Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaink, Kedves Angelika!

A tájkép az a műfaj, amelyről már legalább kétszáz éve rendszeresen kijelentjük, hogy „meghalt”. Aztán minden nemzedékben kiderül, hogy mégis él, virul, makacsul ellenáll a temetéseknek, mint egy jó balatoni nádas, amit hiába vágnak ki tavasszal, nyárra újra ott hullámzik. Jó, lehet, hogy e hasonlat helyet másikat kéne keresnem. Szóval olyan, mint a balatoni nádas volt a betonozás előtt.

A tájkép ellen azonban még nem találtak ki betont: egyszerűen túléli a korszakokat. Túléli az akadémiákat, a forradalmakat, az izmusokat, a filtereket és az Instagramot is. Sőt: amikor már mindent lefotóztunk, akkor még inkább vágyunk arra, hogy valaki végre ne fotózza, hanem lássa is a világot helyettünk.

És pontosan ez történik itt, ma, ezen a kiállításon. Analóg Angelika természeti és városi tájképeket fest. Budapestet, Pécset, a Balatont. Ez első hallásra akár turistaprogram is lehetne: itt egy torony, ott egy rakpart, amott egy domb, és ha elfáradunk, irány a Balaton.

Csakhogy ezek a képek nagyon gyorsan elárulják: itt nem kirándulás történik, hanem emlékezés. Nem városnézés és természetjárás, hanem város- és természetfigyelés. Nem prospektus, hanem vallomás.

Angelika különleges szemszögből nézi ezeket a tájakat és városokat, szóval, ezt az országot. Moszkvában született, Budapesten nőtt fel. Orosz, aki magyarrá vált – vagy ha pontosabbak akarunk lenni: benne is áll a magyar valóságban, de képes kívülről is nézni azt.

Ő maga mondta egyszer nagyon szépen – és nagyon ironikusan –, hogy hivatalosan moszkvai, de nem hivatalosan budapesti. Ez körülbelül olyan, mint amikor az ember azt mondja: „másmilyen az útlevelem, de már itt adózom.” Ha megnézzük ezeket a képeket, nem lehet kétségünk benne, hogy Angelika lelke mindenestül itt adózik.

És ez különösen fontos most, amikor annyi szó esik identitásról, hovatartozásról, zászlókról, határokról. Angelika képei nagyon diszkréten azt mondják: a haza nem útlevélkérdés, hanem emlékkérdés.

Nézzük csak meg ezeket a városképeket! Ezeken a képeken Budapest sokszor kék. Néha zöld. Néha rózsaszín. Néha egészen sötét. A Parlament, a hidak, a rakpart nem úgy néznek ki, ahogyan a Google Mapsen. Hanem úgy, ahogyan bennünk élnek egy fáradt nap végén, egy esős délutánon, egy túl hosszú gondolat után.

Ezek nem pontos látképek. De pontos emlékképek. Ha Angelika Budapestről fest, nem azt kérdezi: „Hány méter magas ez a torony?” Hanem azt: „Milyen volt először meglátni?” „Milyen volt elmenni mellette?” „Milyen volt nem figyelni rá, majd egyszer csak újra észrevenni?”

Van egy mélyen emberi történet is a képek mögött. Angelika sokáig nem akart festő lenni. Rajzolt, tanult, marketinggel foglalkozott, aztán csodálatosan szatirikus rajzokat készített, karikatúrákat – szóval olyan dolgokat, amelyekhez emberek kellenek, zaj, mondatok, helyzetek, beszólások.

Aztán megszülettek ezek a képek, amelyeken nincsenek emberek. És az emberekkel együtt eltűntek a mondatok is. És akkor történt valami nagyon fontos: a táj kezdett beszélni helyettük. A város vagy a balatoni táj lépett be a műterembe. A házak és a hidak. A dombok. A víz. Az ég. És kiderült, hogy ezek is tudnak történeteket mesélni. Csak sokkal csendesebben.

Hadd legyek kicsit személyes: engem e kiállítás mindhárom témájához erős kötelék fűz. Tősgyökeres budapesti, sőt, pesti vagyok, de éveket éltem Pécsett is, és ha már nem bírom elviselni imádott szülővárosomat, rendszeres menedékem a Balaton-felvidék. Angelika, ha nem is tud róla, az én emlékeimet is festi.

A Balaton külön fejezet Angelikánál – és külön fejezet mindannyiunk életében is. Ha valaki magyar, szinte kötelező érvényű gyermekkori élményként rendelkezik legalább egy rossz gumimatraccal, egy leégett vállal, egy papírtálcáról evett hekk-kel és egy olyan naplementével, amelyről azóta is meg van győződve, hogy „az volt élete legszebb naplementéje”.

Angelika Balatonja nem a hekkes-napolajos Balaton. Nem a zajos-turistás-reklámos Balaton. De nem is a naplementés-romantikus Balaton. Hanem a hiány Balatonja. Azé a Balatoné, amely nem mindig csillog, nem mindig nyaral, nem is mindig boldog – de mindig jelen van, az identitásunk része.

És talán ezért olyan erősek ezek a képek: mert nem a boldogságot festik, hanem a ragaszkodást.

Vagy ott van Pécs, a tévétoronnyal. Minden városnak van egy tornya, amelyhez az ember úgy viszonyul, mint egy kicsit kehes nagybácsihoz: nem túl szép, nem túl elegáns, de ha eltűnne, azonnal hiányozna. Angelika ezt a pécsi tornyot pontosan így festi meg: nem ikonként, hanem ismerősként.

Budai vár esőben. Mert miért mindig napsütésben kellene látni? Miért ne láthatnánk úgy, ahogyan legtöbbször tényleg látjuk: kicsit vizesen, kicsit szürkén, kicsit elmosódva? Ráadásul Angelika valószínűleg egy fontos pillanatot kapott el.  A Vár, amint sorsára vár az átépítés előtt olyan, mint egy jobb sorsra érdemes oligarcha-feleség, aki – mielőtt akarata ellenére szájfeltöltésre és mellnagyobbításra vinnék – még egyszer belenéz a tükörbe.

A Kiscelli Múzeum lentről, nyáron – amikor az ember vagy felfelé néz, vagy árnyékot keres, vagy mindkettőt egyszerre.  Ezek mind olyan nézőpontok, amelyeket nem a turistabuszról lát az ember. Ezek lakónézőpontok.

És most beszéljünk egy pillanatra Angelika Budapest-szereleméről. Ő maga mondta egy interjúban, hogy sokáig nem is foglalkoztatta a város. Túl közel volt. Túl nyilvánvaló volt. Aztán egyszer csak rácsodálkozott. És azóta festi.

Ez is nagyon emberi történet. A legfontosabb dolgokra mindig későn csodálkozunk rá: a városra, ahol élünk, a tájra, amely naponta körülvesz minket, vagy az emberre, aki mellettünk van. Angelika képei egy kicsit azt is megkérdezik tőlünk: „Te mikor néztél rá utoljára igazán arra a környékre, ahol laksz?”

Ha azt mondom, ezek a képek lokálpatrióta képek, nem mondok túl meglepőt. De ha azt is mondom, hogy aki lokálpatriótaként tud nézni a városára, sőt, egy másik városra és egy másik tájra – az bizony patrióta is.  És itt érkezünk meg ahhoz a szóhoz, amelytől a legtöbben ösztönösen hátralépnek egy kicsit: ez pedig a hazaszeretet. Elhasznált szó. Túl sokszor mondják túl hangosan. Túl sok zászló mellé teszik oda. Túl sok feltartott ujjú szónok kiabálja el, miközben a hétköznapokban nem nagyon törődik vele senki.

Angelika képei nem beszélnek hazaszeretetről. Egyszerűen csak léteznek vele együtt.

Nem mondják a nézőnek, hogy „szeresd ezt az országot”. Azt főleg nem, hogy legyél rá büszke is. Csak megmutatják, hogy lehet szeretni úgy is, hogy közben nem kell kiabálni. Nem kell bizonygatni. Nem kell versenyre kelni mások szeretetével.

Elég, ha tudjuk, hogy melyik hídon milyen a szél. Elég, ha felismerjük egy város szagát eső után. És elég egy tó színe ahhoz, hogy eszünkbe jusson egy egész nyár. Ez nem politika. Ez emlékezet.

Különösen fontos számomra, hogy Angelika nem „magyarként” fest Magyarországról, hanem emberként fest egy helyről, amely az otthona lett. Ebben van valami nagyon tiszta és nagyon felszabadító. Azt mondja: nem kell ide születni ahhoz, hogy ide tartozzunk. Elég, ha elég sokszor fáztunk itt. Elég, ha elég sokszor szerettünk itt. Elég, ha elég sokszor hittük azt, hogy most már tényleg elmegyünk – és mégsem mentünk.

Számomra ezek a képek ezért fontosak. Mert nem azt mutatják meg, milyen Magyarország. Hanem azt, hogy milyen lehet Magyarország valakinek.

És talán pont erre van most a legnagyobb szükségünk. Nem harsány képekre és még harsányabb mondatokra. Hanem sok-sok személyes nézőpontra. Mert egy ország nem attól élhető, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik róla, hanem attól, hogy sokféleképpen lehet benne élni.

Ezek a képek egyszerre szólnak városokról, tájakról és rólunk. Azokról az apró, nagyon személyes kötődésekről, amelyeket nem lehet rendeletben szabályozni, nem lehet kampányban előállítani, nem lehet plakátra nyomtatni – csak megélni lehet őket.

Analóg Angelika ezeket a megélt kötődéseket festette meg. Budapesttel. Péccsel. A Balatonnal. Ennél sokkal többet nem is tehet egy festő.

A kiállítást ezennel megnyitom.”

Nyáry Krisztián

Here is Krisztián Nyáry’s Opening Speech for Angelika Analog’s vernissage of E táj-válagott képek választott hazámról/ A selection of pictures of my chosen homeland in English.

Ladies and Gentlemen,

Dear Friends, and Dear Angelika!

Landscape painting is a genre that we have declared “dead” for at least two hundred years. Then, in every generation, it turns out that it is still alive and kicking, stubbornly resisting its burial, like the reed beds of Lake Balaton, which are cut down in spring only to grow back again by summer. Okay, maybe I should find another analogy. So, the genre is like the Lake Balaton reeds beds before they were concreted over.

However, no one has yet invented concrete for landscape paintings: it simply survives the ages. It survives academies, revolutions, strongmen, filters, and even Instagram. What’s more, once we’ve photographed everything, we tend to long for people to finally not just photograph the world even more, but rather, to help us see it.

And that is exactly what is going on here today at this opening. Angelika Analog paints natural and urban landscapes. Budapest, Pécs, and Lake Balaton. At first glance, this could be a tourist program: here’s a tower, there’s a quay, there’s a hill over there, and when we get tired of these, we head down to Lake Balaton.

But these pictures quickly disclose that this is not an excursion, but reminiscing. Not sightseeing and nature walking, but city and nature observation. It isn’t a brochure, but a confession.

Angelika sees these landscapes and cityscapes, and indeed this country, from a unique perspective. She was born in Moscow and grew up in Budapest. She is a Russian who became a Hungarian – or to be more precise, she is part of the Hungarian reality but is also able to observe it from the outside.

She once very eloquently said – and a bit ironically by the way – that she is officially from Moscow, but unofficially from Budapest. It’s kind of like when someone says, “My passport is different, but I pay my taxes here”. Looking at these paintings, there is no doubt that Angelika’s soul, en bloc, pays its taxes here.

And this is especially important nowadays, when there is so much talk about identity, belonging, flags, and borders. Angelika’s paintings very discreetly suggest that home is not a matter of passports, but rather, of memories.

Let’s just take a look at these cityscapes! In these paintings, Budapest is often depicted in blue. Sometimes in green. Sometimes in pink. Sometimes, it is quite dark. The Parliament, the bridges, the riverbank don’t look like they do on Google Maps. Instead, they look the way we see them at the end of an exhausting day, on a rainy afternoon, or after too long a thought has escaped us.

These are not exact representations. But these are accurate memories. When Angelika paints Budapest, she doesn’t ask, “How many meters high is this tower?” But rather, “What was it like to see it for the first time?” “What was it like to walk past it?” “What was it like to not pay attention to it, and then suddenly notice it again?”

There is also a deep human story behind the images. For a long time, Angelika did not want to be a painter. She drew, studied, worked in marketing, and then created wonderfully satirical drawings and caricatures that require people, noise, sentences, situations, and witty remarks or comebacks.

Then these paintings were born, in which there are no people. And along with the people, the sentences also disappeared. And then something particularly important happened: the landscapes began to speak for them. The cityscapes or Lake Balaton landscape entered the studio. The houses and bridges. The hills. The water. The sky. And it turns out that they can tell stories too. Just much more quietly.

I would like to take a moment to share a personal story now if you don’t mind. I have a strong connection to all of the three themes at this exhibition. I am a native of Budapest, or rather Pest, born and bred, but I also lived in Pécs for years, and when I can no longer bear my beloved hometown, I regularly seek refuge in the Balaton Highlands. Angelika, even though she doesn’t know it yet, paints my memories as well.

Lake Balaton is a separate chapter in Angelika’s life – and in all of our lives. If you are Hungarian, it is almost mandatory to have at least one childhood story regarding either a bad inflatable raft, a sunburned shoulder, fried hake eaten on a paper tray, or a certain sunset that we are still convinced was “the most beautiful sunset we’ve ever seen”.

Angelika’s Lake Balaton is not the Lake Balaton of fish and sunbathing oil. It is not the noisy, touristy, advertised Lake Balaton. Nor is it the romantic Lake Balaton of sunsets. It is the Lake Balaton of absence. The Balaton that isn’t always bright and sunny, isn’t always on holiday, isn’t always happy—but it is always present, and it is part of our identity.

And perhaps that’s why these images are so powerful: because they don’t paint happiness, but attachment.

Or there is Pécs, with its TV tower. Every city has a tower that people relate to like a slightly winded uncle: not too handsome, not too elegant, but if he disappeared one day, he would be dearly missed. Angelika paints the TV tower in Pécs exactly the same way: not as an icon, but as a dear friend.

The Buda Castle in the rain. Why should we always see it in sunshine anyway? Why shouldn’t we see it as we usually do: a little wet, a little gray, a little blurry? What’s more, Angelika probably captured it at an important moment. The Castle, awaiting its fate before its reconstruction, like an oligarch’s wife who deserves a better life being taken against her will to have some more work done, who—before having lip fillers and breast augmentation surgery —takes one last look in the mirror.

The Kiscelli Museum from below, in the summer – when you either look up, or look for shade, or both at once. These are all perspectives that you don’t see from a tourist bus. These are a local’s perspectives.

And now let’s talk for a moment about Angelika’s love for Budapest. She herself said in an interview that for a long time she was not interested in the city. It was too close. It was too obvious. Then one day she was amazed. And she has been painting it ever since.

This is also a very human story. We always marvel at the most important things too late: the city where we live, the landscape that surrounds us every day, or the people who are the closest to us. Angelika’s paintings also ask us: “When was the last time you really looked at the neighborhood where you live?”

If I say that these pictures are images of local patriotism, I am not stating anything particularly surprising. But if I also say that anyone who can look at their city, or even another city and another landscape, with local patriotism, they are indeed a patriot. And this brings us to the word that most people instinctively shy away from a little: patriotism. It’s a worn-out word. It’s been used too often, too loudly. It’s placed next to too many flags. Too many finger-wagging orators shout it out, while in everyday life no one really cares about it.

Angelika’s images do not speak of patriotism. They simply exist alongside it. They don’t tell the viewer to “love this country”. Especially not to be proud of it. They just show that it is possible to love without shouting. Without having to prove it. Without having to compete with the love of others.

It is enough to know what the wind is like on a particular bridge. It is enough to recognize the smell of a city after the rain. And the color of a lake is enough to remind us of an entire summer. This is not about politics. This is about memory.

It is particularly important to me that Angelika does not paint Hungary as a “Hungarian,” but as a human being, painting a place that has become her home. There is something very pure and liberating about this. She declares you don’t have to be born here to belong here. It is enough that we have been cold here enough times. It is enough that we have loved here enough times. It is enough that we believe that we’re really leaving this time—and then we don’t after all.

That is why these images are important to me. Because they do not show what Hungary is like. They show what Hungary can be like through someone’s lens.

And perhaps that is what we need most right now. Not loud images and even louder statements. But rather many, many personal perspectives. Because a country is not livable because everyone thinks the same way about it, but because there are many ways to live in it.

These images speak simultaneously about cityscapes, landscapes, and us. About those small, very personal connections that cannot be regulated by decree, cannot be produced in a campaign, cannot be printed on a billboard—they can only be experienced.

Analog Angelika has painted these lived connections. With Budapest. With Pécs. With Lake Balaton. A painter cannot do much more than this.

I hereby declare the exhibition open.

Miriam Grunwald

Fotók: Bihari Ágnes és Erhardt László

Wilhelm Droste, több sikeres kávéház projekt megálmodója és megvalósítója, a Három Holló egyik alapítója és vezetője Pro Cultura Urbis díjban részesült. A Budapest Főváros Önkormányzatához tartozó Pro Cultura Urbis Közalapítvány által kiosztott elismerést a kultúra kiemelkedő őrzőinek és formálóinak adják át, jelen esetben Wilhelm Droste a budapesti kávéházi kultúra megőrzése és újragondolása érdekében végzett munkájáért kapta.

Wilhelm Droste, német  irodalomtörténész, író, műfordító. A Neue Zürcher Zeitung és a Neue Pester Lloyd munkatársa. 1999-ben a budapesti Goethe Intézetben megalapítja az Eckermann kulturális kávézót. 2017-ben, Ady Endre 140. születésnapján, megnyitotta a Három Holló Kávéházat és Kulturális Központot, amelyet a költő egykori törzshelye ihletett. Alapítója a Három Holló/Drei Raben német nyelvű magyar kulturális lapnak is. Magyar irodalmi műveket fordít németre, többek között Ady Endre verseit is. A magyar kultúra egyik legfontosabb nagyköveteként tartják számon német nyelvterületen. Felesége Enyedi Ildikó, nemzetközileg elismert filmrendező, akivel 1989 óta házasok.

Büszkék vagyunk, hogy választott otthona a kerületünk!

Az idei Advent a Hegyvidéken kiadványba kaptunk tőle egy kedves karácsonyi írást:

“Lelkileg inkább pesti ember vagyok, Józsefváros, Angyalföld és Újpest a kedvenceim, de karácsonykor mégis a Hegyvidék az igazi otthonom. A dimbes-dombos Westfáliában születtem, pontosan a Hochsauerlandban (a magas savanyú országban). Gyerekkoromban sokszor hó alatti tájba jött a Jézuska. Egy parasztudvaron nőttem fel. Volt egy édes-gonosz szokás a faluban: egy másik erdőtulajdanostól kellett csenni a falu karácsonyfáját. Az lett a feladatom nyolc éves koromban. Akkor még elég jó sífutó voltam, nálunk a foci után a hosszú távú sífutás volt a második igazi sportág. Az 50 kilométer volt a kedvencem. Karácsonykor csak 5 kilométert kellett futnom, magam mögött húztam a szánkót, azon volt a frissen levágott, sikeresen megszerzett karácsonyfa. 

1989 véglegesen költöztem Budára, a Németvölgybe, ahogy egy igazi germánnak illik. Akkor még futni is tudtam, és volt olyan karácsony, amikor hó alatt tündökölt a Normafa, sőt, volt sípálya is az Erzsébet-kilátóig, és így megint kisfiú lehettem a sílécen. Futottam ötször oda vissza, és jól esett a kilátás Budapestre, a szeretett városomra, ami viszont a szívembe lopta magát.

Most már több mint harminc éve a Böszörményi út az otthonunk, egyre jobban tetszik ez a hely. Városi élet a vidéki Budán: az 59-es villamos, a Rigó Jancsi, a Tik-Tak, a Bake my day, a Miliő. Kávézni és embereket tanulmányozni, ez nekem az egész évi karácsonyi ajándékom, szebb dolog alig van a világon, és az ablakból nézni a karácsonyi világítást – abban van gyerekkori varázs. Régen giccsnek éreztem, most már kezd meghatni. Öregszik az ember, a Jézuska viszont mindig Jézuska marad.”

/Kiemelt kép: Merész Márton/

Az UPSOUND a MOMkult egyik legkarakteresebb zenei programsorozata, amely a nemzetközi színtér kiemelkedő művészeit hozza közel a magyar közönséghez. A sorozat gazdagsága abban rejlik, hogy műfaji határokat nem ismerve, egymást kiegészítő, mégis önálló karakterrel bíró koncerteket gyűjt egy ívbe. Az UPSOUND a jazz, a blues, a világzene, az improvizatív irányzatok és a modern kamarazene sokszínűségének tere – olyan előadókkal, mint Shemekia Copeland, Jazzmeia Horn, Dobet Gnahoré, a legendás The Necks, a neo-klasszikus zongora mestere Joep Beving, vagy az energikus soul-jazz formáció, a Kennedy Administration.

A blues nyers, személyes világa – Shemekia Copeland

A blues nemzetközi színterének egyik legmarkánsabb alakja, Shemekia Copeland a mélytónusú, érzelmekben gazdag amerikai gyökereket hozza a MOMkult színpadára. Zenéje bensőséges és ugyanakkor elementáris erejű, amely a klasszikus blues hagyományt személyes történetmeséléssel és társadalmi érzékenységgel kapcsolja össze.

Az új jazzgeneráció inspiráló hangzása – Jazzmeia Horn

A kortárs jazz egyik legkiemelkedőbb vokális alkotója, Jazzmeia Horn modern energiákat társít a tradicionális jazz íveihez. Előadásai a nagy klasszikusok örökségét idézik, miközben élénken reagálnak a jelen kérdéseire. Hangja és előadásmódja a jazz új generációjának egyik legfontosabb hivatkozási pontja.

Afrikai világzene, amely egyszerre hagyomány és megújulás – Dobet Gnahoré

Az UPSOUND világzenei programjában Dobet Gnahoré karizmatikus afrikai hangja is megjelenik. A Grammy-díjas művész a tradicionális ritmusokat, a modern hangkultúrát és a látványos táncművészetet ötvözi. Előadásai vibráló kapcsolatot teremtenek a közönséggel, miközben az afrikai örökség sokszínűségét mutatják be.

Meditatív improvizációk és avantgárd hangképek – The Necks

A nemzetközi improvizatív zene egyik legmeghatározóbb triója, a The Necks az elmélyült figyelem és a lassan kibontakozó zenei struktúrák világába vezet. Hangzásuk a minimalizmus és a kollektív improvizáció különleges ötvözete, amely meditatív zenei élményt teremt.

A kortárs zongorazene letisztult szépsége – Joep Beving

A neo-klasszikus zene egyik legismertebb alakja, Joep Beving a csend, a lassú tempók és a letisztult kompozíciók esztétikáját képviseli. Zongoradarabjai egyszerűségükben hordoznak mély érzelmi tartalmat, és különleges, lírai atmoszférát teremtenek.

Modern soul-jazz és energiával teli groove-ok – Kennedy Administration

A brooklyni Kennedy Administration a jazz, a soul, a pop és a hip-hop ihlette hangzásvilágot ötvözi. A formáció lendületes, friss és táncolható előadást hoz, amely a klubzene dinamizmusát kapcsolja össze a magas szintű zenészi tudással és az énekesnő egyedülálló színpadi jelenlétével.

A sokszínűség élménye – ez az UPSOUND

Az UPSOUND nem pusztán koncertgyűjtemény, hanem zenei találkozások tere. A sorozat egyik legnagyobb értéke a műfajok közti átjárhatóság: a blues intimitásától a jazz szabadságán át az afrikai ritmusok nyitottságáig minden koncert új színekkel gazdagítja a MOMkult kulturális palettáját.

A programsorozat azoknak szól, akik szeretnek rátalálni a világ zenéinek sokféle hangjára, és akik élményszerű, inspiráló, magas művészi minőségű előadásokat keresnek. Az UPSOUND megmutatja, mennyire változatos és sokrétű lehet a zene – és mennyire sokféleképpen tud megszólítani.

Milyen előadást, dalokat hoztok idén az Advent a Hegyvidéken színpadára?

• Ebből mi a személyes kedvenced  és miért?
• Milyen adventi – karácsonyi rituálékat, szokásokat fogsz te, és a zenekarral közösen, életre kelteni az ünnepek alatt?
• Milyen a te karácsonyod? 
• Melyik fellépő az, akinek a műsorát szívesen megnéznétek az Advent a Hegyvidéken színpadán még? 

1. A Bergengóc Zenegóc zenészeivel az volt a célunk, hogy ünnepi hangulatot varázsoljunk a szívekbe, úgy, hogy a gyerekek közben jól érezzék magukat, ezért az adventre hangolódó daloktól, a játékos, mindennapokat bemutató zenén keresztül a karácsonyi énekig minden lesz a műsorban.
2. Az első dal a kedvencem, a “December van, fúj a szél, örvendünk mert itt a tél…” kezdetű. Talán azért ez a kedvenc, mert minden benne van, ami nekem fontos a télben: az ünnep, a fények, a szeretet.

  3-4. Az én karácsonyom teljesen hagyományos. Templomba megyünk, együtt a család. A karácsonyfa mellett legalább 10-15 karácsonyi ének hangzik el ilyenkor, több szólamban. Három generáció énekel együtt, miközben gyertyák égnek és csillagszórók. Ezután kibontjuk az ajándékokat és közösen vacsorázunk. Azt gondolom klasszikus és szép karácsonyunk szokott lenni. Ezt a szüleimtől örököltem és remélem a három lányom is továbbviszi majd.

5. Szívem szerint az összes bábszínházi előadást végignézném!!! Nemcsak a gyermeki lelkem miatt, hanem szakmai okokból is, hiszen bábszínészként is működöm. Persze megnézném a Bergengóc Zenegóc Zenekar koncertjét is (ahol szintén előkerülnek a bábok). Ja, és az óvodás csoportok fellépéseit is szívesen megnézném, mert az is mindig megható, szívmelengető. Ebben a kemény világban olyan jól esik a gyermeki őszinteség és lelkesedés.

A Bergengóc Zenegóc együttes nevében köszönöm, hogy részesei lehetünk az Advent a Hegyvidéken rendezvénynek és szeretettel várunk mindenkit a koncertünkre.

Bölöni Réka

Már kézbevehető, vagy online lapozgatható a MOMkult őszi–téli programmagazinja.

A tartalomból:
• ősz a MOMkult körül
• MOMkult <3 Cziffra Fesztivál – Interjú Balázs János Kossuth-díjas zongoraművésszel
• Ismeretlen ismerősök a Hegyvidéken
• Baromfiudvar Budán – interjú Simon Holpert keramikusművésszel
• A Hegyvidéken belül–túli kortárs galéria – interjú Kallós Judit galériavezetővel
• Élő emlékezet a Hegyvidéken – interjú Surányi Judittal
• Zakatol az Zenevonat

Kovács Martina keramikus művész Szüret című kiállítása vizuális és gondolati utazás a mitológia és az emberi lélek mélyebb rétegeibe. A tárlat a férfi és női archetípusokat, a szerelem és szenvedély örök dilemmáit, valamint az életfelfogás sokszínűségét állítja középpontba. Martina szobrai a kézműves hagyományokat kortárs esztétikával ötvözik, s minden alkotás mitológiai szimbólumokat idéz, amelyek a férfi és női szerepek változékonyságát, az identitás és szabadság keresését tükrözik.

A férfi figurák erőt, határozottságot és céltudatosságot sugallnak, miközben a hősiesség és a sorsvállalás archetípusait jelenítik meg. A női alakok ezzel szemben érzékenységet, intuíciót és szenvedélyt fejeznek ki, s a szerelem és életértelem keresésének szimbólumai. A két pólus együtt alkotja a kiállítás dinamikáját, amelyben a szenvedély tüzes színekben, lendületes formákban testesül meg, a mitológia klasszikus képeivel összefonódva.

Az életfelfogás kérdései különösen hangsúlyosak: a művek arra utalnak, hogy az élet nem lineáris, hanem folyamatos „szüret”, ahol minden tapasztalat gyümölcsként érik, és minden szakasznak megvan a maga szépsége. Ugyanígy központi a szabadság motívuma: több szobor az önkifejezés és identitás keresését jeleníti meg, a mitológiai héroszok szabadságvágyát idézve, akik saját útjukat járják a társadalmi és kulturális korlátokkal szemben.

A Szüret összességében komplex szimbolikus rendszer, amelyben a hagyomány és a kortárs művészet találkozik. Martina alkotásai egyszerre nyújtanak esztétikai élményt és filozófiai elmélkedésre késztetnek. A kiállítás nem csupán tárgyak bemutatása, hanem belső utazás, amely arra hív, hogy közelebb kerüljünk önmagunk megértéséhez, szerepünkhöz a világban, és újra felfedezzük a szabadság értékét.

A kiállítást megnyitja: Lublóy Zoltán

Egyetemi adjunktus, porcelántervező

Október 11-én, egy tematikus Szabó Magda-nap keretében adják át immáron harmadik alkalommal a Szabó Magda-díjat a MOMKultban. A XX. század egyik legjelentősebb hazai írója 118 éve épp október 5-én született, így a több programot magába foglaló esemény ünnep és tisztelgés e gazdag életmű előtt. A szervezővel, Juhász Anna irodalmárral beszélgettünk. 

„Én tulajdonképpen mást szerettem volna – mondta elgondolkozva az anyám. – Független lenni, egészen szabad.” – írja a Régimódi történetben Szabó Magda. Ez a gondolat mintha magára az írónő életére is vonatkozna. Egyetért? 

Teljes mértékben. Szabó Magda a magyar irodalom szabad, műfajok közt átjáró, páratlan állócsillaga volt, és az ma is – szavai érvényesek, erővel hatnak, regényei tanítanak és szórakoztatnak, versei és drámái hosszú ideig velünk maradnak. Munkásságának azért van ekkora hatása, mert őszinte a szó valódi értelmében és írásaival a megközelíthetőséget adja: nem egy magas emelvényről beszél hozzánk, hanem mellénk ül, és megszólít. Ez kulcskérdés ma, az olvasási szokásainkra tekintettel. Ha nincs kapcsolat, nincs hatás, ha nincs hatás, nincs ráfordított idő sem. 

Mi az Ön belépője Szabó Magda világába, mit ajánlana az olvasóknak?

Szabó Magda költőnek indult, első verseit anyjának kiabálta. Ez az én belépőm, a líra, például Kinek már álma sincs sorai: „Rólad, terólad. Míg erőm tart, / s a lopott pillanat / szabadsága szavakra bomlik, / megnyitja torkomat. / Ó, hadd kiáltsam messzire, / mi vagy nekem e súlyos ég alatt!” Gyönyörű. A kis Magda már ismerte a betűket, amikor otthon egy almazöld ajtóra kezdte jegyezni a rímpárokat a magasságvonalak mellé, majd iskoláskori hosszabb költeményei egy pepita füzetbe kerültek. Szülei számára hétköznapi jelenség volt mindez, hiszen mindketten közeli kapcsolatban álltak az irodalommal. „Az a gyanútlanság, amellyel azonnal odaengedtek későbbi pályám arénájába, az az önfeledtség, amellyel végigélvezték verskísérleteimet, ahogy nem biztattak, hogy akkor is írjak, ha éppen nem volt kedvem, de nem is tiltották, ha látták, hogy ezzel foglalkozom, gyanútlanná és szabaddá tette a gyerekkoromat.” Innen indul a nagy író, s habár regényeit ismerjük leginkább, azok ebből a költőiségből építkeztek, ami engem kezdetektől lenyűgöz.

Október 11-én egy tematikus Szabó Magda-nappal idézik meg az írónőt a MOMKultban, mire számíthat a közönség?

A cél az élet és a művek párhuzamba állítása. Egy érzelmekkel, eseményekkel teli nap várható, ahol könyvekkel, beszélgetésekkel, díjátadóval, programokkal kerülhetünk közelebb Szabó Magdához. Az események közt két hangra komponált felolvasószínházat hoz Verebes Linda és Pindroch Csaba színművész, ez a párosítás külön öröm számunkra, hisz a művész házaspár érzékenyen szólítja meg az író-elődök életének történetét. A beszélgetésekben fókuszálunk arra, ki volt az a fiatal nő, és hol tartott életében, aki megírta Az őz-t? Milyen emelkedések és mélypontok jellemezték ezt a pályát? Hogy ért be az Abigél szerzője, s hogy fogadta az elismeréseket? Mit jelentett számára szerelem, harc, megsemmisülés, Újhold, szövetség, béke? Nagy és fontos kérdések, mind üzennek a ma emberének. Ehhez járul majd hozzá a Szabó Magda-díjátadó is, amit idén harmadik alkalommal adunk át, és minden évben két olyan alkotó kapja meg, akik munkásságukkal sokat tettek Szabó Magda életművének életben tartásáért. A Szabó Magda-díjat az író jogörököse,

Tasi Géza alapította 2023-ban, aki idén is velünk lesz az ünnepségen.

Kik az idei díjazottak?

Az irodalmi díjat idén – Szabó T. Annát és Bereményi Gézát követve – Háy János József Attila-díjas író kapja, aki számtalan szállal kapcsolódik az írónőhöz. Első olvasmányélménye tőle egy Vörösmarty tanulmány volt és számára is Az őz a nagy belépő – ahogy emlékszik, meglepte a mű „pszichológiai pontossága, okossága, lendülete.” Személyesen is közel kerültek egymáshoz, kapcsolatukról a díjátadón mesél majd. Bánfalvy Ágnes színművész élete összefonódott a legendás Abigél televíziós filmmel, amiben Torma Piroskát alakította, azóta a Bánfalvy Stúdióban színpadra is alkalmazta. Az Abigél harmincöt-negyven éve a közönség folyamatos érdeklődésének középpontjában áll, legyen szó a sokadik kiadását megélő regényről, vagy akár az abból készült, évről-évre levetítésre kerülő tv-filmsorozatról. Vitay Georgina és társainak története – az egykori, legendás szereplőkkel – szintén bemutatkozik élőben és filmrészletekkel a díjátadó gálaesten. 

Van ars poeticája Szabó Magdának, ami megidézhető?

„Az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót, irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne.” Talán ez is annak tekinthető, hisz fontos volt számára a vallás, a teológia, a régi értékek felvállalása, az egyenesség. A regényeiben szinte minden titkát feltárta, sokszor két női hangra és sorsra komponálva, ugyanakkor – az én szememben – egy famme fatale is volt, egy céltudatos, okos asszony, aki számára mindig mértéket jelentett a klasszikus erkölcs. Öröm, hogy az eseményre elhozza az írónő könyveit, és a legutóbbi, páratlan izgalmas összefoglalót, a Füveskönyvet a Jaffa Kiadó, így a bemutatott műveket haza is tudjuk vinni magunkkal.

Sokat foglalkozik Szabó Magda személyiségével, a 2017-es Szabó Magda centenárium nagykövete volt. Mit gondol, jóban lennének, ha ma egymás mellé kerülnének, kedvelnék egymást?
Igen, azt hiszem, nagyon is! A nagymamám Szabó Magdához hasonló nő volt kívül-belül, ahogy a nagynéném is: mindketten jóban voltak. Nagynénémmel, Gutai Magda költővel 1989-es könyvhét után kezdtek levelezni, pár képeslap ma is az íróasztalomon van, a Für Elise írása alatti gondolatokat tükrözik. Sokat forgatom, fontosak a szavai, a pontossága. Ha találkoznánk, lenne jó pár kérdésem, amit feltennék neki: életről, szerelemről és döntésekről is. Most, készülve az október 11-i Szabó Magda-napra, sok archív fotót, videót nézek meg róla. Van egy fotója, ahol egy tükörrel a kezében kacéran a könyvespolca előtt ül. Ha nőiséget akarunk megjeleníteni, egyben a titkot ábrázolni, ez a kép mindkettőt tudja. Érdekel, ki ez a titokzatos nagy író. Remélem, az eseményen közelebb kerülünk a megfejtéshez!

A szervezővel, Juhász Anna irodalmárral beszélgettünk:

Szabó Magda ünnepe: életmű és emlékek a MOMKultban

Független színházak a Hegyvidéken / TeFeszt, Pozsonyi Piknik

???? A Hegyvidéki Önkormányzat fontosnak tartja a kultúra diverzitását, és felismerve a független színházi társulatok szűkülő lehetőségeit, az általa fenntartott, valamint a XII. kerületben található kisebb-nagyobb, hivatalos, pop up és alternatív helyszínein játszóhelyet kíván biztosítani azok számára. Kedves Függetlenek! Írjatok a projekt@momkult.hu címre, nézzük meg, hogy van-e közös nevezőnk, keressünk lehetőséget az esetleges együttműködésre!

???? Találkozzunk, beszélgessünk a TeFeszt!-en! Várunk titeket a 11-es standnál augusztus 29–30-án, majd a Pozsonyi Pikniken szeptember 6-án.

Idén augusztusban már 26. alkalommal kerül megrendezésre a Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelep, amely sokáig Budapest legrégebb óta folyamatosan működő alkotótábora volt. A nagy múltra visszatekintő művésztelepet Ezüst György festőművész hívta életre 1997-ben, és a Hegyvidéki Önkormányzat támogatásával, a MOM Kulturális Központtal közös szervezésben valósul meg évről évre, amelynek Ezüst György és Breznay András festőművészeket követően, 2017 óta Kallós Judit művészettörténész a vezetője. Az elmúlt években a MOMkultban kialakított ideiglenes műtermekben, illetve két éve a Hegyvidék Galéria kiállítóterében, tavaly pedig a Chemin Neuf elnevezésű, francia alapítású, ökumenikusan nyitott katolikus közösség Zugligeti úti épületében és kertjében volt lehetőségük a művészeknek alkotniuk, de korábban a Fülemile úti Ifjúsági Tábor, az egykori Hotel Agro Panoráma, a Csillebérci Szabadidő- és Ifjúsági Központ, valamint Balatonon a Szántódi Ifjúsági Tábor adott otthont a művésztelepnek. A művészek kiválasztásánál, meghívásánál minden évben fontos szempont a kurátorok számára, hogy a határon túli magyar területek is képviselve legyenek egy-egy tehetséges festő- vagy grafikusművész által, de részt vesznek XII. kerületi kötődésű alkotók is. Évről évre, változó létszámban, de visszatérő, a művésztelepen már korábban részt vett festők is meghívást nyernek, és mindig újabb résztvevőkkel is bővül az alkotótábor. A festés mellett minden évben egy kiállítás-látogatással egybekötött, egész napos kirándulás is színesíti a programot. Az alkotótábor rendszeresen olyan téma köré szerveződik, amely tágabban értelmezhető, így figurális és absztrakt alkotókat is inspirál.

A művészek számára az együtt eltöltött idő, a régi és új ismerősökkel való találkozás, megismerkedés maradandó élményt jelent. Az itt kialakuló barátságok, szakmai kapcsolatok sok esetben a jövőben is meghatározóak és életre szólóak lesznek. A művésztelepek – és így a Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelep – jelentősége többek között abban rejlik, hogy az ilyen alkalmak lehetőséget biztosítanak a művészek számára a hétköznapokból, megszokott alkotóterekből való kilépésre, új inspirációk gyűjtésére, új gondolatok megszületésére és kifejezésére, szakmai kapcsolatok építésére. A környezetváltozás, a régi és új találkozások, beszélgetések, a közösség élménye és a művészi hatások megtermékenyítően hatnak az alkotókra. 

A táborban készült alkotások közül egy-egy munka, a művészek felajánlása révén, a Hegyvidéki Önkormányzat, valamint a MOM Kulturális Központ képzőművészeti gyűjteményét gazdagítja, amelyből rendszeresen rendez kiállításokat a Hegyvidék Galéria, de a XII. kerület más kiállítótereiben is találkozhatunk időről-időre egy-egy válogatással. Már Lendván és Aradon is volt lehetőség a kiállításra, és a kiállítóhelyszínek bővítése folyamatos.

Az önkormányzati képzőművészeti gyűjtemény létrehozása, fenntartása sok szempontból képvisel jelentős értéket. A kulturális örökség megőrzése és ápolása, a közösségi identitás erősítése, az oktatási és inspiráló szerep mellett a turisztikai vonzerő, a művészeti színtér támogatása, valamint a helyi közösség összekapcsolása kiállításokkal, közösségi programokkal, a művésztelep kapcsán a művészekkel való találkozás és az alkotómunkába való betekintés lehetősége mind-mind hozzájárul a Hegyvidéki közösség fejlődéséhez és kulturális gazdagodásához.

Az alkotótábor során a művészek teljes ellátásban részesülnek, a szállás és étkezés mellett festőalapot és festéket is biztosítanak a szervezők. A nagyközönség minden évben – idén is – egy nyitott nap során ismerkedhet a Művésztelep alkotóival, alkotásaival, így személyes művészeti impulzussal gazdagodik a Hegyvidék közössége. 

Az idei nyitott napot májusban a Hegyvidék újságban fogjuk meghirdetni, örömmel várjuk vendégeinket! 

Kallós Judit – Hegyvidék Galéria 

Fotók: Egressy Orsolya 

A nyári hőségben nincs is jobb, mint egy pohár friss víz, egy árnyas forrás melletti pihenő, vagy akár csak egy régi történet, amely hűsítő emléket idéz. A Hegyvidék nemcsak a fák és a hegyek világa, hanem egykor bővizű kutak, források, patakok földje is volt, amelyek közül néhány még ma is itt csordogál a lábunk alatt, másokat már csak emlékek, fotók vagy különös történetek őriznek.

A Svábhegy vízkészlete már a 13. században is kincsnek számított, amikor is a források fölé IV. Béla király idejében kútházak épültek, míg később Mátyás király korában fa- és agyagcsöveken szállították a friss hegyi vizet a budai Várba.

 Mivel a hegyvidéki források magasabban feküdtek mint a vár ezért a gravitációnak köszönhetően a vízvezeték a Szentháromság térig juttatta el a hegyvidéki vizeket – ez akkoriban szó szerint aranyat ért.

A Béla király kútja (korábban: Király-forrás) és a Városkút (korábban: Doktor-, Orvos és Nádor-kút néven is ismert volt) forrásházai napjainkban is látványos műemléki épületei a hegyvidéki tájképnek. Jelentős volt még a Svábkút, amely ma már nem látható, mivel az Istenhegyi út szabályozásakor beboltozták. A középkorban majd az újkorban ez a három forrás látta el ivóvízzel a budai várat is. A jó minőségű friss források vizét Erzsébet királyné és József Nádor is előszeretettel fogyasztotta, nem véletlen, hogy egy időben a Városkút nevét is megváltoztatták. 

.

(Vízhordók a kútháznál az 1860-as években) 

„József nádor is a svábhegyi városkút forrásából hozatta ivóvizét és ezért Buda város közgyűlése, hogy a jeles nádor emlékezete, aki a főváros emelése és szépítése érdekében annyit fáradozott, e szép virányú tájon is fenn tartassák, a városkutat Nádorkútnak nevezte el.” olvashatjuk a Budai Napló, 1928. december 16-i beszámolóját.

A híres Lóitató emléke is a vízhez kötődik, miután itt álltak meg egykor a meredek emelkedő előtt a kereskedők és vándorok, hogy megitassák lovaikat, és maguk is felfrissüljenek. A forrásvíz a mindennapok szerves része volt, akár az ivásról, akár az öntözésről volt szó. A 19. század végére azonban a Svábhegyen gyorsan gyarapodó villák vízellátása egyre nehezebbé vált az időjárás kiszámíthatatlansága és az 1880-as évektől kiépülő, de gyenge nyomású vízvezeték-hálózat gyakran okozott gondot. Végül az 1913-ban átadott Eötvös úti víztorony oldotta meg a problémát, amely máig működik, amely önmagában is ritkaság a városban.

(Békató)

Ha tóra vágynánk, a Béka-tó nyújt egy kis menedéket. Ez a Libegő közelében megbúvó, hangulatos tavacska igazi titkos zug, ahol a part menti fák lombjai szinte összezárnak a víz felett. Egykor azonban jóval több vízfelület tarkította a Svábhegyet. Például az egykori Istenszeme fogadó kertjében is egy csónakázásra is alkalmas tó terült el. Aztán ahogy a környező forrásokat bevezették a vízellátó hálózatba, a tó vízutánpótlása megszűnt, és az egykori medret lassan benőtték a bokrok és fák.

(Istenszeme tó,1960)

Jókai Mór idén ünnepelt 200. születési évfordulója külön aktualitást ad annak, hogy megemlékezzünk arról is, hogy a nagy mesemondó mennyire megbecsülte a vizet saját, Költő utcai kertjében. Jókai nemcsak íróként, hanem gyakorlott kertészként is példamutató volt. A 19. század második felére a források már nem tudták kielégíteni a városrész megnövekedett vízigényét – Jókai azonban mesteri megoldásokkal élt. Ciszternákat építtetett, amelyek az esővizet a ház tetejéről gyűjtötték össze kertje számára. Kialakította a természetes vízszivárgást segítő rendszerét, hogy fái mindig elegendő nedvességhez jussanak. Földalatti csatornákat vezettetett a gyökerekhez, melyek elvezették a felesleges vizet oda, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Ahogy ő maga írta: „Most azután a legnagyobb zápor után sem áll meg a pázsitomon a víz, hanem lefut a földalatti csatornán, ott nagyobb részt szétszivárog a hársfák, fenyőfák gyökerei alá, a túlságos vizet pedig fölfogja egy kezdetleges ésszel rögtönzött medence; az meg az ottani fáknak használ. […] Én annak az égből jött áldásnak, az esőnek, minden csöppjét megbecsülöm s nem engedem a telkem keritésén kimenni.”

A Hegyvidék forrásai, patakjai és emlékei ma is itt vannak velünk – ha nem is mindig láthatóan, de a történeteink mélyén. A nyári forróságban, mikor minden csepp víz kincset ér, jó tudni, hogy e táj régen is a frissesség földje volt. És talán lesz is – ha megbecsüljük, ahogy azt Jókai tette.

____________________________________________________

A fenti helyszínek bejárására ajánljuk helytörténeti sétánkat: Királyok forrásai – A Svábhegy rejtett vizei
2025. 05.14. 10.00 

Séta kiindulópontja: A Svábhegy nevezetű busz és fogaskerekű megállónál lévő Eötvös József park.

A séta alatt megtekinthetik a Városkutat, a Lívia-villát és a Béla király kutat.
A sétát vezeti: Földváry Gergely történész.

Jegyár: 1000 Ft. Hegyvidéki lakosoknak regisztrációval díjtalan.

____________________________________________________

@Földváry Gergely – Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény 

Mi már nagyon várjuk a nyarat, hogy a Sirály sétányon induljon Roller Disco! Mesélj, te mire készülsz a nyáron? 

Én is ezt várom a legjobban, mert Stephanie-val – akivel közösen építjük ezt a koris közösséget – idén rendezzük Magyarország első nemzetközi kétsoros görkoris fesztiválját, a Skatelandet, aminek a MOMkultban, a Sirály sétányon lesz a szombati Roller Disco-ja június 7-én. Sikerült a fesztiválra elhívni a legjobb külföldi görkoris arcokat, akik a visszajelzéseik alapján örömmel jönnek és adják át tudásukat és kicsit a nemzetközi görkoris kultúrát. Lesznek workshopok többféle stílusban, street skate, a Városligetben görkoris piknik és egyéb programok, és persze görkoris bulik!

Milyen a kétsoros görkoris közösség itt Magyarországon? 

A közösség nagyon gyorsan nő, most érezhetően – biztos a tavasz miatt – megugrott az oktatások, a bulik közönsége is. A görkorizás önfeledt, gyermeki örömöt szabadít fel, ezzel a jó érzéssel szippantja be az embereket, és ilyen jókedvű, baráti, támogató a közösség is. Télen a Turbinában vagyunk, ami nagyon jól illik az eredeti, 80-as években indult göris klub kultúra hangulathoz. A korizásban vannak íratlan szabályok, amiket mindig megtanítunk az újaknak is: külső körön mennek a gyorsak, belső körön a lassabbak, és a kör belsejében megy a tánc! Így tudunk a legjobban vigyázni egymásra.

Része ennek a kultúrának, és nekünk fontos célunk is, hogy olyan szórakozást biztosítsunk, amivel alkohol vagy bármilyen tudatmódosító szer nélkül felszabadultan, jól érezheti magát bárki. A jókedv, a flow jön görkorizás közben, és magával ragad. A Roller Queens Budapest (ami egy lányokból álló performance csapat) is egy olyan miniközösségünk, akikkel ezt éljük, együtt fejlődünk és görkorizunk a hétköznapokban. 

Ti hogyan kezdtétek a görizést Stefanie-val? 

Nagy inspirációnk volt Oumi Janta berlini görkoris lány, mi a Covid alatt az ő videóját látva éreztük, hogy ez az amit akarunk csinálni(egymástól még függetlenül). Jól éreztük, mert már negyedik éve ez az életünk, és imádjuk! 

Milyen lesz a Sirály sétányon a Roller Disco? 

Mindig élő DJ szett van a bulikon, a MOMkultos eseményre is így készülünk, külföldi dj érkezik ráadásul, aki fixen a legjobb zenéket fogja játszani egy színvonalas görkoris bulihoz. Én nagyon szeretem a funk stílust egyébként, mert vidám és pörgős, de mostanában szívesen gurulok Kavinsky Night Call című számára is.  

Kezdőket is várunk a Roller Discoba, mivel a kétsoros görkorcsolyával máshogy kell mozogni mint az egysorossal, a bulik előtti egy órában megtanítjuk az alapokat. Kezdőként ezt nem érdemes megspórolni, mert sokat dobhat a komfort érzeten és élvezetesebb lesz a görkoris diszkó, emelett védők viselését erősen ajánljuk azoknak akik bátortalanok még. 

Aki nem bírja kivárni a nyári Sirály sétányos bulikat, szeretettel várjuk a Turbinás Roller Disco-inkra, vagy a Skate Jam Budapest kétsoros görkori óráin és persze a közösségébe, például vasárnaponként görkoris piknikre és kötetlen találkozókra a Városligetben! 

Fotók: Kunyó Hajnalka 

Nyári programmagazinunk már elérhető a kerület kulturális helyszínein, és online lapozható formában is:

Gratulálunk a negyven éves jubileumhoz! Milyen lesz ez az ünnepi év a zenekarnak?      

Sok meghívásunk van, biztos a jubileum miatt is, de az is lehet, hogy ennyi év után már kellő ismertségre tettünk szert. Kis hittel, de nagy reményekkel rendelkezem még ma is! Ennyi év után úgy látom, hogy sokan megismertek, megszerettek bennünket, és a szervezők a jubileum miatt is hívnak az eseményekre.

Mint minden jubileumi évben, szeretnék egy nagykoncertet. Ezek mindig nagyon érdekesek, mert olyan vendégeket hívunk el, akikkel ritkán látnak bennünket, idén Kozma Orsit, Illényi Katicát, Bíró Esztert, Szekeres Adrient szeretnénk felkérni. A Győri Filharmonikus Zenekarral már négy szimfonikus koncertet adtunk, május végén a Fertőrákosi Kőfejtőben utoljára megismételjük ezt a műsort. Megpezsdült körülöttünk az élet!

A magyarországi jazz életnek az a sajátsága, hogy nincs olyan fókuszban a jazz, mint a Nyugat-európai országokban. Ott is már leáldozóban van a csillaga, más fajta zenék lépnek a helyükbe, éppen ezért én örülök, hogy még létezünk, és ápolhatjuk ezt a zenei hagyományt, sőt a régi magyar szerzeményeket is leporoltuk, és megmutatjuk a közönségnek.

Ez a dalkincs mennyire rugalmas? Mekkora volt például a magyar daltermés ebben az időszakban?

Szerencsére nem véges – több zenekar több évszázadra el van látva. Olyan mennyiségben ontották a zeneszerzők a számokat…! Persze a legismertebb, népszerűbb slágerek kifújnak, elfogynak. Mellettük ugyanilyen jó minőségű, színvonalas szerzemények születtek még. Fényes Szabolcsnak a halálakor kb. 3000 kiadatlan dala volt a szekrényben.

Ez a zene mára műkincs lett. Én egy régész vagyok, aki kiássa, leporolja, újszerű állapotba hozza, nem akarok módosítani, overcrosst csinálni, elegyíteni mással. Én úgy játszom el, mintha egy korabeli jazz zenész lennék, nekem ez a küldetésem, semmi mással nem szeretnék foglalkozni. A jazz szerencsére mindent integrál, mindent el lehet játszani jazz stílusban, és mi is, van, hogy például vendégekhez alkalmazkodunk, néha kirándulunk más műfajokba is. Ha lenne rá időm, csinálnék egy LGT lemezt, unplugged, saját hangszereinkkel, saját hangommal előadva.

Milyen történet húzódik egy-egy dalválasztás mögött?

Aminek nagy jelentősége van számomra, az a Május éjszakán. 5-6 éves kisgyermekként a dédszüleim gramofonját hallgattam, még meg is van, itt a szobámban, már 100 éves. Ezen hallottam először a Május éjszakán-t. Az akkori kor divatja szerint a rádióból bömbölt Cliff Richard, a Tölcsért csinálok a kezemből, ezek a kiábálós dalok. Én amikor meghallottam ezt a szépen búgó hangú nénit, teljesen el voltam bűvölve. Mennyire finom, mennyire bájos, gyerekfejjel is felfigyeltem a különlegességére. Karády Katalinról azt sem tudtam, hogy ki – akkoriban tiltva volt – így rejtek úton megismertem, és ezt a számot már 1985 környékén, alakulásunkkor játszottuk is. 1990-ben pont a taxis sztrájk környékén a Bongó című TV műsorban, amit Antal Imre vezetett, már játszottuk a kezdeti időszakunk dixielandjei mellett.

A másik, amiről szívesen mesélek, egy saját számom. 

Amerikába, Sacramento-ba egy nagy fesztiválra jártunk rendszeresen. 

Egyszer csak megszületett bennem egy dallam, egy mondat: Mindig is az volt a vágyam, hogy meglássalak – Amerikára gondoltam itt. A végén kikerekedett egy három értelmű vers, ami szólhat egy lánynak is, Amerikának és a jazz zenének is. Minden irányba ható dalocska. Nem vagyok költő, de ez a szöveg valahogy csak kifolyt belőlem. Nem is kellett variálni, új sorokat keresgélni, megjelent előttem a papíron. Írtam egy dixieland számot három szólamban, angol, magyar szöveggel, és ezt játszottuk Amerikában. Kicsit tragikomikus a lemez borítója, ez 9/11 után volt kicsivel, a grafikán egy repülőn ülünk és zuhanunk lefelé… Ez csak akkor tűnt fel nekem, amikor kivittem a lemezt Amerikába.

Filmslágerek közül rengeteg van, ami a szívem csücske. Ezeknek az története, hogy akkoriban, ha kijött egy film, abban a filmsztárok elénekelték az aktuális slágert, ez megjelent a boltokban kottaként, elkezdték énekelni, játszani a rádiók, színdarabok, a mulatókban, és otthon az emberek. Minden szám, amit jazz zenész játszik, filmzene volt először. Azonban ami nekünk érdekes, az az Állítsátok meg Terézanyut! filmzenéje.  A TNT zenekarnak – akik szintén most jubiláltak – van egy dala, Nem jön álom a szememre. A filmben Csányi Sándor és Hámori Eszter korcsolyáznak, bolondoznak ennek a számnak a feldolgozására, amit én egy ötvenes évek hangulatú köntösbe öltöztettem. Ez nagyon sikeres volt, sokan mondták, hogy jobb, mint az eredeti, szerintem a szerző, Dobrády Ákos énekli ezt a legszebben.

A honlapjukon olvasható jó pár meglepő és nagyon szórakoztató történet az elmúlt negyven évből, melyiket mesélné el nekünk szívesen?

Ami elsöprő élmény volt, az az, hogy hogyan találkoztunk jazz világsztárokkal. Mi utcazenészként jártunk külföldre, és bár nem sokat kerestünk, a sátorozást, koszt, kvártélyt ki tudtunk fizetni magunknak. Nizzában éppen az uzsonnánkat költöttük, és hallottuk, hogy az utcán szól a jazz. Kiszaladtunk hozzájuk, Szalóky Béla akkori pozanosunk és én beszálltunk hozzájuk. Mondták, hogy este menjünk el a Negresco Hotelbe, mert ott lesz örömzenélés. Este visszamentünk, ott zenélt George Benson, Frank Foster – az akkori Count Basie zenekar vezetője, világhírű szakszofonos – Biréli Lagrène, aki gyerekzseniként robbant be a jazz világába, nagybőgőzött. Béla beszállt hozzájuk, mert játszik modern jazzt is – ez egy csodálatos élmény volt.

(Mariarc, Wynton Marsalis és a Hot Jazz Band, 2001)

Ugyanígy, utcazenéltünk a Cote d’Azur-ön, egy szálloda előtt álltunk. Kijött a szállodából a bárzongorista aki jazz-zenész volt. Gázsit fizetett nekünk, hogy örömzenéljünk vele! Életemben akkor hallottam először olyan zongorázást, ami illik a zenénkbe. Itthoni zongorán senkit sem hallottam korai jazzt játszani, mai napig egy van az országban, kedves barátom, Nagy Iván. Ez számomra egy csoda volt, hogy zongorán is lehet így játszani, ahogy itt kell. Egy év múlva újra ott voltunk, nem is tudtuk mi történik épp a városban, erre kiderült, hogy pont akkor zajlott ott egy nagy jazz fesztivál. Megint kijött hozzánk zongorista barátunk, hogy behívjon örömzenélni. Ott ült Stéphane Grappelli aki Django Reinhardt egykori hegedűse, és az ő zenészeivel jam sessiont játszhattunk, ami szintén nagy élmény volt. Akkor még igazán senkik voltunk, tényleg az utcáról keveredtünk be, azóta nagy barátságok lettek ezek francia zenészekkel, versenyeket nyertünk Franciaországban, filmbe illő kalandok voltak ezek.

Kívánjuk, hogy még legalább negyven évig folytatódjon az örömzenélés és a kalandok!  

A Hot Jazz Band június 19-én a MOMkult Szabadtéri színpadán Filmslágerek á la Hot Jazz Band című koncertjén Wolf Katival és Pély Barnával lép fel az MVM Classic&Club sorozat részeként.

Június 1-jével indul a Hegyvidéki Nyár, a XII. kerület kulturális helyszíneinek kedvezményes programsorozata!

Az 1200 Ft-os Hegyvidéki Nyár kuponnal 10 és 12%-os kedvezménnyel érhetőek el a jegyek, a kupon ára tehát már az első két jegy vásárlásakor megtérül. A kupon egy egyedi kód, melyet online jegyvásárláskor a kosár fázisban lehet kuponkódként érvényesíteni. Egyes programoknál a megújult Hegyvidék Kártya 12%-os kedvezménye vehető igénybe.  

Programok júniustól szeptemberig, időrendben (a címek linkjei a programok online leírására és jegyvásárlási lehetőségre vezetnek):

Jókai Mór 200 éve született. Mi a jelentősége a mai ember számára?

László Ferenc: Jókai Mórt mindmáig a magyar irodalom egyik legnépszerűbb alkotójaként tartjuk számon, akinek egészen kiemelkedő az intézményes emlékezete. Közterek viselik a nevét országszerte, szobrai állnak a fővárosban és vidéken, s van egy állandó díszítő jelzője is: ő a nagy mesemondó. Mégsem állítható, hogy az életműve divatban lenne, sőt inkább az tapasztalható, hogy Jókai leértékelődött. Panaszoljuk a sok leírást a regényeiben, kifogásoljuk hőseinek gyermekded ábrázolását, s mintha egészében túlontúl naivnak vélnénk magát a XIX. századi írófejedelmet. Pedig Jókai regényei nemcsak a maguk korának megértésében segíthetnének minket, hanem egy sor ma is érvényes kérdés megválaszolását vagy legalább felismerését is megkönnyíthetnék. Legyenek azok a közösség számára fontos kérdések (kik is vagyunk mi, magyarok? milyen a viszonyunk a múltunkhoz és modern világhoz? stb.), vagy épp a lehető legszemélyesebbek: mondjuk, hogy felismerhetjük és alakíthatjuk-e a magunk sorsát? Nekem például mindkét említett vonatkozásban alapvető szerző Jókai Mór, s remélem, a sorozat alkalmain a közönséget is meggyőzhetem majd arról, hogy Jókai életműve – és életútja nemcsak érdekes, de fontos is lehet számunkra.

Jókai-díszkiadás előadás-sorozatában Jókai életének, munkásságának hatását, különböző aspektusait járja körbe. Milyen forrásokból, hogyan készül ezekre az előadásokra?

LF: Ebben a sorozatban egyszerre lesz szó magáról Jókairól és az életművéről, ha úgy tetszik: kínálok majd némi bulvárjellegű, vagyis inkább intim betekintést az író magánéletébe, és mindeközben

felajánlok bejárásra néhány olyan ösvényt, amelyeken haladva eljuthatunk a Jókai-féle regényvilág legfontosabb témáihoz, alapkérdéseihez. Ez a kettős szándékom meghatározza a forrásaimat, tehát összeolvasom majd Jókai életének és korának eseményeit, nyilvános és magánjellegű mozzanatait mindazzal, ami ebben a hatalmas terjedelmű életműben lelhető. De ez csakis számomra jelent majd feladatot, a közönségtől mindössze érdeklődő figyelmet, kíváncsiságot kérek, és persze egy kis bizalmat: higgyék el, Jókai meghálálja az érdeklődést.

Az előadás-sorozat témái már érzékeltetik, hogy Jókait, az embert, közszereplőt is jobban megismerhetjük. Egy pár mondatban bemutatná ezeket? Jókai és a nők / Jókai és Petőfi / Jókai humora / Jókai Budapestje / Jókai a konyhában / Jókai, a politikus / Jókai a Svábhegyen

LF: Az írás nem különösebben izgalmas tevékenység, és mi tagadás, az írók csak ritkán sziporkázóan érdekes figurák. Jókai azonban az volt, és miközben hatalmas életművet rótt össze, emellett mozgalmas és hihetetlenül tevékeny életet élt. Kivette a részét az 1848-as forradalomból csakúgy, mint a dualista korszak parlamenti politikájából, lapokat alapított és szerkesztett, és szinte minden érdekelte: a magyar humor gyűjtésétől a szőlőtermesztésig, vagy az asztaltáncoltatástól a modern városfejlesztésig. S az élete még ott is figyelemreméltó, ahol különösebben változatosnak nem nevezhető: a szerelmek, a házasságok terén. Egyrészt mert mindkét házassága esemény volt, sőt a második egyenesen országos botrány forrásává vált. Másrészt mivel mindaz, ami Jókai magánéletéről tudható, összeolvasható regényeinek szerelmi történeteivel, amelyekben rendre oly fontos szerephez jutnak az arisztokratikusan karcsú szőke hölgyek és az eleven barna leányzók.

Melyik az Ön kedvenc Jókai alkotása és miért?

LF: Legalább féltucat kedvenc Jókai-regényem van, köztük nagyon népszerűek (mint Az arany ember) és kevésbé ismertek (mint Az élet komédiásai) egyaránt. Számomra azért is lenne nehéz egyetlen abszolút kedvencet kiválasztani ebből az életműből, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben nincsen két egyforma Jókai-regény. Írt magyar Verne-regényt, szövevényes bűnügyi történetet, kacérkodott a misztikummal, de még a naturalizmussal is. Sokkal, de sokkal több van benne, mint azt az iskolai emlékeink révén vagy A kőszívű ember fiai filmváltozata láttán gondolnánk.

Tavaszi programmagazinunk már elérhető a kerület kulturális helyszínein, és online lapozható formában is:

15 éves az általad megálmodott, és vezetett Irodalmi Szalon 2025-ben. Miként tekintesz vissza erre a 15 évre? Mi volt az a gondolat vagy élmény, ami a Szalon elindításához vezetett?

Az Irodalmi Szalon egy álom megvalósulása. Gyermekkorom óta hiszek az irodalomban és a szavak erejében, hisz alkotó szülők gyerekeként ebbe a világba születtem bele. Folyamatosan léptem közelebb a könyvekhez, közelről ismerhettem a szerzőket és inspirált a világuk. Az egyetemi éveim alatt végül kialakult az ötlet: legyen közösségi élmény az irodalom, szeretnék egy szalont létrehozni, ahol a találkozás lehetőségét teremtem meg a szerzőkkel, a közönséggel, a könyvekkel. Mindez 2010-ben útjára indult, és engem is meglepett, hogy már az első estek milyen sikeresek voltak. Lehetőség és kihívás ez a 15 év, mára ez lett az életem fókuszában.

Emlékszel olyan pillanatra, vagy eseményre az Irodalmi Szalon történetében, amely különösen meghatározó vagy emlékezetes volt számodra?

Az eltelt másfél évtizedben sok próbatétel volt: megrendítő estek, búcsúk és felemelő, találkozási pillanatok is. Nagy izgalom volt Kemény Istvánnal, Ungvári Tamással, Spiró Györggyel, Csorba Lászlóval vagy épp Esterházy Péterrel beszélgetni. Szorongó ember vagyok, féltem, megfelelek-e. Sosem felejtem Kass János, Jancsó Miklós búcsú-estje után 2016. januárjában Édesapám mementóját, ahol olyan sokan jöttek össze, hogy ki kellett hangosítani az utcára a programot. Sosem felejtem Kőrösi Zoltánt, Korniss Pétert és Térey Jánost, akik törzsvendégeink voltak a Szalonban.

Nagy találkozásaink is voltak: a Szalonban ismerkedett össze egy irodalmi programon anno Szabó Balázs és Grecsó Krisztián, vagy épp Járai Márk és Bereményi Géza.

Mit gondolsz, miért vált az elmúlt években ennyire meghatározóvá az Irodalmi Szalon a magyar kulturális életben?

Nálunk a személyesség a kulcs – egyszerre helyezünk hangsúlyt az estek színvonalára, a program egyediségére és arra, hogy otthonos világot teremtsünk a nézőkben a könyvek felé. Nem távolságot növelünk, hanem új és újabb olvasókat hódítunk meg, reményeink szerint. A Szalon egy biztos pont igyekszik lenni 15 éve azoknak, akik vágynak a közösségre: együtt gondolkodni, együtt átélni egy kulturális élményt – ez a mi feladatunk. Közben már kiléptünk a fővárosból – szerte az országban és Kárpát-medencében is tartunk Szalon-beszélgetéseket, és meleg szívvel fogadnak bennünket és az eszmét: nincs határ köztünk, a híd pedig minden egyes könyv, gondolat, szó.

Hogy látod az irodalom és a közösségi tér szerepét napjainkban, amikor az online világ egyre nagyobb teret hódit?

Azt tapasztalom, egyre nagyobb igény van a valódi találkozásokra, a tekintetet, a figyelmet semmi nem pótolja. Beszélgetni kell, figyelni a másikat – de önmagában az olvasás folyamata is ez. Figyelünk, hiszünk a másik szavának, mondanivalójának. S közben kutatjuk az őszinte gondolatokat, szavakat. De mintha egyre kevesebb lenne az időnk…Hogy is mondja Pilinszky a Naplórészletben? Bizony, „tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek”, és néha össze-összezavarjuk az idő menetrendjét. Rohanunk, programokat és élményeket halmozunk, és ebben a folyamatban elfeledkezünk arról, ami a lényeg: adjunk időt a léleknek, a gondolatoknak. Ennek ad lehetőséget a Szalon.

Milyen hatással van az Irodalmi szalon az irodalmi közösségre, különösen a fiatalabb generációkra? Illetve mit látsz, hogyan változott az Irodalmi Szalon tematikája és közönsége az évek során?

Sokat változott a közönség és a programtábla is másfél évtized alatt. A programok között egyre inkább fordulunk az összművészetiség, az előadás-jelleg felé: a beszélgetés hangsúlya marad, de a színpadi-jelleg meghatározó: kisebb előadásokban, felolvasószínházban mesélünk egy-egy költőről, vagy maga az író zenész barátjával érkezik és előadják a műveket. Erre megy a trend, és mi igyekszünk igazodni ehhez. A közönségünk változik, vegyes korosztályt képviselnek és nyitottak egymásra, mint egy jó családban – így még teljesebb a kép, hisz szeretnék mindenkinek irodalmi élményt találni, adni. Az első estek egyikén  egykori mentorom, Szőnyi Zsuzsa az mondta, neki olyan a Szalon, mint az ő Triznya-kocsmája volt Rómában – egy asztal mellett mindenki megfér és az est után gazdagabban távozik. Ez a gondolat vezet bennünket ma is.

Készülsz bármi különlegessel a 15. évfordulóra, vagy az évek száma csupán entitásként jelenik meg a Szalon 2025-ös évében, nem mint egy ünneplendő mérföldkő?

A jubileumi, 15. évben visszük tovább a havi beszélgetős esteket a Hegyvidéken, lesznek évfordulók József Attilára, Szabó Lőrincre és Márai Sándorra emlékezve, kortárs zenei programok és írók barátságai fókuszban, emellett két nagyszabású Gálát tervezünk a MOMKult nagytermében: tavasszal és novemberben. De van még itt valami: már gőzerővel dolgozunk egy összetett anyagon, kvázi egy meglepetéssel készülünk a nagyközönségnek, amit novemberben mutatunk be. Kerestük a módját, miképp tudjuk azt a sokszínűséget, azt a többszáz fellépőt és az ars poeticánkat bemutatni egy olyan formában, ahogy eddig sosem – a történetünket most egy új műfajban meséljük el, ami nagy kihívás, de szerencsére remek szakemberek segítik a munkámat.

Személyesen neked, Juhász Annának, mit jelentett az elmúlt 15 év? Miként hatott ez a saját irodalomhoz való viszonyodra? Hogyan sikerült megőrizned a lelkesedésedet, energiádat ehhez a rendkívül intenzív projektvezetéshez?

Egy félénk, bizonytalan lányból mára felnőtt nő lett, aki a munkájának él. Csak idén kb. 180 fellépésem volt, szóval minden nap igyekszem tenni az olvasókért és magamért – érzem, sok a feladat. Minden egyes est épít engem is, ajándékokat kapok a közönségtől – ilyen egy kedves komment, levél, egy jó szó a programok után és az a rengeteg szívvel teli beszélgetés, amiben kolléga-fellépő-olvasó egymásra talál. Engem ez a világ megtart: a legnagyobb nehézség, amiből jócskán jut nekem is – eltűnik, amikor egy esten megtörténik a pillanat – csak így hívom, amikor érzem, mind megérkezünk, jelen vagyunk, adni szeretnénk.

Mit látsz az Irodalmi Szalon jövőjében? Vannak új célok, vagy irányok, amelyek esetleg eltérnek az eddigiektől, de mindenképp szeretnél megvalósítani?

A folyamatos jelenlétben hiszek, és abban, hogy figyeljünk az újdonságokra és az állandóra egyaránt. Azokat a témákat és könyveket szeretem fókuszba tenni, aminél érzem, tétje van. Ami az életről mesél, mégha nehezen szembesít is egy-egy kérdéssel. Kell, hogy legyen helye a szenvedésnek és a boldogságnak, a háborúnak és a megérkezésnek az esteken. A Szalon a szembenézés helye is és az új találkozásoké: szeretek párosítani művészeket, akik nálunk egymásra tudnak találni és akár közös alkotói útra lépnek. A 2025-ös évben két élő legendának is szeretnénk tiszteletet állítani: Csányi Vilmos 90, HOBO pedig 80 éves lesz, őket fogjuk köszönteni.

Mit gondolsz, miért fontosak ma az ilyen közösségi irodalmi események?

Hogy érezzük, nem vagyunk egyedül. Hogy érezzük, aki olvas, az már sosem lesz magányos. Hogy egy individualizálódó világban mi nem az én-én-ént hangsúlyozzuk, hanem azt, az együtt-ben hiszünk. Hogy megtapasztaljuk, minden egyes könyv hozzánk tesz, és az egész világunk változik, ha olvasókká válunk.

Kik azok az írók, művészek, vagy események, akik/amik az elmúlt 15 évben inspiráltak a Szalon kapcsán?

Szeretem a Generációk estjét, ahol alkotó generációk mutatkoznak meg közelről, engedve betekintést családi és művészi helyzeteikbe, dilemmáikba. Bartis Attila, Grecsó Krisztián, Háy János könyvei és barátsága, levelezésünk nagyon sokat jelent számomra, ők a 15 év során visszatérő vendégeim. Márton László, Zalán Tibor apaként tanít mindannyiunkat, Szabó T. Anna elvarázsol mindenkit egy-egy esten, Harcsa Veronika, Csemer Bogi, Rúzsa Magdi, Henri Gonzo vagy Hrutka Róbert felejthetetlen pillanatokat adtak nekünk. Büszke vagyok, hogy a magyar kultúra nálunk is megmutatkozhat, amolyan Szalonos módon immár 15 éve. Amíg módom lesz rá, folytatom a megkezdett utat, a kezdeti hittel és szeretettel!

A Szalon 2025-ös évadát a Szerencsejáték Zrt. támogatja.

Friss és izgalmas darabok gazdagítják a MOMkult programját 2025-ben. Színészóriásaink és fiatal tehetségek nyűgözik le a nézőket drámákban, vígjátékokban, feldolgozásokban, melyek mind magas művészeti minőséget képviselnek. Az Orlai Produkció előadásai januárral indulnak és folyamatosan érkeznek a MOMkult Színháztermébe. 

_____________________________________________________________________________

Az Orlai Produkció kiemelkedő darabja Wil Calhoun: Balkon kilátással. A Jóbarátok egyik írójának komédiája rengeteg humorral mutatja be az emberi játszmák változatos és hol vérre menő, hol nevetséges természetrajzát.

Helyszíne két egymásra néző erkély. Az egyiken Alvin, aki képtelen felvenni a ritmust a világgal. Inkább elszigeteli magát, és lakásába zárkózva találja meg a vágyott nyugalmat, könyvekkel és sportközvetítésekkel. A szemben levőn azonban egyszer csak megjelenik a lehengerlően vidám és rendíthetetlen Karen, és a világ máris újból kézzel fogható közelségbe férkőzik. Összecsap két szemben álló nézőpont, férfi és nő, optimista és pesszimista, Jin és Jang. Azt pedig már mi is jól tudjuk, milyen, amikor nem léphetünk egymáshoz másfél méternél közelebb.

A szolnoki Szigligeti Színház két vendégjátékkal is gazdagítja a MOMkult színházi kínálatát: Moliére: A Fösvény olyan sikerdarab, mely két színházi fesztivál díjon kívül a nézők kedvencévé is vált. Az egyetemes mondanivaló a modern átfogalmazás, friss rendezés és színészi megközelítés miatt a fiatal közönséget is megszólítja, a darabot már ismerők számára pedig új fókuszpontos nyújt. 

Program: https://momkult.hu/events/moliere-a-fosveny/ 

Kritika: https://szinhaz.online/ez-egy-jatek-amit-nagyon-komolyan-kell-venni-mucsi-zoltan-a-fosvenyben-tert-vissza-szolnokra/ 

A Család ellen nincs orvosság című Ray Cooney darab a felhőtlen szórakozást ígéri, az egyik legkiválóbb vígjátékíró tollából, brililáns színészekkel és rendezéssel. 

A darab leírása a Szigligeti Színház oldalán: https://szigligeti.com/eloadas/csalad-ellen-nincs-orvossag/ 

A tradíció és modernitás találkozása

A MOMkult egyszerre tradíció és megújulás: egy kulturális központ, amely évtizedek óta meghatározó szereplője a XII. kerület és Budapest kulturális életének. Itt a közönség egyszerre találkozhat a múlt értékeivel és a klasszikus, kortárs kultúra izgalmas újításával. A “feketén-fehéren” mottóval most betekintést nyújtunk az intézmény legfontosabb szerepköreibe, működési alapelveibe, és céljaiba – tisztán, egyszerűen, lényegre törően.

A tér, ami több mint épület

A MOMkult nem csupán egy kulturális tér: egy találkozási pont. Színházi előadások, koncertek, irodalmi estek, közösségi események és gyermekprogramok színtere, ahol minden korosztály megtalálhatja a számára releváns és élményt nyújtó programot. Fekete-fehéren megfogalmazva: itt az emberi kapcsolatok, a közös gondolkodás és az esztétikai élmények kerülnek a középpontba.

Fókuszban a közösség

A MOMkult nem csak az előadók és a művészek, hanem a közösség otthona is. Egy olyan hely, ahol helyet kapnak helyi civil szervezetek, kerületi rendezvények és a lakosság számára szervezett események. Az intézmény célja, hogy még mélyebben beágyazódjon a XII. kerület életébe, és tovább erősítse azt a híd szerepet, amelyet a kultúra, az emberek és a helyi értékek között betölt.

A kultúra széles spektruma

Az események kínálata sokszínű: a komolyzenei koncertektől kezdve a kortárs táncprodukciókon át az interaktív családi programokig. Feketén-fehéren: a MOMkult célja, hogy mindenkit megszólítson, és hidat építsen a különböző kulturális irányzatok között.

Fenntarthatóság és innováció

Az intézmény működése nemcsak a kultúra, hanem a környezet iránti felelősséget is szem előtt tartja. A fekete-fehér kontraszt itt is érvényesül: a múlt öröksége és a jövő felelőssége kéz a kézben járnak.

Tiszta célok, világos jövőkép

A MOMkult hosszú távú célja, hogy egyszerre legyen a XII. kerület lakosságának szeretett központja és Budapest egyik legfontosabb kulturális brandje. Ehhez elengedhetetlen a folyamatos fejlődés, a közönségigényekhez való alkalmazkodás és a hagyományos értékek megőrzése.

Feketén-fehéren összefoglalva: a MOMkult egy hely, ahol a kultúra, a közösség és a kreativitás találkozik. Egy hely, amely múltjából építkezve a jövőbe tekint, és amely minden nap azon dolgozik, hogy még közelebb kerüljön közönségéhez.