Killer Queen – Queen Show from London

A tribute zenekarokról

Amikor találkozunk egy világhírű zenekar nevével az üzenőfalunkon, rögtön megállunk egy pillanatra a végtelen görgetésben. Egy nagy név valószínűleg akkor is megállít, ha épp nem a saját szánk ízének megfelelő előadóról van szó. Talán azért, mert vannak olyan korszakalkotó zenekarok, előadók, ikonok, akik kitörölhetetlen helyet szereztek maguknak a zenetörténetben. Hatványozottan igaz ez a Queen zenekarra is. Széles körben örvendenek népszerűségnek, több generációt átívelve, sokunknak a szüleinken keresztül határozták meg a későbbi zenei ízlésünket. Ott vannak továbbá a tribute bandák, akik munkásságukkal egy zenekar vagy zenész előtt tisztelegnek. Lehetne rengeteg példát hozni, de ha a személyes élményeim mellett maradok, akkor a The Doors, Janis Joplin, Jimi Hendrix jutnak eszembe, mint a nagyok, akiket hallhattam – magyar tribute zenekar által. Ami megmaradt, az az érzés, amit az élő zenének köszönhettem akkor, hiszen kaphattam egy szeletet abból az előadóból, zenekarból, amit egyébként egyedül, kazettán hallgathattam csak gyerekként.

Ez az, ami miatt a tribute zenekaroknak van létjogosultsága, annak ellenére, hogy a zenei szférában nem nyilvánítanak számukra nagy jelentőséget. Ha „lecsupaszítjuk” a kérdéskört, szimplán zenei másolásról beszélünk, amire önmagában bárkinek van lehetősége, ha zenélni kezd. Minden zenélni tanuló ember abba az irányba nyit először, amit hallgatott, és ezt próbálja meg visszaadni a saját lehetőségeihez mérten. Ez a tanulási folyamat része, amit előbb-utóbb háttérben hagy az ember, amennyiben önálló irányba akarja terelni magát. Az új teremtése pedig mindig valahol a másolás felett fog elhelyezkedni a képzeletbeli alkotói ranglétrán, még akkor is, ha az „új” összevetve nem jobb szakmailag. Ez ugyanúgy a képzőművészetben vagy a filmkészítésben is megfigyelhető jelenség – ezen a ponton az olvasóra bíznám a gondolatmenet folytatását.  Bonyolult kérdés, pláne, ha megemlítjük azokat a zenekarokat is, akik saját zenével is rendelkeznek és minden mozzanatukban profik. Az egyik ilyen például a Subscribe, akiktől a legfrissebb tribute zenekar-élményem származik. Az ő előadásukban a Rage Against The Machine számai olyan energiával szólaltak meg, ami által hitelesen közvetítették a közönség felé az eredeti előadót.

Számtalan formációt említhetnénk még az országból, de ha túltekintünk határainkon, olyan emlékzenekarok koncertjein vehetünk részt, amik szinte a megszólalásig hasonlítanak az eredetire. A Brit Floyd már nem egyszerűen zenei oldalról megközelítve adja vissza a Pink Floyd koncertélményét, hanem teljes vizualitással is. Valószínűleg megoszlanak a vélemények, de sokan gondolják úgy, hogy kell ez az élmény és az illúzió. Kell, hogy egy megfelelő énekes, ha egy pillanatra is, de elhozza nekünk Jim Morrison szellemének töredékét, hogy néha Rúzsa Magdi bele-belecsempésszen egy kis Janis Joplint a koncertjeibe.

Sokunk álma, hogy egy olyan ikonikus név is, mint a Queen, egy estére elérhetővé váljon számunkra. A Killer Queen – Queen Show from London megvalósítja azt, amit elvárhatunk egy ilyen előadástól. Az, hogy Brian May (a Queen gitárosa) elismerően beszélt róluk, egyértelműen iránymutató. Freddie Mercuryt színpadon „megjeleníteni” talán az egyik legnagyobb kihívás egy énekes számára, mert azt a karizmatikus előadásmódot, azt a hangot, amelyben a lágyabb dallamok pontosan olyan tisztasággal szólalnak meg, mint a dinamikusabb, karcos ordítások, teljes szellemiséggel és energiával visszaadni száz százalékosan nem lehet – de a Killer Queen kellőképpen megközelíti az eredetit. Egy biztos: aki részese lesz a Killer Queen – Queen Show from London koncertélménynek, azt egy estére átjárhatja az, amit a Queen és Freddie Mercury zenéjén keresztül hosszú évek óta, töretlenül kapunk úgy, hogy a zsenit mögötte soha többé nem lesz alkalmunk élőben hallani és látni.

Csermann Ádám

Killer Queen – Queen Show from London novemberben, négy alkalommal, a MOMkult-ban.
További információk: www.momkult.hu

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

MOMkult Blog

LEGFRISSEBB CIKKEK

Egyszemélyes-archaikus színház | Berecz András estje

Lackfi50 – 5 hónap, 5 koncert | Koncertsorozatot Lackfi János 50. születésnapja alkalmából

Rejtő Romantika a Lóvasúton | Bob és Bobék Orchestra

Budapest Bár és Grecsó Krisztián

Vándorlegény és istenbizonyíték | Bach Mindenkinek Fesztivál

5. Cziffra Fesztivál, GetCloser Jazz Fest és a többiek | Elindult 2020

Csányi Sándor színházi estjéről

Györffy Kinga, a storytelling hazai úttörője mindenkit arra bátorít, hogy elhiggye: a személyes történeteknek egyedi és egyszeri, megismételhetetlen és utánozhatatlan ereje van. Profin elmesélni egy mélyen megbújó, elfeledett vagy fel nem ismert történetet: különleges, gyakran sorsfordító tapasztalat, ahogy ezt ő maga is megélte amerikai tanulmányai során.
Csütörtök este a MOMkult színpadán ezekről a tapasztalatokról is mesél az érdeklődőknek.

Kovács Dániel interjúja

Kovács Dániel: Hazánkban eddig igen keveset foglalkoztak a professzionális történetmeséléssel, vagyis a storytellinggel, melynek hazai úttörőjeként tanítványok és ügyfelek százait segítetted és segíted abban, hogy történeteiket megosszák a világgal. Miért kezdtél ezzel foglalkozni?

Györffy Kinga: Egy hiányélményre vezethető vissza. Közéleti beszédíróként az évek alatt rájöttem, hogy mindent meg tudok írni a másik ember helyett: üzeneteket, emlékezetes metaforákat, figyelemfenntartó mondatokat. Egyvalami van, amit nem tudok helyette elvégezni: a személyes történeteit előásni és formába önteni. Akkor kezdett foglalkoztatni a storytelling: hogyan vehetem rá a beszélőt, az előadót arra, hogyan taníthatom meg neki, hogy elmesélje a történeteit?

K. D.: Manapság mindannyian információkat és „történeteket” mesélünk, gondoljunk csak arra, hogy napjában hányszor posztoljuk élményeinket, tapasztalatainkat a legnagyobb közösségi oldalakon. Véleményed szerint ez is történetmesélés?

Gy. K.: Jó, hogy említed ezeket a példákat, pár éve ugyanis már létezik a „narratív intelligencia” fogalma a pszichológiában. Ennek pont az a lényege, hogy az egyén meg tudja-e például fogalmazni, hogy mi a történet, és mi különbözteti meg a puszta tapasztalattól, élménytől vagy éppen a véleményformálástól, vagyis a közösségi felületek leggyakoribb megszólalási formáitól. Azt látom az ügyfeleimnél és tanítványaimnál, hogy jelentős százalékuk már ott elakad, hogy nem tudja megmondani, mi is a történet és mi különbözteti meg minden más műfajtól.

K. D.: Szerinted milyen a jó történet?

Gy. K.: A jó történet az, amit már feldolgoztam és azzal a céllal mondom el kisebb-nagyobb csoportoknak, hogy valamit adjak nekik, remélve, hogy változásra inspirálom őket: változásra az elméjükben, a szívükben vagy a testükben. Ez nem azonos a kibeszéléssel, azzal például, amikor a gyűlölt kollégámról, szomszédomról pletykálok vagy éppen a frusztrációmat zúdítom rá másokra.

K. D.: Tehát a storytellingben a személyes tapasztalatokra helyeződik a hangsúly?

Gy. K.: Persze, hiszen a legigazabb és legteljesebb önmagunkat mutathatjuk meg személyes történeteinken keresztül, így tudunk kapcsolódni a közönséghez. Fontos, hogy a legszemélyesebb történet is az aktuális hallgatóságnak, hallgatóságról és hallgatósághoz szóljon. A tanítványaimnak azt a példát szoktam hozni, hogy a mélyvízi búvárkodás élményeiről nem beszélünk olyanoknak, akik egzisztenciális gondokkal küzdenek. Pont az a cél, hogy a hallgató ráismerjen a saját életére, kérdéseire vagy problémáira, azaz a legmélyebb szinten tudjon kapcsolódni a történethez.

K. D.: Mindenkinek alkalmas a személyisége arra, hogy történeteket meséljen?

Gy. K.: Nem onnan közelíteném meg, hogy valakinek alkalmas-e a személyisége vagy sem. A storytellingben nélkülözhetetlen az önismeret, sőt, az önszeretet. A saját veszteségeimhez és vereségeimhez elfogadó szeretettel kell viszonyulnom, különben sosem leszek jó mesélő. Ez az alap. Erre épülnek a retorikai készségek, amelyek egy megfelelő mentorral vagy tanárral csodálatosan fejleszthetők.

K. D.: Mi volt a te első storytelling-élményed?

Gy. K.: Amerikában voltam egy ideig ösztöndíjas, és ott egy osztályteremben esett meg velem egy magyar vonatkozású történet, ami később a könyvem nyitófejezete lett. Rólam és Radnóti Miklós Erőltetett menetéről szól. Ez volt az első igazi történet, amit elmeséltem publikum előtt.

K. D.: Mi volt az amerikai diákok számára az újdonság ebben a műben és a mondandóban?

Gy. K.: „Against the War” („A háború ellen„) volt az egyik kurzusom címe. Megjött a tanár, kiosztotta a versesköteteket és közölte, hogy verselemzés következik. Én voltam az egyetlen nemzetközi diák, és láss csodát: a kötet első oldalán melyik vers szerepelt? Radnóti Miklós Erőltetett menete. Fölül az eredeti, alul az angol verzió. Az amerikai diákok nem tudták, hogy magyar vagyok, és áradni kezdett belőlük a szó, okosságok-butaságok egyszerre. Letaglózó erővel hatott rám a magabiztosságuk. Közben nem vették észre, hogy az Erőltetett menetnek fontos sajátossága, hogy a sorok között kígyózik egy ösvény. Ez az ösvény az erőltetett menet útja. Ők nem vették észre, én pedig – az introvertált magyar – negyvenöt percen át hallgattam. Aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy magamért, a magyartanáromért, Magyarországért fel fogok állni és el fogom mondani, hogy ott van ez az út! Így is történt, megszólaltam, és attól a pillanattól én voltam az amerikai osztályterem sztárja. Ettől a három mondattól hatalmasat nőttem a szemükben.

K. D.: Miért volt ennyire fontos ez a pillanat neked?

Gy. K.: Mert ez a történet is bizonyítja, hogy mindegy, hogy introvertált vagy éppen extrovertált vagy, halk vagy hangos, bőbeszédű vagy szűkszavú, a lényeg az, hogy van-e erős mondanivalód. Ha igen, nekem, neked és mindenkinek joga van megszólalni.

Október 31.: Györffy Kinga, a storytelling hazai úttörője előadása a MOMkult-ban: Mi a te történeted? A történetmesélés ereje a munkahelyen és a magánéletben címmel

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Ha azt mondjuk: ‘56, mindannyiunknak eszébe jut valami. Valami, amit elképzelni is nehéz. Márai Sándornál jobban aligha lehet megfogalmazni: „És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták –: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?” (Márai Sándor: Mennyből az angyal – részlet)

– Ruszkik, haza!

Kiabálták egymás után fiatal táncosok a MOMkult színháztermében. Megmaradni című műsorával tisztelgett Berecz István barátaival: Fodor Mátyással és Fundák Kristóffal, Csoóri Sándor és az Ötödik évszak zenekar muzsikájának kíséretében. A Fölszállott a páva nyertes fiai szépen kiegészítették egymást. Berecz és Fundák mellett a húszas évei első felében járó Fodor jelenléte rímelt arra, hogy az ‘56-os pesti srácok a magyar katonák mellet nem mind felnőtt férfiak voltak, hanem fiatal, akár tizenéves, de bátor fiúk.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc mint a huszadik század magyar történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye számtalan módon került már színpadra, így nehéz újat mutatni. A virtuóz táncosok hol szólóban, hol egymásnak feszülve, hol pedig egymást húzva, tartva, segítve táncolták el, milyen kegyetlen volt hatvanhárom évvel ezelőtt az az ősz. A műsorban helyet kaptak harcias, dühöngő, szinte már hisztérikus lábdobások, bizonytalan térdre rogyások. Szinte ott éreztük magunkat a Corvin közben, ahogy a fiatalok Molotov-koktélt hajítanak egy hatalmas tanknak. Aztán egyszer csak csönd lett. A közönség ugyan elnézte volna még egy darabig a pesti srácok táncát, de ettől a csöndtől lett igazán beszédes, nem pedig céltalanul magamutogató a Megmaradni című műsor.

A Németvölgyi Általános Iskola hatodikosainak Pesti srácok című műsora szépen kapcsolódott a néptáncosok és zenészek produkciójához. Az általános iskolák ‘56-os műsoraiban még nagyobb a kockázat, de a Pesti srácok több volt egy ballonkabátos versmondásnál. A gyerekek korukat meghazudtolva adták át a bizonytalanság és a hatalomtól való félelem érzését. A darab csúcspontján a gyerekek az elsötétült színházterem két oldalára sorakoztak fel halkan, a közönséget közrefogva, majd kezdték szavalni Illyés Gyula hátborzongató, Egy mondat a zsarnokságról című versét. A nézők libabőrének volt lehetősége enyhülni a gyerekeknek méltán járó, hosszú taps alatt.

Vörös Eszter

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

November 9-én a DART kortárs táncegyüttes a Siciliano Contemporary Ballet-et vendégül látva ad maratoni műsort Triple Bill címmel a MOMkult-ban. Varga Kinga, a DART koreográfusa, művészeti vezetője, az est összefogója mesélt a munkásságáról.

Vörös Eszter: A DART profilja a kortárs tánc. Hogyan definiálnád ezt a művészeti ágat?

Varga Kinga: Én úgy definiálnám, hogy maga a szabadság, annyira színes és sokféle tud lenni. A Magyar Táncművészeti Egyetemen Klasszikus balett szakán végeztem, így érthető, hogy a társulatban a balett elég erősen jelen van. A sokféleség a társulatban úgy is jelen van, hogy nagyon különböző nemzetiségek találkoznak.

V. E.: Hogy értékeled, pályád csúcsán vagy?

V. K.: Tavaly fejeztem be a táncos pályafutásomat, de mint együttesvezető, más a helyzet. A DART most kezdi a csúcsát élni. Nyolc táncosunk van, mindenki nagyon tehetséges és kreatív, illetve most indult a DART-ban a Dance Student Program (a továbbiakban: DSP – V. E.). Nagyon sok lehetőséget kapunk. Koreográfusok és táncosok írnak nekünk, hogy szeretnének velünk dolgozni, előadásunk is rengeteg van. Ez nagy dolog egy ilyen fiatal társulat életében. Ha ezt a lendületet szépen kihasználjuk, ez tovább fog minket vinni, ha megmarad az alázat és a szorgalom, akkor ez folytatódni fog.

V. E.: Egy ilyen szakmát nem is lehet alázat nélkül csinálni.

V. K.: Szerintem nagyon szép dolog az alázat, jó, ha az emberben hosszútávon megvan. A táncosaim is nagyon alázatosak – elismernek mint vezető, hallgatnak rám. Ha valamit kérek tőlük, akkor csinálják és egyből hozzáteszik a kreativitásukat. Magaddal szemben is kell, hogy igényes és szorgalmas legyél.

V. E.: Főleg külföldön játszotok, most viszont lesz egy három különböző koreográfiát is felölelő műsor a MOMkult-ban, ami a te ötleted volt.

V. K.: A MOMkult-ot azért kerestük meg, mert csinálunk egy csereprogramot egy berlini társulattal, a Siciliano Contemporary Ballet Company-vel. Berlint nagyon szeretjük, nagyon jó impulzusokat kapunk onnan. Mi is megyünk oda, a Peferger Theatre-ben elő fogjuk adni az Alpha című előadásunkat. Meghívtam a társulatot Budapestre, a MOMkult-ba, Salvatore Siciliano vezetésével itt tartják az új bemutatójukat. Mi hozzuk a Nesama-t, a régi darabunkat, illetve a DSP is bemutatkozik egy produkcióval, amit Kiss Tamás, koreográfus-asszisztensem koreografál nekik. A címe: Revolution. Három felvonásos, eléggé aktív est lesz.

V. E.: A Triple Bill három felvonása hogy függ össze?

V. K.: A Siciliano Contemporary Ballet szerintem olyan Berlinben, mint mi itt: egy fiatal társulat, akik nagyon lendületesek. Úgy kapcsolódunk, hogy ők is fiatalok, nem kiforrottak még. Mi sem vagyunk a kiteljesedésnek a csúcsán, mi is folyamatosan fejlődünk. A gyakornokaink pedig kapnak egy mozgásalapot. Fontos, hogy ezzel az előadással őket is jobban megismerjük, hogy ők milyenek, mi lakozik bennük. Ez kapcsolódik a Nesama-hoz, ami héberül lelket jelent. Ennek az alkotási folyamata is a táncosokból indult ki, abból, hogy nekik milyen szélsőséges élményeik vannak. Nem volt egyszerű ezeket a mozgás nyelvébe átültetni. Nehéz volt, de szerintem megérte. Most a Nesama új tagokkal kerül színpadra, így nem ugyanazt fogjuk táncolni. Az új tagoktól azt kértem, hogy amit a videókon látnak, az legyen az alap: egy gerinc, amire ráépítik magukat.

V. E.: A gyakornoki programotokkal mi a hosszútávú terv?

V. K.: Ez egy ugródeszka, egy kreatív műhely, ahol tudnak fejlődni, tapasztalatot szerezni. Olyan embereknek szól, akik táncművészként végeztek, és nem kaptak egyből munkát. A cél továbbfejleszteni őket, illetve elindítani őket egy úton. De nem titkolt célom, hogy az együttesbe innen vegyek majd fel embereket, de más társulatoknak is képezzünk táncosokat. Együtt tréningeznek minden nap két órát az együttessel. Teljesen szabad utat adtam nekik, hogy 100%-os betekintést kapjanak egy együttes életébe. Ahogy vége van a napi programjuknak, maradhatnak, nézhetik a próbákat.

V. E.: Érdekes és nagyon különböző témákat dolgoz fel a DART. Hogyan alkotsz? Honnan jön az ihlet?

V. K.: Nagyon sok inspiráció tusolás közben jön, mert ott annyira el tudom magam engedni. De sokszor van az, hogy félálomban vagyok, van egy ötletem, ott van mellettem a jegyzetfüzet és felírom. Szeretem, hogy bármilyen ötletem van, mi azt megcsináljuk. De ha azt mondja az egyik táncos, hogy van egy ötlete, én is nyitott vagyok. Nagyon értjük egymást, szerintem megtaláltuk azt az utat, ami ugyanoda vezet. Nekem fontos, hogy hogy érzi magát a táncos, ezt a nyitottságot pedig szerintem ők értékelik, ezért is partnerek nagyon sok dologban. Kölcsönösen elismerjük és tiszteljük egymást.

V. E.: Kinek ajánlod a Triple Bill-t?

V. K.: Annak, aki táncból mait szeretne látni és jó energiákat szeretne érezni közben. Aki szeret ösztönösséget látni. Korosztály: tizennégy felett. A Nesama eléggé érzéki, sok minden megmutatkozik, akár szexualitás is. A közönség is be van vonva, de van választási lehetősége a nézőnek. Aki bátornak érzi magát, az felülhet a színpadra, aki nem, az a klasszikus nézőtérre tud beülni.

V. E.: Két csapatod is bemutatkozik. Ez dupla stressz?

V. K.: Sőt, talán tripla. Fontos, hogy a vendégtársulat jól érezze magát Budapesten. A tanulói program tagjai táncosok szeretnének lenni, így nagyon fontos, hogy színpadon legyenek, hogy lássák, valóban ezt akarják-e. A gyakornokokat sokkal nagyobb felelősség vezetni, mint egy kiforrott táncost. Megmutatjuk, hol tartunk mint művész mind lélekben, mind fizikumban. Remélem, hogy a közönségnek is tetszeni fog, mert mindenki nagyon akarja, hogy ez szuperül sikerüljön. Nagyon sok munkájuk van benne a táncosoknak.

Vörös Eszter

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

#milkabalatonszamba

Az írói munkában talán az az egyik legizgalmasabb kihívás, hogy sokszor kell olyan témákról vagy történésekről írni, melyeket nem igazán ismer a szerző. Szubjektív szemlélőként viszont még izgalmasabb a hatás, ami az újságírót éri egy-egy előadáson vagy koncerten, így a szinte már mindent látott fogaskerekeket beindítva új élményeket önthet ki magából.

Jazzy Fesztivál 2019 – kell ennél több? Laza emberek, hangulatos muzsika, egy-két pohár hideg rosé és egy péntek-szombat este, ahol a munkát a lazulással lehet ötvözni. (Ilyenkor illik a kedves főnöknek megköszönni, hogy hitvallásommal ellentétben, munka közben alkoholt fogyaszthattam… Két pohár volt, esküszöm.) A kétnapos program a hazai és nemzetközi jazzélet legnagyobbjait hozta el a közönség számára: a női nemet a swing hazai hercegének kikiáltott Gájer Bálint bolondította meg eleganciájával és hangjával a fesztivál első napján, amit egy számomra igazán érdekes hibrid követett a Club Des Belugas feat. Anna Luca tolmácsolásában, ugyanis a jazz, swing és latin ritmusok elemeit keverték dalaikban.

És itt meg is állnék egy gondolatra: a hibrid talán a legtalálóbb kifejezés erre a fesztiválra. Kicsit úgy éreztem magam (termékmegjelenítés következik) mintha elmentem volna egy „milkacsoki” fesztiválra, ahol Balatonszeletet is ehettem, sőt, néha egy kis retro Szamba csokit is belecsempésztek a számba, hogy az elsőre kicsit furának ható trióból egy új, még finomabb csoki izgathassa az ízlelőbimbóimat. Nem klasszikus jazzel volt dolga a két nap alatt több mint ezer embert szórakoztató eseménynek. Loius Armstrong andalító örökzöld melódiáit hiába várták volna az érdeklődök, de elnézve őket, lehet, hogy csak nekem volt olyan előfeltételezésem, hogy egy füstös teremben, gramofon mellett ülnek majd a hölgyek charleston ruhában, én meg megint alulöltözöttnek érzem majd magam, mert otthon hagytam a mellényemet és a szövetnadrágomat.

„Ki érzi magát döntésképtelennek?” – tette fel a kérdést szombat este a közönségnek a Kéknyúl együttes frontembere, az esemény második napjának első koncertjén. És itt egy pillanatra megállt a közönség: félretették a sört és a vörösbort, a szemek csak és kizárólag a színpadra szegeződtek: egy mondattal megállította a Kéknyúl a világot, és a pillanat tört része alatt közösséget formált ezzel a harminc betűvel. Jól döntöttem, hogy eljöttem ide? Vajon tényleg el kellett hagynom a kedvesem? Mondjak fel és kockáztassak meg egy új állást? Pakoljam be a bőröndöm és meg se álljak Belgiumig? Szinte hallani lehetett ezeket a cikázó kérdéseket és a közönségben megfogalmazodó igenek és nemek záporát, ahogy több százan tolongtak a színpad előtt, majd a következő pillanatban robbanásszerűen csendült fel a következő dal, figyelmeztetve az időt: ideje újraindulnia, és a tömeget arra, hogy bulizzanak csak tovább.

Ritka az ilyen metafizikai kapcsolat egy koncerten, úgyhogy már ezért a pillanatért is érdemes volt megszervezni a két napos eseményt, de ekkor még a java hátra volt: bevallom, életemben nem hallottam az acid jazz-stílusról. Viccesen meg is kérdeztem magamtól, mitől lenne savas a jazz, hiszen szétszakad a ház, a közönség tombol és mint tudjuk, a boldogság és a testmozgás nagyon jót tesz az emésztőrendszernek, úgyhogy a gyomorsavtúltengés kizárható. (kacc-kacc) Egy perc után azonban el is engedtem a laza hipochondriámból fakadó asszociációmat, mert bármi is legyen ez a hibrid, még a #milkabalatonszamba csokinál is jobb: a Kraak & Smaak Live Band nem véletlenül szolgált rá arra, hogy a műfaj legkiemelkedőbb képviselője legyen a kontinensen: a 2003 óta működő holland formáció egy új rajongót biztos szerzett magának személyemben, ugyanis az említett zenekarokkal egyetemben igen előkelő helyet foglaltak el a következő napokban a Youtube-letöltési listámon, és van egy elég erős gyanúm, hogy némelyik ott is fog maradni.

Kovács Dániel

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Sose kezdtem még viccel véleményt, de most kénytelen vagyok kivételt tenni, ugyanis Csányi Sándor színházi estjét elnézve eszembe jutott egy régebbi poén – amit maga a színész is kurtán megidézett a MOMkult-ban – ami az első nőről szól a Holdon.

– Houston, van egy kis gond!
– Mi az?
– Á, semmi, hagyjuk.
– Mi történt?
– Semmi…
– De mondd el.
– Nem…
– Naaa..
– Hagyjál!
– De el kell mondanod nekünk!
– Houston, ha magadtól nem jössz rá, akkor kár bármit is mondanom…

Férfiolvasóink most biztos nagyot nevettek a monitor előtt, de a hatalmas kacagás után egy picit legörbült a szájuk széle és szörnyű, már-már horrorisztikus emlékek szállták meg az elméjüket, miközben fejükbe a Psycho című thriller zuhanyzó-jelenetének zenéje dübörög. Az anyakomplexusos kéjgyilkos helyett azonban életük értelmének vérben úszó tekintete jelent meg lelki szemeik előtt és azok az érthetetlen és lehetetlen helyzetek, mikor a fogkrémes tubus nem megfelelő használata után negyedórás kiselőadás következett életük szerelmétől, természetesen mérsékelten emelkedett hangnemben. És akkor ott volt a másnap esti baráti sörözés, ami után nem a kedvesüket, hanem a kanapé kispárnáját ölelgetve aludtak el. Reggel azonban az egész csak egy rossz álomnak tűnt: a tegnap este még a Száll a kakukk fészkére című film Ratched nővérére emlékeztető szerelmük hirtelen Disney-hercegnővé változott. Az orrukat kávé illata bűvölte el, miközben szerelmük valami romantikusat duruzsol a fülükbe, aki békülőcsókok után szépen visszavitte az ágyra az ágyneműt, és Önök, kedves férfiolvasók megfogadták: legközelebb időben hazaérnek a baráti sörözésből, vagy legalább küldenek egy üzenetet, ha késnek. Helyreállt az univerzum egyensúlya!

Ezzel párhuzamosan elképzeltem most női olvasóinkat: a legtöbben most biztos csúnyán néznek a viccet olvasva, talán még a hímsoviniszta jelző is kicsúszott a szájukon, de mielőtt továbbkattintanak, mégis, a legörbült szájuk szélén egy pici mosoly csak megjelent. Eszükbe jut az a távolról már feleslegesnek tűnő, esztelen harag, amikor a fürdőszobapolc előtt Gozillát megidéző hang szalad ki a szájukon, ahogy meglátják a középen megnyomott fogrémes tubust, ami amúgy sem a helyére volt visszarakva, nem beszélve a pocsékolásról, hiszen égnek az esőerdők és műanyagmentes hónapot tartunk. A leszúrás szigorúan oktatójelleggel zajlott pár pillanatig, és bár néha csak merev szemeket meresztett önökre a párjuk, nyugodjanak meg, atombiztosan átment az üzenet. Aztán másnap jött ez a fránya iszogatás: azt ígérte, éjfélre hazaér, de 0:12 perckor még sehol se volt. SMS nuku, és be se csekkolt a fészbúkon. Miután már a katasztrófavédőket is fel akarták hívni, hölgyeim, és a város minden második nőjével összehozták kedvesüket, körülbelül egy órával később hazaállított párjuk, aki még erősen illuminált állapotban is gyorsan realizálta: most fogja csak az igazi katasztrófa érni (és majd reggel, de a kávé mellé majd kap két fájdalomcsillapítót), amiért „idegbe” tette Önöket. Szintén szigorúan idomítási jelleggel sikerült fejbe dobniuk a párnával, miközben súlytalanul repkedtek ki kedvesük ágyneműi a nappali kanapéjára, ahova léhaságért lett száműzve (csak össze ne tequilázza a kanapét, mert tényleg kitekerem a nyakát!). Éjszaka forgolódnak, nem akarnak kimenni hozzá és visszaengedni az ágyba, szenvedjen és bűzölögjön csak… De tudják, igazából nem hibázott… nagyot. Talán reggel ki kéne békülni, hiszen biztos megbánta már! Picit korábban kelnek fel, csinálnak neki egy kellemes reggelit, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a tequila továbbra is maradjon ott, ahol a helye van. Mikor kócos, gyűrött fejjel felkelt kedvesük, Önök újra annak az édes pasinak látják őt, akibe három éve, két hónapja és tíz napja belehabarodtak. Helyreállt az univerzum egyensúlya!

Nos, ebből a nem túl rövid bevezetőből is látszik, hogy férfi a nőt és nő a férfit talán sose fogja megérteni, és Csányi előadása után azt éreztem, nem is kell feltétlenül. A férfiaknak az 1800 forintos felső mindig 2000 forint lesz, a nőknek meg „alig egy ezres”. A férfi sose tudja, miért hibázik, a nő sose fogja megérteni, miért hibázik állandóan a férfi. A férfinak a leértékelés pénzszórás, a nőknek spórolás. Valamiért azonban mégis passzolnak, és itt nem a biológiai adottságokra gondolok. Szóval fogkrémes tubus ide, esti iszogatás oda: az univerzum titkát is könnyebb lenne megérteni, mint a női lélek működését, míg a nők ennek pont az ellenkezőjét mondják: olyan egyszerűek a pasik, mint egy elsős matekleckéje.

Ami igazán meglepő, az viszont a Csányi által kitalált kis világ: a one man showban a szülőszoba előtt strázsáló színész (aki hamarosan újra átélheti ezt a pillanatot, ugyanis ismét apai örömök elé néz a valóságban is), vagyis Gyuszi, egy olyan világban él, ahol érdekes módon minden haver Gyuszi, akik néha nyuszik, egyszer-egyszer alamuszik, de a végére, mint minden rendes, jól nevelhető férfi és családapa, igazi puszinyuszik lesznek.

Kovács Dániel

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

A Lyukasóra résztvevőit a költészet, a versek és a halhatatlan magyar költők iránti rajongás hozta össze és tartja egyben lassan három évtizede. A Lyukasóra című, legendás TV-műsor alapítói és szereplői hét évvel ezelőtt, klubot alapítva, élő Lyukasórákat rendeznek a MOM Kulturális Központban. A havonta jelentkező, élő műsor gyakori szereplői Lator László, Várady Szabolcs, Szabó T. Anna, Kiss Judit Ágnes, Vörös István és Kőrizs Imre költők, valamint Györgyi Anna és Papp János színművészek. Nemrég csatlakozott a társasághoz Ferencz Győző, költő, és Nyáry Krisztián, író. A Lyukasórán a szereplők egymást és a nézőket kalauzolják a költészet izgalmas világába, a kevésbé ismert területeit is bemutatva.

Október elején a MOMkult Kupolatermében verses Lyukasórát moderált Szabó T. Anna költő, műfordító. Hevesi Judit, költő, Molnár Krisztina Rita, költő, műfordító, Várady Szabolcs költő, műfordító, Lator László költő, műfordító, irodalomkritikussal hívták a közönséget egy-egy versrészlet segítségével közös gondolkodásra.

Az esemény bő egy órájában a meghívott költők különböző műveket, ezzel együtt pedig témákat, kérdéseket dobtak föl. Rövid bevezetés és köszöntés után Szabó T. kezdte a Nemes Nagy Ágnes munkásságában visszatérő elemként szereplő gesztenyefával. Ezek a dolgok, ahogy Nemes Nagy is írta a Látkép, gesztenyefával című művében, “önmagukban hordanak valamiféle jelentést”. Szabó T. kérdése az idézett szövegrészhez kapcsolódott: kinek vannak és hol ilyen, meghatározó helyszínei az életében? Ezzel rögtön sikerült megteremteni a bensőséges hangulatot. Az öt résztvevő aktívan csatlakozott a kinek milyen helye, fája van kérdéskörhöz. Volt égerfa, metronóm hangjától kattogó, titokzatos lakás, belső körgangos lakás, az udvaron bokrokkal. A személyes történetek önmagukban elegendőek lettek volna egy hosszabb beszélgetéshez, de Várady egy feladvánnyal továbblendítette az irodalmi, fejtörő játékot.

A Lyukasóra interaktivitását az idézett szövegek szerzőinek megfejtése adja. Amennyiben a közönség soraiból érkezik a helyes válasz, könyvjutalom jár érte. Várady választott versébe beletört a közönség bicskája, de egy kis segítség után Molnár Krisztinától elhangzott Zelk Zoltán neve, így ő vitte tovább a játékot egy nem túl ismert Tóth Árpád verssel. A megfejtéshez itt is segítség kellett. Az esemény emberközeliségét pontosan ez adta: nem volt elvárás, hogy költők, írók, irodalomkritikusok minden művet ismerjék a résztvevők, akik akár ötlettelenségüket is vállalták, sőt, olykor nemtetszésüket, kritikájukat is a versekkel kapcsolatban.
Hevesi Judit először volt a Lyukasóra meghívott vendége, ő Jékely Zoltántól idézett. Végül nem a látogatóktól érkezett a válasz; Szabó T. ekkor már nagyon szeretett volna könyvet ajándékozni.

A 90-es évei elején járó Lator humorral átitatott kritikai észrevételeivel kapcsolódott be a beszélgetésbe az egyik Kálnoky László-vers kapcsán: „Ő egy olyan jó költő. Nem lehetett volna egy jó versét hozni?”
Várady úgy döntött, egy Szép Ernő-művel „pajkosabb vizekre evez”, amivel tovább oldotta az est amúgy is fesztelen hangulatát. Az öt résztvevő bő egy órás beszélgetését a közönség őszinte kíváncsisággal figyelte. Lator László több idézett alkotót személyesen ismert, így a hallgatóság első kézből kaphatott hiteles információkat a megidézett költőkről.

Szabó T. Anna búcsúzóul beharangozta a következő, novemberi alkalmat. Előrebocsátotta, hogy a moderátor Lator László lesz, ezen pedig maga Lator lepődött meg leginkább – a derűs este így igazán vidáman zárult.

Vörös Eszter

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Mindössze harminc esztendőt élt, táncdalénekesi pályája pedig még egy kurta évtizedig sem tartott, Szécsi Pál nevének említése nélkül mégis elbeszélhetetlen a múlt századi magyar könnyűzene története.

Legendája és fájdalmasan korai, tragikus halála körül máig oly kitartóan nagy a bulvárérdeklődés, hogy annak sűrűjében könnyű megfeledkezni arról, mi minden fontosat és újat hozott a magyar táncdaléneklés – és egyáltalán: a hazai könnyűzene – világába Szécsi Pál. Ilyen újdonság volt például az énekes külső megjelenése, mely tényező ezen a pályán természetesen sohasem számított mellékesnek. Így amikor az 1967-es Táncdalfesztiválon a Csak egy tánc volt előadójaként megismerte őt hazánk tévénéző közönsége, Szécsi (felvételről is mindmáig átütő) fiús hamvasságának észlelése mellé még egy örömteli felismerés társult: Szécsi személyében végre testet öltött az olaszos-latinos férfiénekes rég áhított ideálja, ami addig annak ellenére égetően hiányzott a korabeli magyar könnyűzenéből, hogy a táncdalfogyasztó társadalom és az alkotók amúgy egyaránt rajongtak az olasz módiért. Nos, Szécsi, mondhatni, helyből hozta a mediterrán jóképűséget és sármot: azt az ekkor még gondtalannak tetsző férfibájt, amely mély emberi hitelt kölcsönzött a legelső slágeréből kihallható derűs életszomjnak.

„Azután ment minden könnyedén” – hangzott e dalban, és Szécsi tényleg valósággal berobbant a hazai nyilvánosságba, messze maga mögött hagyva manökeni múltját. Pályájának gyors felívelését a vonzó külső és a nagyvilágiasan elegáns megjelenés mellett hangütésének újszerűsége magyarázta. S itt korántsem csupán arról lehetett szó, hogy az 1945-ben született Szécsi 5-10 évvel fiatalabb volt a korabeli táncdalénekesi élmezőny túlnyomó többségénél (Vámosi Jánosnál pedig éppenséggel 19 esztendővel volt ifjabb), hanem arról is, hogy a beatkorszak magyarországi beköszöntét megelőző utolsó pillanatban leginkább neki sikerült pózok nélküli, oldottan jelenidejű előadásmódot kialakítani. Énekhangjának üde és sohasem zavaró nyersesége ugyanis még a legközhelyesebb számokban is jól érvényesült, a megejtően bársonyos fel-felbúgások pedig sohasem váltak mesterkéltté, sem gejllé – mindkét előadói erényére jó példa az Egy szál harangvirág bármely elérhető felvétele.

Van még egy jelenség, amelynek Szécsi Pál lehetne a legérzékletesebb példája: a könnyűzenei siker révén megélt, szinteket átugró társadalmi emelkedés. Köztudott, az 1967-ben oly megvesztegetően könnyed eleganciával az Erkel Színház fesztiválszínpadára lépő táncdalénekes hatalmas hátrányokat leküzdve érkezett be az országos kedvencek szűk elitjébe. S a hálás közönség elismerte és jutalmazta ezt a félig rejtett, félig nyilvánvaló outsider-státuszt.

Mindezt persze egyáltalán nem szükséges tudatosítanunk magunkkal, amikor Szécsi Pált és örökzöld slágereit hallgatjuk. Hiszen az élmény így is, úgy is a hatása alá von minket, akár a nosztalgia vagy a retró, a legenda vagy a mindenkor személyes jegyű hang bűvöletében közeledünk is hozzá: minden út Szécsi Pálhoz vezet.

László Ferenc

Október 27-én: Szécsi Pál emlékest Mujahid Zoltán előadásában
Sztárvendég: Tóth Vera

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

A szó pantomimművésze és a kabaré kakukktojása: az összetéveszthetetlen és beskatulyázhatatlan Sándor György.

A mából visszatekintve jelképesnek tűnik, hogy hajdanán milyen tétován, ám egyúttal mennyire kitartóan keresgélték a helyét a színház körül. Volt öltöztető, bútoros, felvett, majd villámgyorsan kirostált főiskolai növendék, tévés házibulik közreműködője, extrastatiszta és segédszínész: jeléül annak, hogy nemcsak az ifjú Sándor György, de a színházi illetékesek is váltig úgy érezték, hogy lesz még neki valami keresnivalója ebben a közegben. Pályafutásának ebben a kezdeti szakaszában akadt néhány emlékezetes pillanat, főként az a tapsos mikrokiugrás, amely a Szinetár Miklós által rendezett Koldusoperában jutott számára, szinte megszólalás nélküli szereplőként. Mégis vagy egy évtizedig tartott, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy Sándor Györgyöt nem lehet semmiféle megnyugtatóan ismerős, rég bevett skatulyában elhelyezni, sem a színház, sem a kabaré világán belül.

„Most megteremtem az alapfigurámat” – mondta egyik legelső önálló műsorában, és valóban megteremtette máig elnyűhetetlen – mert teljességgel önazonos – figuráját. S akárcsak zseniális kor- és pályatársa, a szintén sokáig bizonytalan besorolású Hofi Géza, úgy a hatvanas évek végére ő is egyszemélyes műfajt alakított ki és lakott be. Így váltak ők ketten e korszak humorának, tempósan avuló kabaréművészetének megújítóivá, legeredetibb jelenségeivé – és nagy kívülállóivá.

Mert hát Sándor György továbbra is nehéz helyzet elé állította a megrögzött kategorizálókat. Szakálltalan, majd szakállas arcát vagy épp jellegzetes, kántáló hanghordozását ugyan még csak-csak rokoníthatták volna a pesti (kis)polgári kabaré egy-egy ismerős típusával, de már a szöveg, Sándor mondandója igencsak kirítt ebből a közegből: a Vidám Színpad, a Telepódium, a Szeszélyes évszakok, a Rádiókabaré szokott alaptónusából. (Ahogyan minden felszíni hasonlóság dacára ténykedése nem összevethető és pláne nem megfeleltethető a kortárs hazai standuppal sem.)

Így aztán, miközben a „humoralista” körül tekintélyes létszámú törzsközönség, sőt rajongótábor tömörült, a sajtómunkások újabb és újabb definíciós, vagy legalább körülírási kísérletekkel próbálkoztak. Abszurd humor, szürrealista humor, intellektuális humor, építő humor, filozofikus bohóctréfa, groteszk – ezt mind számtalanszor leírták az évtizedek alatt a Sándor György-i produkciókról, amelyek az első szerzői-előadói est, az Én egy analfabéta vagyok nyomában sorjáztak. Mégis találóbbnak és méltóbbnak bizonyult Zelk Zoltán kereken ötven esztendeje, 1969-ben megfogalmazott keresetlen élménybeszámolója, amelyben imígyen jellemezte az Egyetemi Színpadon megtekintett egyszemélyes előadást: „Másfél órán át hallgattuk egy chaplini félszegségű fiatalember szópantomimját. Akkorákat nevettem, mintha a hajdani nagy bohócokat látnám, s mégis, valami különös, de nem ismeretlen szomorúságot éreztem… Ez a Sándor György olyanokat tud kitalálni, amiket csak Karinthy Frigyes találhatna ki… Ha rajtam múlna, színházat adnék neki.”

Sándor György azóta is egyszerre deríti fel és szomorítja meg, no meg persze zavarba is hozza a maga mindenkori közönségét. Burda-szabásmintával a kézben téblábolva az Oktogonon, iskolai parabolákban felmutatva világunkat, vagy éppenséggel elemeire szétbontva valamely túlságosan is közkeletű, süketen ismételgetett szólásfordulatot. Egyik legelső önálló estjének címét kikölcsönözve: Sándor György élőszóban és írásban máig ernyedetlen buzgalommal végzi a „nézeteltérítés” meghökkentő, kizökkentő és felszabadító hatású munkáját. Egy régi műsorából, a Hintőporból idézve: „Érdekes. Gondolkodom, és még mindig vagyok.”

László Ferenc

2019-ben három alkalommal a MOMkult-ban: A sándorgyuri | Két óra a Kossuth-díjas Sándor György humoralistával, a Nemzet Művészével

október 15.

november 7.

december 19.

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Kovács Dániel beszámolója
Bősze Ádám előadássorozatáról

„Nagy zenészek, nagy szerelmek”

Először a piros tornacipő volt gyanús, aztán a hanglejtés. Éreztem, ez nem mindennapi találkozás lesz. Az embernek persze mindig vannak előfeltételezései: ez is csak egy unalmas este lesz, semmi új nincs a nap alatt és amúgy is hűvös van. Aztán belegondoltam, hogy még mindig él bennem a remény és pont ezért kapom össze magam hétről hétre egy-egy estére, hátha megtörik a jég, lenyűgöznek és valami különleges élményben lesz részem.

A „vakrandim” ezúttal egészen pontosan Bősze Ádám műsorvezetővel, zenetörténésszel történt, a poén pedig, hogy ő nem is tudott róla. Mielőtt az olvasó azt feltételezné, elvetemült, titkos imádónak csaptam fel, megnyugtatom, csupán arról van szó, hogy még soha nem láttam élőben a zeneantikvárius egyetlen előadását sem.

A Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban szimpatikus úriember tereli be a közönséget, majd egyszer csak feltűnik a már említett tornacipő a színpadon… Ekkor csillant fel bennem a remény. Már korábban kétségtelen volt számomra, hogy Bőszét receptre kéne felírni a mai középiskolásoknak: ha ilyen emberek tanítanák a gimnazista zenetörténelmet, akkor talán a ballagó diákoknak több is megmaradna az említett tanórákból, mint az a megalázó pillanat, amikor mutáló hangon kellett énekelni az Ómagyar Mária-siralmat jegyre – a példa nem vicc, saját élmény, végül kettest kaptam, a jelenet azóta is kísért. Szóba kerülhetne az órákon például az olyan zenészek, mint Richard Wagner élete és művészete. Faust, Tannhauser és a Trisztán és Izolda. Pár cím, néhány dallam – sokak számára ismert momentumok Wagnerrel kapcsolatban. Újságíróként azonban nem a statisztika és a felszín érdekelt – ahogy Bőszét sem –, sokkal inkább a szaftos részletek.

Alig pár perccel az előadás kezdete után rögtön világossá vált, hogy ez a pasi – Wagner – korának rocksztárja volt: úgy váltotta a nőket, mint én a pólókat 37 fokban, a pénzzel meg úgy bánt, mint egy rendes feleség a Glamour-napokon.

„Hogy milyen ember volt Wagner? Borzalmas – ez az én magánvéleményem.” – mondta az előadása kezdetén Bősze. Erős kezdés, úgyhogy innen már tényleg csak pletykákra és nőkre számítottam. Nos, mint kiderült: volt egy pár Wagner életben. Nincs mit szépíteni, a mi Richardunk önző alak volt, leginkább Fellini 8 és1/2 című filmjének főhőse, a filmrendező Guido jutott eszembe róla: volt itt feleség, gazdag múzsa és szerető egyaránt, akiket szemrebbenés nélkül vert át vagy alázta meg őket.

Első felesége, Minna Planer – akiről egyszer azt írták: „kitört a lábjegyzetek közül”, pedig ha őszinte akarok lenni, eleinte mindent megtett érte, hogy egy elfeledett név legyen a Wikipédián a zeneszerzőnél négy évvel idősebb hölgy – feladta az amúgy jól menő színésznői karriert, egy szerencsétlen balesetet követően elvetélt, s így az anyaság nem adatott meg neki, és rendes művészfeleségként bármikor vállalta a nyomort férje kedvéért, akit ez sem akadályozott meg abban, hogy – kis túlzással – mindenkit elkapjon, aki él és mozog. Ennek csúcspontja talán gazdag svájci szerelme volt, akit a vagyonáért akart elcsábítani annak férjétől úgy, hogy gyakorlatilag mindezt elmondta hűséges nejének.

Második nejét is házasemberként ismerte meg, ő nem más, mint Liszt Ferenc lánya volt, Cosima. Az ifjú hölgy már bőven házas volt idegileg labilis, később agyvérzésen átesett férjével, mikor Wagner felfedezte őt. A nő gyermekeket szült, a probléma az volt, hogy a második gyermeknél már nem volt egyértelmű, ki az apa – ez Wagner halála után egy legendás örökösödési perhez vezetett. Később a szerelmesek vállalták kapcsolatukat, három gyermekük született, de a hírek szerint Wagner ezután se bírt a vérével, igaz, ekkor már sokkal visszafogott volt, mint Minna idején.

A slusszpoén pedig: Wagner igazi szerelmének múzsáját, Mathilde Wesendonckot tartotta. Az előkelő hölgy mecénásként került a zseniális zeneszerző életébe. Forró levelezésük alapján egyértelmű, hogy nem csak pénzt és házat biztosított Mathilde Wagner számára. Nem véletlen, hogy a hölgy hatására íródott Trisztán és Izoldát már Velencében fejezte be a zeneszerző, mivel a férj megtalálta egyik pikáns levelüket, ami lebuktatta románcukat.

Minna szívbajban halt meg, szegényen, Wagner el se ment a temetésére. Cosima szült és tűrt, Mathilde férje hatására került ki a képből. Mint sajnos sok esetben, itt is a nők húzták a rövidebbet, míg a léha férfi röhögött a markába.

Bősze nem árult zsákbamacskát, valóban a tizenkilencedik század pikáns bulvártörténeteinek lehettünk fültanúi, ahogy a sorozat következő részeiben is erre számíthat a közönség. Akit Berki Krisztián vagy Pumped Gabo helyett jobban érdekel Mendelssohn szerelmi élete, az október 17-én feltétlenül látogasson el a Lovasútba.

A sorozat következő állomása:
Október 17. LÓVASÚT | PERON
#Mendelssohn | Bősze Ádám előadássorozata

https://www.youtube.com/watch?v=6F57D2168g0

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Kovács Dániel szubjektív beszámolója a szeptember 17-i Hello, WMN!-ről

Bevallom, férfiként kicsit félve ültem be a Hello, WMN! soron következő előadására, miközben a kolléga- és barátnőim már ódákat zengtek a D. Tóth Kriszta által létrehozott beszélgetőestről. Miután megkaptam a hímnemű munkatársaimtól a szokásos poénokat: „A Szerelmünk lapjai lesz az új kedvenc filmed! Mindig legyen a táskádban százas zsebkendő! Mostantól te is úgy fogod gondolni, hogy Dicaprio felfért volna arra a bizonyos ajtóra Kate Winslet mellé a Titanicban!” – beültem az előadásra.

A show kezdetén D. Tóth Kriszta maga is rögtön arra volt kíváncsi, vajon hány férfi van jelen a közönség soraiban. Nem lepődtem meg, hogy jelentős kisebbségben vagyunk, és maximum mellkasközépig emeltük fel a kezünket Kriszta kérésére. A közönségben helyet foglaló hölgyek elismerő tekintettel honorálták bátorságunkat, amiért bemerészkedtünk a drámák és retikülök rejtélyes világába. Rácz Zsuzsa címben foglalt kijelentéséig kissé idegenkedve szemléltem az eseményeket, mivel addig a pontig teljesen meg voltam győződve róla: innen „üres kézzel” megyek haza, maximum egy fokkal jobban megértem a női nem igencsak bonyolult lelkivilágát. Az Állítástok meg Terézanyut! írónője azonban ezzel a mondatával nem csak egy örök érvényű igazságot fogalmazott meg a több száz fős közönség előtt, hanem egy olyan mottót, amit nem, kor, vallás vagy szexuális beállítottságtól függetlenül mindenkinek érdemes megszívlelnie, ha teljesen akarja élni az élet nevű játékot.
A színpadon helyet foglaló nők a közel kétórás műsor keretein belül nem csak lelkük legmélyebb titkaiba kalauzolták el a közönséget, hanem olyan bensőséges miliőt teremtettek, melyben minden jelenlévő egy picit a meghívott hírességek új barátnői lehettek. Két poén vagy drámai fordulat között bátran odafordulhattak a nézők a mellettük ülő tényleges barátnőjükhöz vagy éppen ahhoz a kedves idegenhez, aki mellett helyet foglaltak, és együtt nevethettek vagy megoszhatták egymással gondolataikat. Ha egyszerűbben és trendibben akarnám megfogalmazni, úgy éreztem: Itt semmi se ciki! Nem ciki nevetni, nem ciki sírni, de nem ciki felháborodni sem, hiszen a performereknek valahol pont ez a célja: azt akarják, hogy együtt induljanak be a fogaskerekek a fejünkben, hogy a talkshow végén komplexebb világképpel távozzunk.

Érdekes módon a történet legizgalmasabb része az előadás után zajlott, amikor a bent helyet foglaló több száz nő megindult kifelé. Számtalan olyan eseményen jártam már, ahol némán jöttek ki a nézők, mondtak egy-két jó szót, valaki dühöngött, talán elvétve látni lehetett egy-két félmosolyt, de végül, körülbelül két perc múlva mindenki visszatért a sárga csekkekkel tarkított hétköznapokba. Ezek a nők viszont megálltak egy kicsit, az idő őrületesen kattogó kerekét megakasztották, énidőt teremtve maguknak vagy a MOM Caféban vagy az épület előtt beszélgettek: jókedvűen vagy akár indulatosan vitték tovább azt a hangulatot, amit a műsor résztvevői magukkal hoztak. Ezt a képet figyelve jutottak újra eszembe Rácz Zsuzsa szavai: „a legsúlyosabb probléma az egymással szembeni bizalmatlanság, ami komoly hatással van a társadalomra.” Nos, a reakciókat elnézve Zsuzsa és beszélgetőpartnerei sokat javítottak ezen az amúgy szomorú megállapításon.

Elfelé jövet az Eredet című film jutott eszembe a jelenségről: a színpadon lévő hölgyek az álomtolvaj Leonardo DiCapriohoz hasonlóan – ismét Leót emlegetem, innen már csak egy lépés a Titanic… – gondolatokat ültettek a nézők fejébe a világról alkotott képükkel kapcsolatban. Ezek újabb és újabb kérdéseket vetnek majd fel a nézőkben, amit másnap továbbadnak barátnőiknek, kolléganőiknek, hogy egy picit jobb hely legyen ez a sokszor barátságtalan és rideg világ.

Kovács Dániel

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Opera StandUp Hábetler Andrással és a FareMido Operatársulattal
Bóka Gábor ajánlója

Az operáról mindenki gondol valamit – az is, aki még sosem látott olyat. Sztereotípiák sokasága sorakozik a fejünkben, akár személyes tapasztalatok híján is.

„Az opera az a műfaj, amelyben a szereplők még a haláluk előtt is hosszasan énekelnek – függetlenül attól, hogy beléjük döftek-e már egy konyhakést vagy sem.” És ez nagyjából így is van. Aki látta már Verdi Rigolettóját, tudhatja, hogy Gilda nagyjából-egészében ekként hal meg: egy bérgyilkos leszúrja, zsákba csomagolják, ide-oda vonszolják a kocsma és a folyópart között, apja – nem tudván, ki van a zsákban – hosszasan elmélkedik fölötte, majd miután rádöbben, hogy kit rejt a csomag, még ennél is hosszasabban búcsúzkodik a szerencsére magához térő lányától, aki – még nagyobb szerencsénkre – a hangját sem vesztette még el. Kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek – idézhetnénk a gyerekdalt: bizony, az opera nem csak a zene, de a horror iránti igényeket is kielégítette azokban a korszakokban, amikor a legnépszerűbb művészeti ágak közé tartozott – jelesül elsősorban a 19. században. S az igényes szórakoztatás felett érzett örömben az egyszeri néző még azt is hajlandó volt elfeledni, mennyi képtelenséget is látott az előadások két-három órás időtartama során.

És vajon ma miért nem vagyunk hajlandók ezt elfogadni? Pontosabban: az operarajongók ma már viszonylag szűk körén kívül – akik számára mindez ugyanúgy nem probléma, mint száz vagy kétszáz éve – miért okoz gondot másoknak, ha olyasmit látnak a színpadon, ami a valóságban elképzelhetetlen? Hábetler András mintha ennek a kérdésnek eredne a nyomába – többek között azt nyomozza, mi is távolítja el a ma közönségét az egykor tömegeket megmozgató műfajtól. De ennél többet is tesz: huszárosan szembefordul e folyamattal, és igyekszik betemetni a talán nem is olyan mély árkokat – mégpedig elsősorban a humor eszközével.

A FareMido Operatársulattal közösen létrehozott Opera StandUp elsősorban a műfajjal nem túl szoros kapcsolatot ápoló közönségréteget szólítja meg. „Adjon esélyt az operának! Opera pátosz és mikrofon nélkül, kivételes hangokkal és sok humorral” – áll a műsor ajánlójában, s ezzel alighanem maradéktalanul egyetérthetünk: az esély még a halálraítéltnek is jár. De az sem csalódik a programban, aki jól ismeri az opera világát – elvégre ki ne élvezné az igazi értőknek, Feinschmeckereknek szóló poénokat?

Márpedig Hábetler András maga is értő – mi más is lehetne a Magyar Állami Operaház állandó vendégművészeként? Igaz, értőként nem riad vissza a legmeglepőbb húzásoktól sem: aki hallotta már, hogyan vezet műsort az Erkel Színházban az OperaKaland-sorozatra összegyűlt kétezer középiskolásnak, avagy éppen átélte, hogy sajátos értelmezésű Figaro házassága-rendezésében (ami már a címében is provokatív: Figaro2.0) hogyan csábítja a színpadra a nézőket, és hogyan szólal meg a rockosított Mozart – nos, az sejtheti, hogy e minden bizonnyal szórakoztató standup során is mindenre fel kell készülnie. És akár operarajongóként, akár szűz fülekkel érkezünk az eseményre; akár átadjuk magunkat Hábetler András és társai humorának, akár berzenkedünk ellene – az biztos, hogy olyan élményt kapunk, ami így vagy úgy, de elgondolkodtat arról, milyen is a mi személyes viszonyunk egy több mint négyszáz éves műfajhoz. Ez pedig nem kevés.

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.