abból indulnék ki, ami a romantika mai helyzete. A romantikát ma nem hisszük el. Ahogy a kamaszok szerelmére legyintenek a szülők, hogy majd elmúlik vagy biztos nem ez lesz a férjed, feleséged. De mi van, ha az ő lányuk-fiúk éppen ilyen romantikus, csak a világ már nem engedi meg neki, levezeti az útról. Ilyen szempontból a romantika, mint stílus és a romantika, mint főnév, egy cipőben járnak. Hogyan tudnánk mégis elhitetni a mi szüleinkkel, tehát a közönséggel, hogy ez igaz és mai és fontos. Azt hiszem végtelen tisztasággal és szenvedéllyel. Mint a gyerek, aki küzd az igazáért, mert igaza van.

Mk: Kell-e ahhoz, hogy romantikus műveket tudjon interpretálni az, hogy ez előadó maga is romantikus alkat legyen?
VHM: Színházilag értelmezve, ha versről van szó, akkor szerintem igen, mindenképpen. Viszont, ha romantika korabeli darabról, akkor nem feltétlenül. Hiszen az intrikusok például a nagy romantikus karakterek egyszerűen fogalmazva: ellenségei. Jó deromantizált alkatok is kellenek, hogy működjenek a romantika drámái. 

Mk: A kontraszt erősíti, gyengíti, vagy hitelteleníti a mondanivalót? Létezhet-e rideg romantika vagy burjánzó minimalizmus?
VHM: Ez erős kérdés. Valószínűleg romantika és romantika üti egymást. Én a romantikát, ahogy a kérdésben is fogalmazod, lecsupaszított, szikár ’díszekkel’ tudom csak elképzelni. Azt hiszem számunka is ez a jó út. 

Mk: A decemberi koncert címében a vándorlás szó szerepel, aminek alapvetően van egy romantikus érzete, hangvétele. Mit jelent Számodra a vándorlás? És miként válik egy alapvetően magányos sétatevékenység közös utazássá, egy zongoraművésszel közös produkció rendkívül egymásra hangolt előadássá?
VHM: A vándorlás, akár belső, akár külső rettentően fontos egy művész számára. Végletekig hajszolt önismeret nélkül számomra nem létezik hiteles alkotás, alakítás. A nagy művészeknek általában törésekkel teli az életük, a szívük. Mondhatnánk, hogy a kultúrtörténet tulajdonképpen ezeknek a töréseknek a története. A viszonyunk ezekhez a törésekhez. Azt hiszem, hogy a viszonyt kétféleképpen lehet tisztán kialakítani. Önreflexív magányunkban, vagy egy tiszteleten és figyelmen alapuló barátságban. Mi most az utóbbi érzetét próbálhatjuk meg színpadi energiáinkban felhasználni. 

Romantika vándorai
2021. december 23., 19:00 – MOMkult

Balog Alexandra és Vecsei H. Miklós zenés-verses estje Schubert, Chopin és Liszt munkásságát járja körbe. Az este folyamán a hazai vonatkozások is helyet kapnak: a zongoraműveket közrefogó versek, szövegek a Byron- és Goethe-költemények mellett javarészt magyar költők köré épülnek.

jegyek: momkult.jegy.hu

fotó: Raffay Zsófi, 2021, MOMkult
szöveg: Faludi András

Zenetudományi kutatók műhelytalálkozó keretében vizsgálták a 100 éve született Cziffra György, zongoraművész munkásságát

– beszámoló a 2021. március 22-i konferenciáról –

A Cziffra György-emlékév keretében az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet a Cziffra Fesztivállal közös együttműködésben és Balázs János zongoraművész művészeti vezetésével immár második alkalommal rendezte meg a Cziffra György munkásságát feldolgozó műhelytalálkozót március 22-én, a járványügyi helyzetre való tekintettel ezúttal online formában. Az előadók Cziffra György sajtóját és pályatársait járták körbe, céljuk pedig elsősorban az volt, hogy elindítsák a művész korszerű életrajzi kutatását és zongoraművészi fogadtatásának feltárását, valamint megrajzolják az emigráns magyar zenészek történetét. Az előadások utólag is visszanézhetők az MMA MMKI YouTube-csatornáján és a Cziffra Fesztivál honlapján. A nézőket Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója köszöntötte, aki kiemelte, az MMA MMKI megalakulásakor az egyik céljuk az volt, hogy olyan magyar művészzseniket is igyekezzenek megmutatni a közönségnek, akik a művészet területén valamilyen okból esetlegesen elfeledetté váltak. Balázs János köszöntőjében elmondta, hogy a művész életéről megannyi városi legenda született melyeket ma az előadók gorcső alá vesznek, ezáltal is hozzájárulva a letisztított Cziffra kép kialakításhoz.

Majd hangsúlyozta, fontosságát annak, hogy pontosan megismerjük Cziffra egykori helyzetét, környezetét, a 20. századi zeneirányzatot mely segít újra értelmezni a páratlan életút fontos állomásait.

Németh Kira Gabriella, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem muzikológia szakos hallgatója, a Figaro társfőszerkesztője Cziffra munkásságának főbb korszakainak meghatározására, és az azokon belüli sajtójelenségek bemutatására fókuszált előadásában. Kiss Eszter Veronika zenetörténész elmondása szerint alapvetően két csoportra lehet osztani a rendszerváltás utáni sajtóvisszhangot, a 2016 előtti és utáni évekre, a kettő között pedig igencsak éles határ húzódik, amelyet előadásával igyekezett bemutatni. Cziffra és a francia barokk kapcsolatáról Juhász Zsuzsa muzikológus beszélt. Előadásában elárulta, hogy Cziffra egyedi zongorastílusa Chopin és Liszt előadásaiban csillog a legfényesebben, ám repertoárja ennél jóval szélesebb zenetörténeti időszakot ölel fel. Fazekas Barbara zongoraművész, kritikus Cziffra György Chopin-interpretációinak dimenzióit vizsgálta meg az f-moll ballada alapján, emellett három részletet is bemutatott a műből zongorán. Németh Zsombor zenetörténész, hegedűművész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának kutatója, a Simplicissimus Kamaraegyüttes művészeti vezetője a Szerelmi álmok – Liszt című film zenéjéről beszélt prezentációjában. Szabó Balázs zenetörténész, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Karának egyetemi docense Bartók 2. zongoraversenyének 1956-os előadását járta körbe, amely a bemutató után közel harminc alkalommal szólalt meg az európai koncertpódiumokon a szerző előadásában.

Ezt követően Balázs János zongoraművész előadásában csendült fel három Cziffra-átirat: Brahms két Magyar táncának, valamint egy Strauss-műnek az átirata. Zipernovszky Kornél újságíró, szerkesztő egy rövid szünet után zene- és politikatörténeti előadásában többek közt arról beszélt, miként fonódott össze Cziffra György és Rozsnyai Zoltán személyes sorsa amellett, hogy szoros barátságot ápoltak. Gombos László zenetörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa Cziffra legjellemzőbb ellenpólusaként tekintett előadásában a magyar közönség másik kedvencére, Fischer Annie-ra, akinek elsősorban pályakezdését vizsgálta meg. Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója pedig Vásáry Tamás korai pályáját, tehát az 1948-1962 közötti időszakát mutatta be annak érdekében, hogy rámutasson a hazai sztárzenészek közös sorsára Mozart, Chopin és Liszt hallgatása közben. A műhelytalálkozó lezárásaként Balázs János és Windhager Ákos értékelte az aznap elhangzottakat. A Cziffra György-emlékév egészen 2022 májusáig tart, amelynek során tovább folytatják az együttműködést, és igyekeznek Cziffra életművét és munkásságát a méltó helyére emelni a köztudatban.