A kultúra nem csak a színpadon, a vásznon vagy a könyvek lapjain van jelen. Átszövi a mindennapjainkat: ott van a munkánkban, pihenésünkben, családunkban, azokban az apró gesztusokban, amelyekkel figyelmet és nyitottságot mutatunk egymás és a világ felé. A kultúra a szemléletünk, az életminőségünk. Nem csak megéljük, hanem formáljuk is döntéseinkkel, kíváncsiságunkkal, ahogyan megnyilvánulunk és részt veszünk a közösségeinkben – ezekkel mind-mind hatással vagyunk egymás szemléletére. Kultúra a stílusunk, a a szokásaink, a viszonyulásunk az élethez.
A kulturális események, programok vagy alkotói folyamatok mind emberek, cselekvések és találkozások összessége. Egy koncert, kiállítás, színházi előadás vagy közösségi rendezvény nem csupán egy esemény, hanem egymásra épülő élmények és kapcsolódások eredménye. Ezek a pillanatok hozzák létre azt a közös kulturális teret, amely inspirál, párbeszédet teremt és közösséget épít.
A MOMkult küldetése, hogy otthont adjon ezeknek a találkozásoknak. Olyan nyitott és inspiráló hely, ahol műfajok, generációk és közösségek találkoznak egymással. Színvonalas művészeti és széles kulturális kínálatával, jellegzetesen minőségi és sokszínű atmoszférájával azt az üzenetet hordozza, hogy a kultúra nem a hétköznapok ellenpontja, hanem azok egyik legfontosabb része.
Megnyitotta sör- és koktélcsapjait a MOMkult melletti Sirály Bár!
A kis sárga házikót a XII. kerületi Sirály sétányon találod, a MOMkult mellett – pontosan ott, ahol tavaly ősszel a Fehér Nyúl Pop-Up Sörözőnk is üzemelt. A kisház most csinos, új külsőt kapott, mi pedig megújult kínálattal érkezünk. Na de milyen hely is a Sirály Bár? Igazi mini oázis a lombokkal övezett sétány közepén. A legjobb szpot egy naplementés italozásra a barátokkal, egy kis lazításra munka után, vagy egy frissítőre és pár finom falatra a gyerekekkel. Térj be hozzánk egy színházi előadás előtt, hallgasd innen a MOMkult szabadtéri programjait, vagy csak egyszerűen dőlj hátra, és zárd ki a város zaját!
Várunk sok szeretettel szerdától vasárnapig, mostantól egészen ŐSZIG! Guríts le egy Fehér Nyúl sört, kóstolj meg egy különleges Compact Cocktailt, vagy frissítsd fel magad egy üdítővel, és élvezd az új hegyvidéki törzshelyedet!
A MOMkult prémium koncertsorozata, az UPSOUND egyedülállóan izgalmas zenei élményeket nyújt nemzetközileg elismert, de itthon még kevésbé ismert előadókkal.
Van, aki a szaxofont nosztalgiahangszernek tartja, valami olyasminek, ami a nyolcvanas évek filmzenéiben él tovább. Aztán színpadra lép Candy Dulfer, és egyetlen fúvott hanggal bebizonyítja, hogy ez a hangszer ma is képes megmozgatni egy egész termet. A holland művésznő nem egyszerűen játszik – párbeszédet folytat a közönséggel, a zenekarral, a pillanattal. És ez a párbeszéd Budapestre is megérkezik.
Prince bizalmasa
Candy Dulfer karrierjének egyik kevésbé ismert, mégis meghatározó fejezete a Prince-szel való együttműködés. A minneapolisi zseni a nyolcvanas évek végén figyelt fel a fiatal holland szaxofonosra, és ami következett, az jóval több volt alkalmi vendégszereplésnél. Dulfer rendszeresen feltűnt Prince lemezein és koncertjein, a két művész között pedig valódi zenei kötődés alakult ki.
Prince környezete különleges teret jelentett: itt a műfaji skatulyák semmit sem számítottak, a funk, a rock, a soul és a jazz szabadon keveredett. Candy számára ez a közeg felszabadító volt – megtanulta, hogy a zene akkor igazán erős, ha nem tiszteli a határokat. Ez a szemlélet azóta is áthatja minden fellépését: sosem egy stílusban gondolkodik, hanem abban, ami a pillanatban működik.
Az élő zene varázsa
Aki csak stúdiófelvételről ismeri Candy Dulfer zenéjét, az a történetnek csupán a felét hallja. A lemezek tökéletesek, csiszoltak, pontosan ott van minden hang, ahol lennie kell. A koncertek viszont mások – itt minden este újraszületik a zene.
Dulfer játékának titka nem a technikai bravúrokban rejlik, bár azokból sincs hiány. A lényeg inkább az, ahogyan a szaxofon megszólal: hol suttog, hol kiált, hol visszafogottan követi a ritmust, hol előrelép és átveszi az irányítást. Ez nem előre megtervezett dramaturgia, hanem valódi improvizáció – a jazz egyik legősibb erénye, funk köntösben.
A színpadon Candy sosem magányos. Zenekara, amellyel évek óta együtt dolgozik, olyan összhangban működik, ami csak hosszú közös munka eredménye lehet. Amikor a gitár és a szaxofon párbeszédbe lép, vagy a billentyűk aláfestése hirtelen új irányt ad egy dalnak, az nem véletlen – és mégis, minden este másképp történik. Ez az, amiért egy Dulfer-koncert élményszámba megy: nem tudod, mit fogsz kapni, de tudod, hogy élő, valódi és megismételhetetlen lesz.
A funk-jazz ma: műfaj helyett attitűd
A funk-jazz kifejezés könnyen félrevezető lehet. Sokan egy letűnt korszak hangzására gondolnak, valami olyasmire, ami a hetvenes-nyolcvanas évek klubjaiban volt otthon, ma pedig legfeljebb nosztalgiakoncerteken bukkan fel. Candy Dulfer karrierje pont az ellenkezőjét bizonyítja.
A műfaj ugyanis nem halt meg – átalakult. A kilencvenes évektől kezdve európai zenekarok egész sora vitte tovább a hagyományt, miközben új elemekkel gazdagította: elektronikus hangzásokkal, acid jazz beütésekkel, modernebb produkciós technikákkal. Ebben a hullámban Candy az egyik legmarkánsabb hang maradt, aki sosem ragadt le a múltban, de sosem tagadta meg a gyökereit sem.
A 2022-es We Never Stop album ennek a szemléletnek az összefoglalása. A cím beszédes: a zene Candy számára nem állapot, hanem folyamat, nem cél, hanem út. A lemezen Nile Rodgers is közreműködik, ami nem véletlen. Rodgers a disco és a funk egyik legfontosabb alakja, olyan művész, aki évtizedek óta képes releváns maradni. Az együttműködés azt üzeni, hogy a funk-jazz nem múzeumi darab, hanem élő, lélegző entitás – és Candy Dulfer ennek az egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka.
Mit várhatunk Budapesten?
A MOM Kulturális Központ színpadán nem egy jól bejáratott műsor fog futni. Candy Dulfer és zenekara minden koncerten abból épít, amit a terem ad: a közönség energiájából, a hangulat apró rezdüléseiből, abból a nehezen megfogható valamiből, ami egy estét emlékezetessé tesz.
Lesznek persze a rajongók által jól ismert dalok, a Lily Was Here ikonikus szaxofonszólama, a Saxuality korszak slágerei. De lesznek meglepetések is, pillanatok, amelyekben a zene váratlan irányba fordul, amelyekben a színpad és a nézőtér közötti távolság megszűnik.
A funk-jazz legjobb pillanataiban mindig erről szól: nem arról, amit hallasz, hanem arról, amit érzel. A ritmus, ami a tested mozgatja, a dallam, ami a fejben marad, és az az érzés, hogy valami egyedi történik – valami, ami csak ott és akkor létezik.
Candy Dulfer ezt az élményt hozza Budapestre. Aki ott lesz, az nem egyszerűen koncertet lát majd, hanem részt vesz benne.
A MOMkult prémium koncertsorozata, az UPSOUND az elmúlt években következetesen olyan nemzetközi előadókat mutat be, akik világszinten meghatározók, mégis ritkábban hallhatók a hazai színpadokon. A sorozat egyik kiemelt fellépője idén a holland szaxofonművész, Candy Dulfer, aki nem csupán előadóként, hanem egy teljes zenei hagyomány kortárs megtestesítőjeként érkezik Budapestre.
Egy zenei örökségből született világsztár
Candy Dulfer Amszterdamban született, és gyermekkorát egy erősen zenei közeg határozta meg, ahol a zene nem háttér volt, hanem a mindennapok része. Édesapja, Hans Dulfer révén a jazz élő formájával találkozott, nem pedig tankönyvi definícióként. Tizenhárom évesen saját zenekart alapított – ez a korai indulás pedig olyan, mintha egy film főhőse már az első jelenetben világossá tenné: itt nem mellékszereplőről van szó.
Az áttörést az 1989-es Lily Was Here hozta meg, amelyet Dave Stewart-tal készített. A dal atmoszférája szinte képszerű: mintha egy kamera lassan pásztázná az éjszakai várost.
A hangzás, amely képekké válik
Candy Dulfer zenéje ritka módon vizuális természetű: nemcsak hallgatjuk, hanem „látjuk” is. A funk–jazz lüktetés gyakran idézi meg a hetvenes évek városi filmjeinek világát. A groove-ok mögött ott húzódik a Shaft magabiztos, ikonikus ritmusa, miközben a karakteres szaxofonhang olyan, mintha egy főszereplő saját zenei motívumot kapna.
A későbbi filmes párhuzamok még szélesebb spektrumot nyitnak. Quentin Tarantino filmjei – különösen a Pulp Fiction és a Jackie Brown – újraértelmezték a funk és soul zene dramaturgiai szerepét. Ezekben a filmekben a zene nem illusztráció, hanem narratív erő. Dulfer koncertjei hasonló módon működnek: a dalok nem egymást követő számok, hanem egymásba fonódó jelenetek.
Funk és jazz – a mozgás zenéje
A funk gyökerei az afroamerikai zenei kultúrába nyúlnak vissza, olyan ikonok munkásságához, mint James Brown, aki a ritmust helyezte a középpontba. Ez a zene nem statikus: mozgásra késztet, és ezt a film is hamar felismerte. A hetvenes évek „blaxploitation” filmjeiben a funk nemcsak hangulatot adott, hanem identitást is – egyfajta zenei önkifejezést.
A blaxploitation (a Black és exploitation szavakból) egy 1969-1974 között virágzó amerikai filmtípus, amely kifejezetten a fekete közönségnek készült, alacsony költségvetésű akció- és bűnügyi filmekkel. A műfajra jellemzőek a fekete hősök, a városi gettókörnyezet, a funk/soul zene.
A jazz ezzel szemben az improvizáció szabadságát képviselte. Amikor a két műfaj találkozott, megszületett a jazz-funk, amelyet olyan művészek formáltak, mint Herbie Hancock és Miles Davis. Ez a hangzásvilág a filmekben is visszaköszön: gondoljunk a Taxi Driver zaklatott, mégis hipnotikus zenei világára, ahol a jazz már nem pusztán háttér, hanem pszichológiai tér.
Prince univerzuma – zene mint látvány
Candy Dulfer karrierjének egyik meghatározó állomása a Prince-szel való együttműködés volt. Prince alkotói világa eleve erősen vizuális gondolkodásra épült: karakterközpontú megközelítés, hangsúlyos képiség és tudatosan felépített dramatikus ívek jellemezték. Ez a szemlélet Dulfer élő fellépéseiben is visszaköszön, ahol a zene nem pusztán hangzásként, hanem intenzív színpadi élményként hat.
Ez az összhatás leginkább egy koncertfilm sodrásához hasonlítható, mint amilyen a Stop Making Sense – ahol a zenei megszólalás és a színpadi energia egymást erősítve hoz létre rétegzett, komplex hatást.
Egy globális zenei hálózat
Dulfer olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Maceo Parker, Van Morrison, Lionel Richie és Aretha Franklin. Ezek az együttműködések olyanok, mint különböző filmstílusok találkozása: minden projekt új tónust, új perspektívát hoz.
A modern funk filmszerű ritmusa
A pandémia idején indított Music in My Kitchen sorozat újfajta „kamarafilmmé” alakította a koncertélményt: intimebb tér, közvetlenebb kapcsolat, de változatlan intenzitás. Ez a formátum akár a Inside Llewyn Davis világát is felidézheti, ahol a zene személyes és közvetlen, mégis univerzális hatású.
Legutóbbi albuma, a We Never Stop pedig címében is hordozza azt a dinamizmust, amely Dulfer művészetének alapja – folyamatos mozgás, akár egy hosszú snitt egy filmben, amely nem vág, csak halad előre.
Élőben: amikor a koncert mozgóképpé válik
Candy Dulfer koncertjei olyanok, mint egy élőben forgatott film: nincs két egyforma jelenet, nincs ismétlés. A groove vezeti a történetet, az improvizáció írja a forgatókönyvet. Az élmény egyszerre idézheti meg a La La Land jazzes romantikáját és egy Tarantino-film nyers energiáját.
Az UPSOUND keretében a budapesti közönség nem pusztán egy koncertet kap, hanem egy komplex, filmszerű élményt – ahol a zene képeket teremt, a ritmus történetet mesél, és minden hang egy új jelenetet nyit meg. Candy Dulfer fellépése így nemcsak hallható, hanem átélhető és – a szó legjobb értelmében – látható is.
A budapesti nyár egyik izgalmas kulturális fókuszpontjává válik idén a MOMkult környezete, ahol az OPENAIR programsorozat a kortárs street art és az élő alkotás élményét hozza közelebb a közönséghez. A Sirály sétány és az Üveg.Ház tereiben egymást követő események nemcsak bemutatják, hanem aktív részvételre is hívják az érdeklődőket.
Június 6-án Cserbik Rita festőművész workshopja nyitja a sort, amely az absztrakt expresszionizmus gesztusokra és anyagkísérletekre épülő világába enged betekintést. Az „Ecset a kézben” című esemény tudatosan eltávolodik a hagyományos oktatási formáktól: itt nem technikák elsajátítása a cél, hanem az alkotói folyamat közvetlen megtapasztalása. A résztvevők különböző anyagokkal – vizes bázisú festékekkel, szénnel, olajpasztellel és spray-vel – dolgoznak, miközben egy közös mű létrehozásán keresztül tapasztalják meg a spontaneitás és a kreatív jelenlét erejét. Az élményt élő DJ zenei kísérete teszi teljessé, amely tovább erősíti az alkotás performatív jellegét.
Cserbik Rita művészeti szemlélete szerint a kép nem végcél, hanem lenyomat: az anyag, a gesztus és a pillanat találkozásából születő vizuális történés. Nemzetközi tapasztalatai – a párizsi kiállítástól a Los Angeles-i inspirációkig – egy nyitott, kísérletező attitűdöt erősítettek meg benne, amely a workshop során is meghatározóvá válik. A résztvevők így nem csupán alkotnak, hanem saját reakcióikon, döntéseiken keresztül reflektálnak is az alkotói folyamatra.
A street art fókusz júliusban folytatódik, amikor az Üveg.Ház ad otthont Void Gergely „Mire fessek?” című kiállításának és a hozzá kapcsolódó élményprogramnak. A július 11-i megnyitó egyszerre tárlat és közösségi esemény, amely a street art sokrétegű világát mutatja be.
Void pályája a kilencvenes évek budapesti graffiti-kultúrájából indult, azonban az évek során tudatosan lépett túl a klasszikus betűalapú megközelítésen. Munkáiban ma már a street art komplex vizuális nyelve jelenik meg, középpontban az emberi és állati arc motívumával. Ezek az arcok gyakran ovális vagy kerek formákba zárva jelennek meg, egyszerre hordozva érzelmi mélységet és játékos, karikaturisztikus jegyeket.
Alkotói módszereiben a festékszóró, a stencil, a sticker art és a grafika egyaránt helyet kap, miközben munkái Budapest városi szövetének szerves részévé váltak: tűzfalakon, ajtókon, utcai felületeken és apró részletekben egyaránt felfedezhetők. Művészetének egyik visszatérő eleme a pareidolia jelensége – azaz az a vizuális játék, amikor az ember arcokat fedez fel élettelen formákban.
A „Mire fessek?” kiállítás ugyanakkor túlmutat az utcán: Void munkái galériai közegben is új jelentésrétegekkel gazdagodnak. Korábbi projektjei – például a talált tárgyakra, bőröndökre készített festmények – azt mutatják, hogy az alkotás számára folyamatos kísérlet és újraértelmezés.
Az OPENAIR eseményei így nem pusztán kiállítások vagy workshopok, hanem egy élő, alakuló kulturális tér lenyomatai. A MOMkult nyári programjai a street artot nemcsak bemutatják, hanem közösségi élménnyé formálják – ahol a néző könnyen alkotótárssá válhat, az alkotás pedig közös nyelvvé.
A magyar kultúra történetében ritkán születik olyan alkotói párhuzam, amely ennyire természetesen és időtállóan forr össze, mint Rejtő Jenő és Korcsmáros Pál esetében. Egyikük szavakkal, másikuk vonalakkal teremtett világot, mégis ugyanazt az univerzumot építették fel: egy abszurd, humorral átszőtt, kalandokkal teli közeget, amely generációk számára vált meghatározó élménnyé.
A történet különös módon nem közös műhelyben kezdődött. Rejtő Jenő már nem élhette meg azt, hogy figurái vizuális testet öltenek. Rövid, de intenzív alkotói pályája alatt olyan regényeket hagyott hátra, amelyek egyszerre parodizálták és újraértelmezték a kalandirodalom szabályait. A groteszk humor, a filmszerű tempó és a szállóigévé vált mondatok világában születtek meg azok a karakterek, akik mára kiléptek a könyvek lapjai közül.
Piszkos Fred, Fülig Jimmy vagy a szőke ciklon nem csupán irodalmi alakok. Ezek a figurák saját logikával működő, abszurd hősök, akikben egyszerre van jelen a komikum és az emberi esendőség. Rejtő zsenialitása abban állt, hogy a káoszból következetes világot épített, amelyben a legváratlanabb fordulatok is természetesnek hatnak.
Ezt a világot értette meg és fordította le képekre Korcsmáros Pál. Az 1950-es és 60-as években, amikor a képregény műfaja még korlátozott keretek között létezett, Korcsmáros nem egyszerűen illusztrált: új dimenziót adott az ismert történeteknek. Rajzai dinamikusak, filmszerűek, és olyan karakterábrázolással dolgoznak, amely végérvényesen meghatározta, hogyan élnek ezek a figurák a kollektív emlékezetben.
A Piszkos Fred, a kapitány vagy A három testőr Afrikában képregényváltozatai nem egyszerű adaptációk. Ezek önálló művek, amelyek új olvasói rétegeket értek el, és sokak számára első találkozást jelentettek Rejtő univerzumával. A karakterek arca, gesztusai, mozdulatai annyira összeforrtak ezekkel a rajzokkal, hogy ma már szinte elképzelhetetlenek más formában.
Ez a különleges alkotói találkozás most újra életre kel egy olyan programsorozatban, amely nemcsak felidézi, hanem újraértelmezi ezt az örökséget.
Kiállítás: belépés egy kultikus univerzumba
2026 áprilisának végén megnyílik egy átfogó kiállítás, amely a Rejtő–Korcsmáros világot állítja középpontba. A tárlat nem pusztán illusztrációkat mutat be, hanem egy komplett vizuális univerzumot tár fel a látogatók előtt. A regényekből és a legendás Füles képregényoldalairól ismert jelenetek vászonképeken elevenednek meg, miközben a karakterek szinte kilépnek a kétdimenziós térből.
A kiállítás egyik legizgalmasabb eleme az életnagyságú figurák megjelenése. Piszkos Fred és Fülig Jimmy alakja fizikai valóságában is jelen van, lehetőséget adva arra, hogy a látogató ne csak szemlélője, hanem résztvevője legyen ennek a világnak. A humor és az abszurd itt nem csupán emlék, hanem átélhető tapasztalat.
Színpadon a képregény: felolvasószínház újragondolva
A programsorozat csúcspontja a Piszkos Fred, a kapitány színpadi adaptációja, amely 2026. április 30-án a MOMkult színháztermében kerül bemutatásra. Az előadás különlegessége, hogy a képregény és a színház eszközeit ötvözi: vetített rajzok és élő játék együtt hozzák létre a történetet.
A produkcióban nyolc színész kelti életre a több mint negyven szereplőt, ami önmagában is különleges színházi kihívás. A címszerepben Csuja Imre látható, aki karakteres játékával új rétegeket ad a jól ismert figurának. Mellette olyan alkotók működnek közre, akik mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet egyszerre maradjon hű az eredetihez és váljon kortárs élménnyé.
A vetített képregényrészletek nem díszletek, hanem a történet szerves részei. A szöveg, a kép és a színészi játék folyamatos párbeszédben áll egymással, így az előadás egyszerre tisztelgés és újraértelmezés.
Élő örökség
Rejtő Jenő és Korcsmáros Pál munkássága nem lezárt fejezet, hanem folyamatosan újraértelmezett örökség. A humoruk nem kopik, a karaktereik nem avulnak el, és a világuk ma is képes megszólítani a közönséget. Ez a programsorozat pontosan ezt bizonyítja: a klasszikus történetek nemcsak megőrizhetők, hanem új formákban újra is élhetők.
Az irodalom és a képregény találkozása itt kilép a könyvek lapjai közül, és valós térben, valós időben válik megtapasztalhatóvá. A néző nem csupán felidézi a történeteket, hanem részévé válik annak a különös, szellemes és ellenállhatatlan világnak, amelyet két alkotó, egymástól függetlenül, mégis tökéletes összhangban hozott létre.
Minden évben április 22-én a világ több mint 190 országában emberek százmilliói állnak meg egy pillanatra, hogy ugyanarra gondoljanak: a bolygóra, amely otthont ad nekünk. A Föld napja azonban ma már jóval több, mint szimbolikus gesztus – egyre inkább a cselekvés sürgető felhívása.
Egy mozgalom születése – és az ember mögötte
A történet középpontjában egy wisconsini politikus áll: Gaylord Nelson. Az 1916-ban született Nelson már fiatalon megtapasztalta, milyen pusztítást okoz az ipari fakitermelés a természetben. Ez a személyes élmény egész életére meghatározta gondolkodását.
Politikai pályafutása során – előbb állami szenátorként, majd Wisconsin kormányzójaként, később pedig amerikai szenátorként – következetesen a környezetvédelem ügyét képviselte. Reformjai nemcsak helyi szinten hoztak változást, hanem országos példává is váltak.
Az áttörés azonban nem a törvényhozás falai között született meg, hanem egy ötlet formájában.
Az ötlet, ami megváltoztatta a világot
1969-ben Nelson figyelmét felkeltették a vietnámi háború elleni egyetemi „teach-in” események – olyan nyilvános oktatási fórumok, amelyek tömegeket mozgattak meg. Felismerte: ha a társadalom képes így reagálni politikai kérdésekre, akkor a környezeti válságra is lehet hasonló módon felhívni a figyelmet.
Így született meg az első Föld napja gondolata.
Az országos akció megszervezése hatalmas vállalkozás volt. Külön szervezet jött létre a koordinációra, miközben Nelson az országot járva beszédeket tartott, és egyre több embert vont be az ügybe. Üzenete egyszerű, mégis radikális volt: az ember és a természet kapcsolatát újra kell gondolni.
A számok mögötti valóság
Azóta több mint fél évszázad telt el, de a figyelmeztetések egyre sürgetőbbek. A klímaváltozás hatásai ma már kézzelfoghatók:
a valaha mért legmelegebb évtizedet éljük,
fajok milliói sodródnak a kihalás szélére,
az óceánok állapota drámai ütemben romlik.
A környezeti válság ma már nem elszigetelt probléma, hanem gazdasági, társadalmi és politikai kérdés is.
Több mint természetvédelem
Nelson egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a környezetvédelem nem szűkíthető le erdőkre, folyókra és állatfajokra. Szerinte ez az egész emberi életminőségről szól: a városi környezetről, a szegénységről, az egészségügyről és a jövő generációk esélyeiről.
Ez a gondolat ma különösen аktuális, amikor a fenntarthatóság már nemcsak ökológiai, hanem társadalmi igazságossági kérdés is.
Új generáció, új lendület
Az elmúlt években fiatalok milliói kapcsolódtak be a mozgalomba. Az olyan aktivisták, mint Greta Thunberg, új nyelvet és új energiát hoztak a közbeszédbe.
A közösségi média révén a Föld napja már nem egyetlen nap eseménye, hanem folyamatos globális párbeszéd.
Apró lépések, globális hatás
Bár a probléma hatalmas, a megoldás nem kizárólag a döntéshozók kezében van. A mindennapi döntések – kevesebb hulladék, tudatos fogyasztás, fenntartható közlekedés – összeadódva valódi változást hozhatnak.
A Föld napja egyik legfontosabb üzenete ma is ugyanaz, mint 1970-ben: a társadalmi változás alulról indul.
Örökség és felelősség
Gaylord Nelson 2005-ben hunyt el, de öröksége ma is él. A Föld napja az egyik legnagyobb civil mozgalommá vált a világon, és minden évben emlékeztet arra, hogy a környezetvédelem nem választás kérdése – hanem szükségszerűség.
A Föld napja végső soron nem a bolygóról szól – hanem arról, hogy képesek vagyunk-e felelősséget vállalni érte.
2026. április 26-án, vasárnap 10 órától a MOMkult ad otthont a Föld napja alkalmából szervezett természetismereti családi napnak. A rendezvény díjmentesen látogatható.
Vukán György a 20–21. századi magyar zenei élet egyik legsokoldalúbb és legnagyobb hatású alkotója volt, aki következetesen a műfajok közötti átjárhatóságot, a zenei gondolkodás szabadságát, valamint a klasszikus hagyomány, a jazz, a filmzenei kompozíció és az improvizáció egységét képviselte. Budapesten született zeneszerető családban, gyermekkorát Kőszegen töltötte, ahol rendkívüli tehetsége korán megmutatkozott: háromévesen abszolút hallást állapítottak meg nála, nyolcévesen már fellépett, tizennégy évesen pedig zongoraverseny-győztesként került a Zeneakadémia előkészítő közegébe. Később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett zongoraművészi diplomát, amely klasszikus alapként szolgált sokirányú pályájához. Ezzel párhuzamosan orvosi tanulmányokat is folytatott a Budapesti Orvostudományi Egyetem fogorvosi karán, ahol végül diplomát szerzett, és egész életében praktizáló fogorvosként is tevékenykedett; emellett orvostechnikai fejlesztése is ismertté vált a fémallergia kimutatását segítő DMA-műszer formájában.
Művészi világképének középpontjában a zenei egység eszméje állt. A klasszikus repertoár líraiságát, a jazz improvizatív szabadságát, a kortárs kompozíciós gondolkodás struktúráit és a filmzenék narratív erejét ugyanannak a nyelvnek különböző megnyilvánulásaiként kezelte. Zongoristaként és jazzmuzsikusként egyaránt aktívan koncertezett, szólistaként és formációk tagjaként is markáns jelenlétet képviselt. Európa számos országában turnézott, valamint két alkalommal is egy-egy hónapos amerikai koncertkörúton vett részt (1983, 1993), ahol közvetlen kapcsolatba került a nemzetközi jazzélet meghatározó szereplőivel.
Nemzetközi együttműködései során olyan világhírű előadókkal dolgozott, mint Philly Joe Jones, Clifford Jordan, Linda Hopkins, Annette Lowman, Frank Foster, Clark Terry és Kenny Wheeler, ami jól mutatja, hogy pályája szervesen illeszkedett a nemzetközi jazz vérkeringésébe. 1991-ben a sevillai világkiállításon a Creative Art Jazz Trióval lépett fel, ugyanebben az évben Japánban is koncertet adott. 1992-ben az Európai Műsorsugárzók Uniója Big Band Workshopját vezette és dirigálta, ahol tizenhét ország muzsikusai működtek együtt; a program gerincét saját szerzeményei – köztük a Contrast, Swing és Blues – adták.
( Tomsits Rudolf dzsessztrombitás, Jávori Vilmos dzsesszdobos, Vukán György dszessz-zongorista, Berkes Balázs nagybőgős dzsesszmuzsikus a Magyar Rádió stúdiójában – Fortepan)
Filmes és televíziós alkotóként különösen jelentős életművet hagyott hátra: több mint 150 produkcióhoz komponált kísérőzenét, ezzel a magyar filmzene egyik legtermékenyebb szerzőjévé vált. Hangzásvilága olyan klasszikus alkotásokhoz kapcsolódik, mint A tanú, Az ötödik pecsét és Te rongyos élet, miközben a hazai televíziós kultúra egyik ikonikus zenei arculata, a Szomszédok főcímzenéje is nevéhez köthető. E területen végzett munkája különleges módon ötvözte a dramaturgiai érzékenységet az improvizatív gondolkodással, így alkotásai nem csupán kísérőelemek, hanem önálló zenei narratívák lettek.
Pályájának kiemelkedő állomása volt az 1996-os hollandiai koncert, ahol a Creative Art Jazz Trió és a Liszt Ferenc Kamarazenekar közös produkciója Chopin-átiratokra épült, és elnyerte az év koncertje címet, bizonyítva, hogy klasszikus és jazz szemlélete organikus egységet alkot. 1999-től a ClassJazz Band komponistájaként és zongoristájaként működött, majd 2000-ben létrehozta a SEPTET formációt, amelyben többek között Balázs Elemér, Egri János és a Budapest Saxophone Quartet tagjai működtek közre, tovább erősítve a különböző zenei nyelvek szintézisét.
( Próba közben Ablakos Lakatos Dezsővel és Kenny Wheelerrel – Fortepan)
Életének meghatározó közege Budapest XII. kerülete, a Hegyvidék lett, különösen a Svábhegy térsége, ahol 1969-től élt és alkotott. A budai hegyek nyugalma, a város feletti perspektíva és a természet közelsége számára nem pusztán lakóhelyet, hanem szellemi és alkotói menedéket jelentett. A Széchenyi-hegyi tévétorony látványa szimbolikusan is összecsengett művészi törekvéseivel: a folyamatos emelkedés, a távlatok kitágítása és az új zenei horizontok keresése életútjának alapélményévé vált. A Hegyvidék így nemcsak otthona, hanem identitásának meghatározó tere is lett, amelynek elismeréseként a kerület díszpolgári címben részesült.
( Kép: Erhardt László, 2010. 10. 20 )
Ebben a kulturális közegben kiemelt szerepet tölt be a XII. kerület meghatározó intézménye, a MOM Kulturális Központ, amely a fővárosi zenei és kulturális élet egyik legfontosabb találkozóhelye. A MOMkult sokrétű térként működik, ahol klasszikus és kortárs produkciók, jazzestek, improvizatív előadások és nemzetközi együttműködések egyaránt helyet kapnak. Nyitottsága és műfaji sokszínűsége szellemiségében szorosan rokon azzal a gondolkodásmóddal, amely Vukán pályáját is jellemezte: a határok nem elválasztanak, hanem egymást értelmezik és gazdagítanak.
Dr. Vukán György: „Zenét hallgatni, írni, játszani – boldogság”
A 2026-os tavaszi szezonban a MOMkult két kiemelt zenei eseménynek ad otthont. A Piano Day március 28-án a zongora nemzetközi ünnepeként tér vissza a Kupolaterembe, ahol a hangszer kortárs szerepét, hangzásbeli lehetőségeit és improvizatív dimenzióit a modern klasszikus és ambient szcéna előadói – Andor Sanderson, Vaghy Tamás, Marc Charmet és Pitlu Gergő – jelenítik meg. A kezdeményezés a hangszer univerzális kifejezőerejét ünnepli, a Kupola különleges akusztikája pedig bensőséges, elmélyült zenei élményt teremt.
Ezt követi áprilisban a Jazz Sensation, amely a gypsy jazz és a kortárs irányzatok találkozási pontja. A Kárpáti Róbert által vezetett Gypsy Jazz Band a Django Reinhardt-féle manouche hagyomány újraértelmezését kínálja, olyan közreműködőkkel, mint Roby Lakatos, Tony Lakatos és Jeanfrançois Prins, valamint Tarján Zsófi és Myriam Lakatos vokális közreműködésével. Az est nem egyszerű koncert, hanem zenei párbeszéd, ahol különböző stílusok egyetlen improvizatív folyammá olvadnak össze.
Bár ezek a programok nem közvetlenül az életműből sarjadnak, mégis abban a szellemi közegben szólalnak meg, amelyet ő is formált. A nyitott zenei gondolkodás, a műfaji határok lebontása és a kreatív szabadság ma is élő valóság a Hegyvidék kulturális életében. Ebben az értelemben öröksége nem lezárt fejezet, hanem folyamatosan tovább íródó jelenlét, amely a budai hegyek atmoszférájában, a MOMkult színpadain és a kortárs zenei gondolkodásban egyaránt tovább rezonál.
Április 11-én ismét a versek kerülnek a figyelem középpontjába. A magyar költészet napja a hazai irodalmi élet egyik legfontosabb ünnepe, amely évről évre arra emlékeztet, hogy a költészet nem csupán a könyvek lapjain létezik, hanem a közösségi élmény részeként is képes megszólítani az embereket. Az ünnep dátuma József Attila születésnapjához kötődik, akinek életműve máig meghatározó a magyar líra történetében.
A magyar költészet hagyománya gazdag és sokszínű: olyan alkotók formálták, mint Petőfi Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső vagy Radnóti Miklós. A Hegyvidék kulturális életében azonban különleges jelentőséggel bír egy másik költő alakja is: Nemes Nagy Ágnes, akinek életműve a 20. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő teljesítménye.
A Hegyvidék költője
Nemes Nagy Ágnes Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéíró és pedagógus 1922. január 3-án született Budapesten, és 1991. augusztus 23-án hunyt el. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjaként ma is a magyar irodalmi gondolkodás egyik meghatározó alakja. Életműve szorosan kapcsolódik a Hegyvidék kulturális örökségéhez is.
Tehetsége már egészen fiatalon megmutatkozott: hároméves korában írta első versét – „A büszke tehén a réten áll. Csak áll.” Bár a család eleinte inkább gyermeki játéknak tekintette ezt a próbálkozást, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a költészet természetes kifejezési formája lesz számára.
Versei először a Mi utunk című református diáklapban jelentek meg. A Baár–Madas Református Leánylíceumban olyan tanára volt, aki meghatározó hatást gyakorolt költői látásmódjára: Áprily Lajos. A természet iránti érzékenység és a pontos, fegyelmezett költői nyelv részben ennek a korai inspirációnak köszönhető.
Egy interjúban így jellemezte önmagát: „20. századi vagyok. Költő, esszéista, tanár, gyermekeknek író és fiatalokkal sokat foglalkozó.”
Világlátását sajátos kettősség jellemezte: egyszerre volt benne jelen a derű és a kritikus szemlélet. Egy beszélgetésben ezt a képpel magyarázta: „Olyan szeretnék lenni, mint a narancs, amely tudvalevőleg a legkeserűbb gyümölcs, de úgy a legkeserűbb, hogy a legtöbb édesítőanyag van benne.”
Az Újhold nemzedéke
Költői fejlődésére olyan mesterek hatottak, mint Vörösmarty Mihály, Babits Mihály és József Attila.
A második világháború élménye mély nyomot hagyott költészetében. Ezek a tapasztalatok számos versében visszaköszönnek. Férjével, Lengyel Balázs irodalomtörténésszel közösen alapította meg az Újhold című folyóiratot, amely a háború utáni magyar irodalom egyik legfontosabb szellemi műhelyévé vált. A lap köré szerveződő alkotók – köztük Szabó Magda, Mándy Iván és Pilinszky János – a Nyugat hagyományát folytatva a modern magyar irodalom új irányait keresték.
Első verseskötete 1946-ban jelent meg. Később egy interjúban a művészetet „örömszerzésnek”, a költészetet pedig „késleltetett gyógyszernek” nevezte – olyan hatásnak, amely talán lassan érvényesül, de annál tartósabban alakítja az olvasó gondolkodását.
Költészet és pedagógia
Nemes Nagy Ágnes 1954 és 1958 között a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára volt, majd szabadfoglalkozású íróként dolgozott tovább. Tizenegy év hallgatás után tért vissza a lírához a Szárazvillám című kötettel.
Költői pályáján jelentős szerepet kaptak a gyermekirodalmi művek is. Az Aranyecset, a Lila fecske és a Napforduló generációk számára tették szerethetővé a verseket. A gyerekvers műfajáról így gondolkodott: „A jó gyerekvers is ugyanabból a verscsírából indul ki, mint a valódi vers – csak az előadásmód más.”
Meggyőződése volt, hogy a gyerekek ösztönösen képesek felfedezni a világ szépségét. A szavak ritmusa, hangzása és játéka számukra önmagában örömforrás – a költészet pedig éppen ezt az érzékenységet képes megőrizni.
A világ jelei
Nemes Nagy Ágnes költészetének egyik központi gondolata a világ apró jeleinek felismerése. Egy interjúban így fogalmazott: „Ha ránézek egy gyufaskatulyára, eljuthatok Prométheuszig… Az egész világ tele van jelekkel.”
A költő feladata szerinte az, hogy ezeket a jeleket értelmezze, és megmutassa az olvasónak. Ebben az értelemben a költő egyszerre hasonlít a filozófushoz – aki a világ értelmét kutatja – és a segédmunkáshoz, aki minden munkában részt vesz, mert az élet minden részlete érdekli.
Költészet és közösség a MOMkultban
A költészet napja ma már nem csupán irodalmi megemlékezés, hanem élő kulturális esemény is. A Hegyvidéken idén egy különleges rendezvény kapcsolódik az ünnephez: a program a POKET nyolcadik születésnapja és a Petőfi Kulturális Ügynökség költészetnapi eseménye, amely koncertszínházi előadásokkal, irodalmi beszélgetésekkel és közösségi programokkal várja a közönséget.
A POKET immár nyolc éve építi azt a közösséget, amely számára az irodalom nem csupán olvasmány, hanem közös élmény. A kezdeményezés hitvallása egyszerű: „Ha változtatnál a világon, először te változz!”
A programsorozat a költészet és a zene találkozására épül. A délután a Petőfi-bicentenáriumhoz kapcsolódó koncerttel indul, amelyben kortárs zenészek adnak új hangot Petőfi Sándor verseinek. A koncert házigazdája Szirtes Edina Mókus, a fellépők között pedig olyan alkotók szerepelnek, mint Huzella Péter.
A Palackposta beszélgetésen Farkas Levente András és Vecsei H. Miklós osztják meg gondolataikat az irodalomról és az alkotásról, majd Járai Márk és Szabó Balázs versmegzenésítései következnek.
Az est csúcspontja a QJÚB koncertszínházi előadása, amely Juhász Ferenc monumentális költeményét, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művet állítja színpadra. Az előadás rendezője Vecsei H. Miklós, a produkció pedig a MOMkult nagyszínpadán lesz látható.
A költészet él
A költészet napja minden évben arra emlékeztet, hogy a versek nem csupán a könyvekben léteznek. A költészet képes közösséget teremteni – zenében, színházban, beszélgetésekben és a mindennapok apró felismeréseiben.
És ahogy a Hegyvidékhez kötődő Nemes Nagy Ágnes gondolatai is figyelmeztetnek: a világ tele van jelekkel. A költészet pedig segít észrevenni őket.
Márai Sándor: Az igazi című darabjában lépsz fel a MOMkultban áprilisban kétszer is. Mit jelent neked ez a darab?
Szerintem Máraira, vagy talán pont kifejezetten erre a darabra nagy szükségünk van, mert nagyon szövevényesen és szépen beszél arról, hogy mi a szeretet. Mindannyiunkat érdekel az, hogy milyen hosszú ideig együtt lenni valakivel, és mi van, ha valaki bejön a képbe. Akkor megbocsátunk-e a másiknak, vagy nem? Örök kérdés, hogy van-e valódi nyugvópont egy házasságban, kapcsolatban, amikor az ember kimondhatja, hogy tényleg itt vagyok, megérkeztem, egység van, és nyugalom. Ezekre mindannyian keressük a választ. Az igaziban pedig nagyon szépen fel van villantva ennek nagyon sok aspektusa. Van egy kifejezetten erős párbeszéd Péter és Judit között, ami akár a mottója is lehetne ennek a lelki küzdelemnek:
– Nem tudtam, hogy ennyire szeretsz.
– Akkora bűn ez?
– Több, mint bűn. Hiba.
Ebben akkora szeretet van! A másik óvása. És pont a Péter mondja ki ezt, aki eltartja magától ezt az érzelmet, mert tisztában a saját határaival, gyengeségével. Ebben persze nagyon tükröződik Márai jelleme, az ő – mára archaikus – polgári értékei. Ma nehéz ezzel azonosulni, talán az én nagypapám volt még ilyen, aki katonaiskolát végzett, majd tüzérőrnagy lett és Kassán szolgált. Az ő neveltetésük, családi hátterük nem volt éppen engedékeny. Péter sem tudja magát átadni az érzelmeinek teljes mértékben, de valamit keres. Mint ahogy mindenki keres valamit, mindenki meg akarja találni az igazit. Ő el is menekül egy őrületben, mert nem bírja elviselni azt a szenvedélyt, amit Áldozó Judit megmozdított benne. Mégis számomra ez a darab a szeretetről szól. Mind a négy szereplő valami hatalmas szeretettel van egymás iránt, és azt gondolnánk, Péter a főszereplő, a kulcs azonban ez esetben azt gondolom a nőknél van valójában.
A másik mottója ennek a darabnak a legvégén hangzik el, Ilonka mondja: Nincs igazi. Lehet, hogy te vagy az igazi, lehet, hogy a másik az igazi, lehet, hogy a félrelépésem az igazi, lehet, hogy a feleségem az igazi, de mindenkiben van valahol egy igazi. És ez – mi az alkotó folyamat alatt abban állapodtunk meg – valahol a legmegnyugtatóbb dolog: nem kell megkeresni az igazit. Meg fog történni.
Milyen volt az alkotó folyamat Paczolay Bélával?
Béla már rendezett a Pacsirtában, nagyon-nagyon szeretem a közös munkát vele. Ő olyan, hogy gyorsan meglát nagyon nagy mélységeket darabokban, színészeiben egyaránt. És amikor odáig jut egy beszélgetés, hogy valamire rátaláljunk, arról a pontról, így érzem, szánt szándékkal tovalibben. Ott hagy a gondolattal, nem oldja meg helyetted. De jókor jót indukál. Rendkívül érzékeny. Szeretek dolgozni vele.
Ezzel együtt az alkotói folyamat nagyon oldott volt. Miért kellene egy drámát úgynevezett drámai hangulatban létrehozni? Hiszen olyan felismerések vannak, hogy muszáj mindenkinek tudni saját magán is röhögni, amikor végigvesszük ezeket a nagyon súlyos helyzeteket.
Miben láthatunk téged Az igazi után?
Kölnben volt éppen egy filmbemutatóm, egy középkori drámában játszom egy manipulatív püspököt, nagyon jó kis szerep! Március tizenkettedikén mutatják be itthon. Emellett Anger Zsolttal a Magyar Színházban az Addikt című darabot próbáljuk, a darabot Szűcs Zoltán írta. Nagyon nyitottan és remek hangulatban próbálunk, mindenki egy picit hozzátehet a saját ötleteiből, “addikciójából”. Március 27.-én mutatjuk be.
Neked a színészet az addikciód?
Szerencsére nem! Akkor nem tudnék dolgozni. Talán fiatalon, lángoló tekintettel, mindenki beleveti magát, és mindent felad érte…mostanra azt gondolom, hogyha a játékról van szó, akkor a folyamatról van szó, bele kell adnom saját magamat elejétől végéig. Felelősségem van, hogy hiteles legyek, hogy a néző tudjon kapcsolódni és az igazságát megtalálni a darabban. Ezért mostanra sokkal kimértebben, tudatosabban dolgozom, mert tudnom kell megpihenni. Ha nincs nyugalmi állapot, nem tudok elrugaszkodni.
Harmadik generációs Hegyvidéki vagy. Milyen emlékek kötnek ide?
Rengeteg csodás emlékem van, minden ideköt! Ide jártam szemközt a gyakorló oviba. A fa, amit apám ültetett hármunknak, még megvan az irodaház kertjében. A nagymamám a Szandi Divatszalonban dolgozott, ott, ahol most a Budai Három van, és onnan ötven méterre lakott. A kanyarban volt a “Kornél” cukrászda, Kornél volt a cukrász, és volt egy segédje. Kábé fele akkora volt mint Kornél maga, de szakasztott úgy nézett ki – Kornél és mini Kornél, pirospozsgás arccal, a sütéstől kipirulva. Amikor nagyanyám megérkezett vasárnap délután türkiz micisapkában, szürke ballonkabátban, piros cekkerrel, hozta a Kornéltól a krémeseket – ennél klasszikusabb családi kép nincs a nyolcvanas évekből!
A MOMkult mellett is naponta eltekertünk a nővéremmel kempingbiciklin, csodáltam – és azóta is csodálom – a vasrajzot a falon. Sőt, első rendezésem is a MOMkultban volt – a szalagavatónk táncát koreografáltam.
Most pedig visszatérsz Az igaziban! Várjuk az előadást és köszönjük az interjút!
Száz éve született Janikovszky Éva, az egyik legnépszerűbb és legszerethetőbb gyermekírónk. A centenárium alkalmából emlékévet rendez a Móra Könyvkiadó és a Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány. A programsorozat fő eseménye a MOMkultban lesz pontosan az író születésének 100. évfordulóján, április 23-án. Mindezek kapcsán Janikovszky Éva fiával, Janikovszky Jánossal, a Móra Könyvkiadó Zrt. elnök-vezérigazgatójával beszélgettünk.
Mivel készülnek április 23-án a MOMkultban?
Az egész napos összművészeti eseménynek színházi, képzőművészeti, filmes és zenei vonulata is lesz. A program két fő eleme egy délelőtti zenés gyerekszínházi előadás, amit az emlékévre állított színpadra a Sicc Production fiatal színészekből álló csapata Janikovszky Éva könyveiből. Este pedig díszelőadás lesz. A darab – a címe: Kizárólag az utókor számára – a 6Szín produkciója, és Janikovszky Éva fiatalkori, második világháború alatt írt naplóiból készült, Sodró Eliza alakítja az írót. Ezen a napon zárt körű rendezvényen adja át a Janikovszky Irodalmi Alapítvány a Janikovszky-díjat, a díjátadót egy animációs film és egy kórusmű ősbemutatója egészíti ki. Ezt megelőzően, március 12-én a Hegyvidéki Kulturális Szalonban Martinkovics Máté felolvasószínházi bemutatóját láthatják az érdeklődők.
Édesanyja mit szólna az ünnepléshez?
Biztos, hogy meg volna illetődve. Az jut eszembe, hogy amikor a Kossuth-díja hírét megkapta négy hónappal a halála előtt – bementem a kórházba, és nagy örömmel újságoltam neki, képzeld, anyu, Kossuth-díjat fogsz kapni –, csak annyit mondott: „ugyan már, Janókám, kizárt dolog, hogy jövök én ehhez”. Valószínűleg a Janikovszky Éva-ünnepre is azt mondaná, ne csináljunk ekkora felhajtást – mert ő egy alapvetően puritán asszony volt.
Az életműve csodálatos, nem véletlen, hogy ennyi nyelvre lefordították.
„35 könyv 30 nyelven, több millió olvasónak világszerte” – ez olvasható a plakátjainkon. Budapest több kerületére kiterjedő plakátkampányt indítunk, mert az emlékévet, számomra felháborító módon, nem támogatja a kultuszminisztérium. Negligálják az egyik legkedveltebb, legnépszerűbb, legszerethetőbb magyar írót – de akkor is van „Janikovszky Éva 100 emlékév”! Boldog vagyok, hogy a MOMkultban, a főváros egyik legpatinásabb, legszebb kulturális központjában valósulhat meg a kiemelt rendezvényünk. Végtelenül örülök Hambuch Gerda igazgató asszony és Pocsaji Eszter kedvességének, akik lehetővé tették, hogy éppen április 23-án legyen ez az esemény, mert akkor van anyu szülinapja. Különben harmincegy éve lakom a kerületben; sőt, a hagyaték feldolgozásakor derült ki, hogy anyu engem újszülöttként a György Aladár utca 8.-ba vitt haza, mert akkor ott éltek apuval. Egy év múlva költöztünk a VII. kerületbe, a Bajza utca 8.-ba, ott van Janikovszky Éva emléktáblája is.
A mi generációnk a többi között az ő művein nőtt fel, ön pedig vele. Hogyan emlékszik a gyerekkorára?
Máig ható emlékem, hogy imádtam a gesztenyefákat. Két híres gesztenyefasor volt Budapesten, az egyik a Zugligeti úton, a másik a Gorkij – most Városligeti – fasorban. A szüleimmel rengeteg gesztenyét szedtünk, anyuval csináltuk a kis gesztenyebútorokat, bábokat. Jártunk a Normafára síelni, szánkózni, a Ligetbe focizni, télen a szánkódombra.
A Ha én felnőtt volnék főszereplőjét a kisfiáról mintázta?
Igen, persze! Aztán ahogy nőttem, egyre nagyobb gyerekek szerepeltek a könyvekben. A Kire ütött ez a gyerek? már egy kamaszról szól, a benne lévő ajánlás ez: „Fiamnak, Janónak”. Könyvei sok nyelven megjelentek, én is ajándékoztam a német barátaimnak.Az az érdekes, hogy előbb kapott külföldön elismerést, mint itthon. 1977-ben lett József Attila-díjas, és már 1973-ban ő meg Réber Laci együtt vehették át képeskönyv-kategóriában a német gyerekirodalmi díjat (Deutscher Jugendbuchpreis) a Ha én felnőtt volnék című könyvért. Azóta sem kapta meg nemhogy magyar, de még kelet-európai író sem, pedig minden évben átadják.
Édesanyjakanonikus szerzők munkáit gondozta a Móra Könyvkiadó szerkesztőségében, sokukkal barátságot ápolt, például Szabó Magdával.
Mutatok valamit! Itt van az Abigél első kiadása, 1970-ből, amit anyu szerkesztett. Magda neki dedikálta: „Horn Micinek, aki Janikovszky fedőnév alatt addig agitált, míg meg nem írtam ezt a regényt. Nagy szeretettel Abigél – itt nyíl vezet az író, Szabó Magda nevéhez – Utóirat: Na, mit szólsz hozzá, hogy milyen fiatalsága volt egyeseknek?” Ők örök barátságban voltak. Sokan elismerték, szerették; aki ebben kételkedik, olvassa el a nekrológokat, amiket a halálakor írtak, például Szabó Magda, Bodor Pál, Vámos Miklós. Vagy Lázár Ervin, aki az első kéziratát a Mórába hozta be, anyu lett a szerkesztője, ő biztatta írásra.
A Móra tulajdonosaként a rendszerváltás után felvirágoztatta a kiadót. Ez hogyan történt?
Mérnök-üzletkötőként Németországban éltem tizenhárom évig, és nyilván másképp láttam a vállalkozói létet. Ez olyan befektetés volt, amit nem nyereségvágyból követtem el, hanem féltékenységből. Azt szerettük volna anyuval, hogy ne rövid távú haszonszerzők kezében legyen és tűnjön el a kiadó. Amikor közelebb kerültem az eseményekhez, elhatároztam, az én dolgom lesz visszaszerezni az elveszett kiadói jogokat; viccesen meghirdettem a „Móra kiadó visszavág” programot. Fazekas Anna Öreg néne őzikéje, Weöres Sándor: Zimzizim, Ha a világ rigó lenne, Fekete István, Zelk Zoltán és Kormos István életműve, Tamkó Sirató Károly, Lázár Ervin, Szabó Magda, Zdeněk Miler, Erich Kästner, Szepes Mária könyvei – 2014–15 óta nyugodt vagyok, mert gyakorlatilag minden kiadói jogot sikerült visszaszerezni, amit valaha birtokoltunk.
Édesanyja is nagyon örülne ennek.
Igen. Van is tőle egy 1998-as levél az asztalomon, a borítékon az áll: Janónak. Ebben egyebek közt azt írja: „A Mórára vigyázz!” Hát, most ezt csinálom.
Janikovszky Éva – született Kucsecs Éva (Szeged, 1926. április 23. – Budapest, 2003. július 14.) – Kossuth- és József Attila-díjas író, szerkesztő; a férje nevén lett ismert és világhírű író. Szegeden filozófia, néprajz, magyar és német szakon kezdte tanulmányait, Budapesten filozófiát, pszichológiát és politikai gazdaságtant hallgatott, tanári diplomát szerzett. Az Ifjúsági (később Móra) Könyvkiadó lektora, szerkesztője, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig főszerkesztője volt. Janikovszky Évát nemcsak a közönség halmozta el szeretetével, munkáját számos hazai és külföldi díjjal ismerték el.
( Az interjú a Hegyvidék Újság aktuális számában jelent meg. )
Május 16-án ismét Budapestre érkezik a Boogie Show, a műfaj rajongóit újra és újra lázba hozó zenei ünnep. A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő produkció a boogie-woogie karakteres hangzását és lendületét hozza el a főváros színpadára, a MOMkult közönsége elé. A Boogie Show nem csupán koncert, hanem egy különleges kulturális jelenség, ahol a zene és a közösségi élmény egyetlen életérzéssé áll össze. A korhű öltözékben érkező rajongók, a felszabadult hangulat és az élő zene energiája olyan atmoszférát teremt, amely egyszerre idézi meg egy letűnt korszak eleganciáját és ad friss, mai lendületet a közösségi szórakozásnak. A produkció ezért nemcsak a műfaj kedvelőinek szól: azok számára is izgalmas felfedezés lehet, akik eddig nem találkoztak a boogie-woogie világával. A show évről évre bizonyítja, hogy a közös ritmus és a személyes jelenlét élménye ma is képes generációkat összekapcsolni.
A koncert házigazdája a Dániel Balázs Trió, amely virtuóz technikájáról, feszes ritmikájáról és harmonikus összjátékáról ismert. Dániel Balázs, a boogie-woogie világában a „műfaj magyarországi nagyköveteként” emlegetett művész, hosszú évek óta nemzetközi szinten is a stílus egyik meghatározó figurája: Európa-szerte koncertezett, Amerikában is turnézott, fesztiválokon aratott elismerést, és olyan együttműködésekben vett részt, amelyek a boogie-woogie modern arculatát formálták. Ő az, aki a produkciót a műfaj élő szellemiségének középpontjává teszi, és akinek lelkesedése a közönséget is magával ragadja.
A zenekar koncertjein a közönség igazán változatos és pörgős műsorra számíthat. A technikai tudáshoz remek hangulat, ütős poénok és játékukat fűszerező színes elemek egyaránt társulnak. A repertoárban megtalálhatók a gyors tempójú virtuóz boogie-woogie és rock and roll dalok mellett a vérbeli blues számok is, valamint a trió által játszott feldolgozások és zenei bravúrok, amelyek a közönség kedvencei. A zenészek kreativitása szinte minden koncerten látványos meglepetéseket tartogat: egyszerre játszanak hárman egy bőgőn, vagy dal közben hangszert cserélnek, így minden előadás egyedi és emlékezetes.
Az est különleges vendége a svájci zongorista, Nico Brina, aki extrém tempójú, Guinness-rekorder játékával nemzetközi szinten vált ismertté. Továbbá közreműködik a hazai blues szcéna meghatározó alakja, Szabó Tamás szájharmonika-művész, valamint Pleszkán Écska énekesnő, akinek előadásmódja szorosan illeszkedik a Trió dinamikus hangzásához.
A programon kiemelt szerepet kapnak a négykezes zongorajátékok, a gyors tempójú darabok és az improvizatív megszólalások. A színpadon folyamatosan váltakoznak a szólók, zenei párbeszédek, humorral átszőtt jelenetek és tempóváltások, miközben a közönség energiája és visszajelzései formálják az előadást.
Boogie – itt és most
A boogie-woogie a 20. század egyik meghatározó zenei nyelve, amelynek ereje az egyszerűség és következetesség találkozásából fakad. Gyökerei az amerikai blues hagyományában keresendők, főként a zongorára építve: a bal kéz ismétlődő, lüktető basszusmenete biztos alapot teremt, míg a jobb kéz szabadon, improvizatív módon reagál a ritmikai struktúrára. Ez a felépítés nem korlátozza, hanem inspirálja az előadót; a repetíció nem unalomhoz, hanem feszültséghez és kreatív energiához vezet.
A boogie nem háttérzene: csak élőben, figyelmes hallgatás mellett nyeri el teljes erejét. Az előadók nem csupán virtuózok, hanem közvetítők: a ritmus pontos megtartása, a dinamika kezelése és a közönséggel való interakció egyaránt alapvető szerepet kap. A műfaj jelenidejűsége azt jelenti, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen, a zenészek folyamatos visszajelzésben vannak a hallgatósággal, miközben a zene saját életre kel.
A boogie hatása máig érezhető a rock and rollban, a rhythm and bluesban, a jazz egyes irányzataiban, valamint számos kortárs előadó munkájában. Nem történeti relikvia, hanem élő zenei gyakorlat, amely könnyen befogadható, mégis szakmailag izgalmas. Különösen alkalmas közösségi terekben: energikus, strukturált, ugyanakkor teret hagy az egyéni hangnak, így minden korosztály számára élménnyé válik.
Az élmény mozgásba hoz
A Dániel Balázs Trió játékában Mr. Firehand a zongoránál – bal keze könyörtelen pontossággal tartja a ritmust, miközben jobb keze táncol a billentyűkön, improvizál, rögtönöz, és a közönség reakcióira azonnal reagál. Koch Barnabás dobolása feszes, mint egy kifeszített rugó, Zink Ferenc bőgője folyamatos mozgásban tartja a zenét. Egy összenézés, egy hangsúly elég ahhoz, hogy az egész zenekar együtt lélegezzen.
Amikor a színpadra lép Pleszkán Écska, hangja nem csupán ráül a zenére, hanem formálja is azt. A közönség már a ritmusra mozog: térdét dobolja, bólogat, vagy a táncra készül. Szabó Tamás szájharmonikája új színt ad a hangzásnak, hol vezető, hol válaszként reagál a zongorára, erősítve a bluesos, vidám atmoszférát.
A csúcspontot Nico Brina zongorajátéka jelenti, amely új lendületet ad az estének. A tempó gyorsul, a feszültség nő, és a boogie önálló életre kel: nem áll meg, nem lassít, egyszerűen magával ragad mindenkit. A négykezes zongora párbajok új szintre emelik az energiát.
Ez a Boogie Show: itt és most, élőben, a közönséggel együtt. A zene motorja, a zakatolás üzemanyaga a pillanat energiája, a zenészek és a közönség közös lélegzete. Egy este, ahol a boogie nem csupán hangzás, hanem tapasztalat, mozgás és figyelem – a zene élménye, amely egyszerre tiszteleg a múlt előtt és teremt kapcsolatot a jelenben.
Március 8. – sokaknak ez a nap automatikusan csokrot, virágbolti sorbanállást és egy „boldog nőnapot!”-ot jelent. Pedig a nemzetközi nőnap eredeti története nem egy cukrászdában íródott, hanem a 19. század poros utcáin, gyárkapuk előtt és gyűlésteremben: New York textilipari munkásnői vonultak utcára, majd nem sokkal később a nemzetközi munkásmozgalmak is kiálltak a nők munkához való jogáért és egyenlő bérezéséért.
Nők a történelem színpadán
Ha a nőnapot egy színházi színpadhoz hasonlítjuk, akkor az első felvonás – tele sztrájkokkal, tiltakozásokkal és politikai vitákkal – egy igazi dráma. Magyarországon a 20. század elején a Munkásnő című lap már „egyenlő munkáért egyenlő bért” kiáltott, 1913-ban pedig már vagány nőnapi gyűlések zajlottak országszerte. Ez olyan volt, mintha a nézőtéren ülő nők egyszer csak felálltak volna, és közölték volna: „Hé, mi is játszunk!”
A huszadik század közepére – noha a nők hadimunkaerőként pótolták a frontra vonult férfiakat a világháború alatt – a hivatalos ünneplés propagandaeszközzé vált. A negyvenes–ötvenes évek nőnapja nemcsak tiszteletadás volt, hanem egyfajta nemzeti kötelező program is: feldíszített gyárak, lobogók és olyan üzenetek, amelyek ideológiai hangulatot adtak az ünnepnek.
Dolgozó nő, háziasszony, „pesti nő”
A hatvanas években megszületett a szocializmus egyik legnehezebb mutatványa: a kettős nőideál. A nő legyen egyszerre kiváló dolgozó, odaadó anya, gondos feleség és példás háztartásvezető. Az 1967-ben bevezetett gyermekgondozási segély (gyes) megerősítette az otthon maradó anya szerepét – miközben a munkahelyi helytállás továbbra is elvárás maradt.
Ekkoriban terjedt el a „pesti nő” kifejezés is: a nagyvárosi, modern, emancipált nő képe, aki tűsarkút hord, divatos frizurát visel, és karriert épít. A hetvenes–nyolcvanas években a nyugati hatások – például a tévében futó Dallas – tovább formálták ezt az ideált. Megjelentek a szépségkirálynő-választások, a miniszoknyák, a nyugati divatlapok. A szocialista erkölcs ekkorra már kissé rugalmasabban értelmeződött.
Persze a kettős – sőt néha hármas – elvárás sok kapcsolatot próbára tett. A modern nő nem akart lemondani sem önmagáról, sem a családról. Ez nem mindig bizonyult egyszerű vállalásnak.
Kortárs kérdések és női jogok
A rendszerváltás után a nőnap elveszítette kötelező politikai jellegét, és egy időre leegyszerűsödött: virág, csokoládé, udvarias mosoly. Az utóbbi években azonban ismét hangsúlyosabbá vált az eredeti tartalom: a bérkülönbségek, a munka és magánélet egyensúlya, a nők elleni erőszak kérdése.
Március 8-a ma egyszerre lehet kedves gesztus és komoly emlékeztető. Egy nap, amikor egy szál virág mellé odagondolhatjuk: mindaz, ami ma természetesnek tűnik – a munkához, a szavazáshoz, az önrendelkezéshez való jog –, nem magától értetődően érkezett.
És talán az is eszünkbe juthat: a nőnap nem csak a virágokról szól. Bár a tulipánnak kétségtelenül jobb az illata, mint egy sztrájkfelhívásnak.
Lóvasút Rendezvényközpont különleges atmoszférájú terében a tavaszi előadások egyenesen a „női történet” hullámvölgyéből és csúcsából merítenek – aktuálisan, empatikusan, egyszerre szórakoztatóan és elgondolkodtatóan.
március 14-én 19:30-kor kerül színre a Lassan című darab – egy intim, 70 perces történet anya és fia kommunikációs képtelenségéről, halogatottságról, és mindenről, ami kimaradt a „majd későbbből”. Az előadás finoman, mégis fájdalmas pontossággal mutat rá arra, mennyi mindent nem mondunk ki időben.
március 30-án 20:00-kor a Rosszkedvünk tele világába csöppenhetünk. Egy negyvenes karrierista nő „Tesla-utazása” rajzolja ki a médiazaj, a kiégés és az önkeresés labirintusát. Hol a határ a teljesítmény és az önfeladás között? Mikor kezdünk el saját magunk ellen dolgozni?
A tavaszi évad áprilisban sem engedi el a kérdést. 2026. április 23-án 19:00-kor érkezik az Üvegfal, amely láthatatlan korlátokról, kimondatlan vágyakról és azokról a falakról beszél, amelyeket gyakran mi magunk húzunk fel magunk köré. Egy előadás, amely egyszerre személyes és társadalmi tükör.
Így, amikor márciusban a virágboltok polcai éppúgy tele vannak csokrokkal, mint a naptárunkban a programok, érdemes elgondolkodni: a nemzetközi nőnap nem csupán egy dátum, hanem történetek, küzdelmek és találkozások sorozata.
És néha ezek a történetek a színház fényében mutatják meg legélesebben, hogyan beszélünk egymással – vagy épp hogyan nem.
A könyvek és szerzői jogok világnapján született, s bár közel húsz éve nincs köztünk, Janikovszky Éva tovább él az írásaiban: megtanít bennünket humorral és szeretettel nézni a világra. A Móra Kiadó és a Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány a centenárium alkalmából emlékévet tart, új és megújult kötetekkel, hangoskönyvvel, hazai és határon túli szervezetekkel közös rendezvényekkel, színházi és animációsfilm-premierrel, illetve egy kórusmű ősbemutatójával tiszteleg a méltán világhírű alkotó emléke előtt.
A Hegyvidéki Kulturális Szalonban év elején, a MOMkultban pedig napra pontosan a szerző születésének 100. évfordulóján, április 23-án lesz egész napos Janikovszky-program; ennek része a Janikovszky-díjak ünnepélyes átadása, a kortárs francia zeneszerző, Isabelle Aboulker által a Ha én felnőtt volnék című könyv alapján komponált kórusmű ősbemutatója ‒ a kórusmű dalszövegét Varró Dani fordította ‒, pop-up kiállítás és egy színházi díszelőadás is.
Az emlékév alkalmából új animációs film készül Janikovszky Éva legtöbb nyelvre lefordított képeskönyvéből, a Ha én felnőtt volnék című kötetből. A filmet a több hazai és nemzetközi díjjal elismert animációs rendező: Nyulász Melinda jegyzi.
Janikovszky Éva Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, szerkesztő 1926. április 23-ánszületett Szegeden, Bartos Lili és Kucses Pál gyermekeként, Kucses Éva Etelka Nanetta néven.
Első könyvét felkérésre, egyfajta munkahelyi feladatként írta, majd két lányregénye, a Szalmaláng és az Aranyeső után Réber László illusztrátorral kezdett közös munkába. Bár ikonikus képeskönyveiket gyerekkönyvnek tartják, ezek a kötetek legalább annyira szólnak a felnőttekhez is. Ironikus humorú szövegei görbe tükröt tartanak az olvasóknak, hagyomány és modernség viszonyára kérdeznek rá, a gyerek-felnőtt kapcsolatok továbbgondolására késztetnek. A könyvsorozat nemcsak itthon lett sikeres: 1973-ban az NSZK-ban közel ötszáz könyv közül a Ha én felnőtt volnék című kötet nyerte az Év Gyerekkönyve díjat.
Janikovszky Éva 1954-ben került az Ifjúsági Kiadóhoz, amely 1957-ben vette fel Móra Ferenc nevét. A kiadóban több pozícióban dolgozott: kezdetben lektor volt, később szerkesztője, majd 1964-től főszerkesztője lett a Mórának. Kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy a 20. századi magyar gyerekirodalom kiemelkedő minőségű lehetett; többek között Fekete István, Bálint Ágnes, Csukás István, Szabó Magda, Békés Pál, Lázár Ervin műveit gondozta.
Janikovszky Éva kötetei korosztálytól függetlenül máig népszerűek. Magyar nyelvű könyveiből eddig több mint kétmillió példányt adtak el, és ha ehhez hozzávesszük, hogy műveit eddig 35 nyelvre fordították le, ez a szám a hárommillióhoz közelít.
Janikovszky Éva – lánykori nevén Kucses – tizenkét és tizennyolc éves kora között, 1938 és 1944 között vezette naplóját. Negyedik füzetének borítójára ceruzával írta fel a sokatmondó mondatot: „Kizárólag az utókor számára.” Ezekből a bejegyzésekből egy rendkívül érzékeny, éles eszű fiatal lány portréja bontakozik ki, aki a világháború éveiben vált felnőtté, ekkor élte át első szerelmeit, miközben – a rá jellemző derűvel és iróniával – szembesült a vészkorszak mind brutálisabb intézkedéseivel, amelyek családját sem kerülték el. A későbbi írónő hol felszabadító humorral, hol szívszorító iróniával ír barátságokról, szerelmekről és önmagáról, miközben a háttérben mindvégig ott ketyeg a világtörténelem kegyetlen órája.
A „Kizárólag az utókor számára!” felirat egyértelmű jelzés: ezek a szövegek nem titkos vallomások, hanem tudatosan a jövő olvasóinak szánt feljegyzések. A hosszú évtizedeken át egy hétfiókos komódban őrzött naplók végül kötetté álltak össze, amelyet ma már mi is kézbe vehetünk (Janikovszky Éva: Naplóm, 1938–1944, Móra Könyvkiadó, 2020).
„Ha valami rém okos bácsi, mondjuk, egy pszichoanalitikus megfigyelné az életem, egész biztos rém unalmasnak és egész hétköznapinak találná, és nem pocsékolná rám az idejét, hanem visszatérne háromszemű és kétorrú hercegnőjéhez, akinek lelki problémáit biztos sikerrel oldaná meg. De én mégis olyan beképzelt alak vagyok, és azt hiszem, hogy velem annyi érdekes dolog történik, hogy azt föltétlenül szükséges megörökíteni az utókor számára.”
E sorokat egy tizennégy éves szegedi kislány veti papírra 1940-ben, egy kívül kockás, belül vonalas spirálfüzetbe. Kucses Évának hívják, és bár ekkor még mit sem sejt arról, hogy Janikovszky Éva néven egy napon nemzetközileg is elismert íróvá válik, már pontosan érzi: írnia kell. Nem feltétlenül naplót – a műfaj másodlagos –, hanem szöveget az utókornak. Ennek tudatában ír: minden sora olvasóknak szól, még akkor is, amikor ezek az olvasók legfeljebb kíváncsi rokonok formájában léteznek. A legféltettebb titkait megtartja magának, élményeit és megfigyeléseit azonban tudatos távolságtartással, írói perspektívából rögzíti, fantasztikus humorral és iróniával reflektálva önmagára és a világra.
„Most a 2.a-ba járok. 1938 van. […] I. Erzsi néni az osztályfőnök. […] Magyart és németet tanít. Elég kövér, olyan lába van, mint Chaplinnek. Rögeszméje a jellemes diák. Szerinte az a jellemes diák, aki mindig összejátszik a tanárral, nem súg, magol a dolinál, nem segít, és mindjárt árulkodik, szóval egy rémes stréber. […] Rövidet lát, és nagyot hall. Ez ő, egy ideális osztályfőnök.”
A kötet bevezetőjében Janikovszky János – az írónő fia, aki édesanyja halála óta őrzi a naplókat – megjegyzi: meglepte, hogy Kucses Éva kézírása szinte semmit sem változott az évek során. Idős korában is hasonlóan írt, mint kamaszlányként, miközben az emberek többsége aligha ismerne rá saját gyerekkori betűire. Ugyanez igaz a szövegekre is: a naplók lapjairól azonnal és kétségkívül felismerhető a későbbi Janikovszky Éva hangja.
A stílus, a nyelvhasználat már ekkor kiforrott: egy művelt, sziporkázó, éles szemű és nyelvű fiatal mesél a harmincas–negyvenes évek szegedi mindennapjairól.
Kucses Évike igazi szélvészkisasszony: kíváncsi, vagány, szemfüles, a társasági élet középpontja. Alig lehet otthon tartani, mindent megfigyel, mindent lejegyez. Az iskola untatja, a színházat rajongásig szereti, korcsolyázik, a korzón sétál udvarlóival, táncmulatságokba jár, és sok időt tölt Bartos nagyszülei könyvesboltjában és papírüzletében, ahol Móra Ferenc is gyakori vendég volt. A sors különös fintora, hogy az íróról elnevezett kiadónál válik majd Janikovszky Éva főszerkesztővé.
Ez az idillinek tűnő világ azonban darabokra hullik a háború súlya alatt. Végig ott lebeg a szövegek felett, mint egy sötét felleg, ám az a makacs derű és életösztön, amely Janikovszky Éva későbbi pályáját is meghatározta, már ezekben a naplókban is jelen van. A családot súlyos veszteségek érik, a félelem és a fájdalom mindennapos tapasztalat, ám a szerző nem panaszkodik: a tragédiákat többnyire tényszerűen, szűkszavúan rögzíti.
Gyakran mondják, hogy Janikovszky Éva a mindennapok apró-cseprő történéseit ábrázolta zseniálisan. Valójában ezekből az apró darabokból rakta ki a nagy egészet, az örökérvényűt.
Nem az eget kémlelte, hanem a földön gyűjtötte össze azokat a kincseket, amelyek felett mások elsiklottak. Szerelmi civakodások, barátnői viták, iskolai balgaságok, korzópletykák és végtelen ábrándozás: ezek alkotják az élet szövetét – ezt üzenik a naplók, akárcsak a későbbi művek. Minden más csak rossz álom, amelyből fel kell ébrednünk.
Egy monodrámával színpadra lépni mindig hatalmas kockázat. Itt minden az egyetlen szereplőn múlik. Sodró Eliza partnere Martinkovics Máté, aki ugyan csak néhány mondatot kap, mégsem puszta „biodíszlet”: jelenléte, mozgása, testbeszéde, finom reakciói szerves részei az előadásnak.
Sodró Elizának száz percen keresztül kell fenntartania a figyelmet és az illúziót. Ez nemcsak komoly koncentrációt és pontos szövegtudást, hanem jelentős fizikai állóképességet is igényel. A monodráma műfaja könnyen válhat monotonná, ám ebben az esetben erről szó sincs: az előadás végig magával ragadja a nézőket. Sodró Eliza nem engedi el sem a tekintetet, sem a szívet. Úgy hallgatjuk Kucses Évike történeteit, mintha saját gyermekünk mesélne aznapi élményeiről a konyhaasztalnál.
A nézők egy idilli világba csöppennek, miközben pontosan tudják: ez az idill illúzió.
A főhős látszólag nem vesz tudomást róla, ám ez nem naivitás, hanem tudatos ellenállás: az életösztön elszánt kapaszkodása minden apró örömbe, amely a reményt és a derűt táplálja.
Egy fiatal lány minden erejével azon van, hogy a környező borzalmak ellenére megélhesse a felnőtté válást, a szerelmet, a tanulást – úgy, ahogyan azt békeidőben tenné. Mert ehhez joga van. Ahogyan minden gyermeknek joga lenne a biztonságos, háborítatlan gyerekkorhoz, függetlenül attól, hogy 1938-at vagy 2026-ot írunk.
A valóság azonban makacs: a fegyverek akkor is dörögtek, és ma is dörögnek. Az álmok pedig a kifutópályán vesztegelnek – vihar és emberek miatt. Olyan emberek miatt, akik istennek képzelik magukat, miközben mit sem törődnek a gyerekek álmaival és jogaival. És Kucses Éva – a színpadon és a napló lapjain – mindannyiunk nevében kéri ezt számon.
Bartóktól Juhász Ferencig – és tovább a kortárs színpadig és a városi térig
Kevés olyan motívum van a magyar kultúrában, amely ennyire makacsul és termékenyen térne vissza, mint a szarvassá válás mítosza. Egy ősi történet, amely Bartók Béla zenéjében kapott modern formát, Juhász Ferenc költészetében epikus látomássá mélyült, majd a 21. században filmben, koncertszínházban és köztéri szobrászatban is újra megszólalt. Ugyanaz a történet ível át műfajokon és nemzedékeken: az elszakadás, az átváltozás és az újjászületés története.
Bartók és a „tiszta forrás”
Bartók Béla Cantata profana című világi kórusműve a harmincas évek morális krízisének szorításában született. Tenorra, baritonra és zenekarra – illetve zongorára – komponálta, eredetileg egy, a Kárpát-medence folklór- és álomvilágát feldolgozó trilógia nyitódarabjának szánta. A tervből végül csak az első rész valósult meg: a román népi szövegeken alapuló, Bartók által fordított pogány karácsonyi mondakör, A kilenc csodaszarvas története.
A mese kilenc fiúról szól, akik kilépnek az emberi társadalomból, és a természet tisztaságát keresve szarvassá változnak. Egy öregember kilenc fiával vadászik, a fiúk ebben a világban nőnek fel, majd egy nap – amikor az apa nincs otthon – átváltoznak. Hiába hívja őket haza az apjuk, többé nem térnek vissza. Bartók zenei nyelve a „tiszta forrás” eszményét követi: kristálytiszta dallamvilág, archaikus egyszerűség és mély, morális feszültség találkozik benne. Az ihletet adó kolindákat még az első világháború előtt gyűjtötte Erdőidecsen és Felsőorosziban.
Juhász Ferenc látomása
Ebből a mítoszi alaprétegből született meg 1955-ben Juhász Ferenc epikus költeménye, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. A költő maga is Bartók Cantata profanája nyomán írta meg a verset, amely a 20. századi magyar líra egyik legkülönlegesebb, látomásos erejű alkotása lett.
A költemény egy fiúról szól, aki elhagyja az otthoni világ biztonságát, hogy egy másik, „korszerűbb” világot hódítson meg, és eljusson a titkok kapujáig. Utazása, elvágyódása és az otthontól való távolodása a mű központi motívuma. Az anya hívó hangja az otthonhoz kötődik, de a fiú már nem térhet vissza, mert „az a világ már nem az övé”. A szarvassá válás itt is ősi szimbólum: a szabadság, a menekülés és az újjászületés lehetőségéé.
Irodalomkritikusok gyakran Juhász ars poeticájaként olvassák a művet: az emberi sors és a mítosz összefonódásáról, az identitásról, az egyén és a közösség, a hagyomány és a modernitás viszonyáról szól. Egyúttal generációs hangot is ad a „fényes szelek nemzedékének” és a vidékről induló nemzedékek világkeresésének.
Színpadon és filmen: Vidnyánszky Attila értelmezései
A költemény színpadi életre is kelt. 2003-ban Vidnyánszky Attila rendezésében a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója balladaszerű, expresszív, népi-mítikus világként fogalmazta újra a történetet. Vidnyánszky később filmes adaptációt is készített a műből, amely nem pusztán illusztrációja a versnek, hanem önálló művészi értelmezés.
A film az otthonról elszakadó fiú és az őt hiába hazaváró anya történetét színházi és filmes eszközöket ötvözve viszi vászonra. Az anya szerepében a legendás Törőcsik Mari látható, partnere Trill Zsolt. Az alkotás a mítosz, a költészet és a személyes sors rétegeit kapcsolja össze, miközben hű marad Juhász Ferenc látomásos, rituális erejű szövegéhez.
Koncertszínház 2025-ben: QJÚB és Vecsei H. Miklós
A történet legújabb állomása a kortárs színpadon született meg. 2025-ben Vecsei H. Miklós rendezésében és a QJÚB alkotói csoport közreműködésével koncertszínházi feldolgozás készült a költeményből. Az előadás nem hagyományos adaptáció, hanem összművészeti vállalkozás: a kimondott szó, az élő zene és a performansz együtt teremti meg a mű mítikus, látomásos világát.
Élő zene, elektronika és rétegzett hangzás emeli új dimenzióba a költői szöveget, feltárva a vers belső ritmusát és mitikus csomópontjait. Az előadásban Hegedűs Bori énekesként, Vecsei H. Miklós rendezőként és előadóként, Frimmel Jakab billentyűn és elektronikán, Paczári Viktor basszusgitáron, Mihalik Ábel dobon és Ratkóczi Huba szólógitáron működik közre. A szarvassá válás motívuma itt már nemcsak irodalmi, hanem zenei és performatív szinten is megszólal.
A mítosz a városi térben: Marton László szobra
A történet nemcsak a színpadon és a vásznon él tovább, hanem a városi térben is. A budai Királyhágó téren Marton László Kossuth-díjas szobrászművész Cantata profana című bronz-kő szoborkompozíciója állít emléket Bartók művének. A bronzszarvasok egy díszkút peremére hajolnak, mintha egy ősi jelenet dermedt volna meg a városi forgalom közepén.
A kompozíció 1999-ben készült, a millenniumi emlékévhez kapcsolódva. Kútszoborként működik, így a víz is része a jelentésnek: a csobogás mintha a bartóki „tiszta forrás” eszményére felelne. A talapzaton Bartók szövegének részletei olvashatók, tovább erősítve az átjárást zene, irodalom és képzőművészet között. Marton plasztikájában a kilenc csodaszarvas motívuma térbelivé és kézzelfoghatóvá válik, miközben megőrzi mítikus lebegését.
Egy történet, sok médium
Bartóktól Juhász Ferencen át Vidnyánszky Attiláig, Vecsei H. Miklósig és Marton Lászlóig ugyanaz a mítosz ível tovább. Hol zenében, hol költészetben, hol filmben, hol koncertszínházi formában, hol pedig bronzszoborban szólal meg újra.
Az elszakadás, az átváltozás és az újjászületés ősi története újra és újra képes megszólítani a jelent. Talán azért, mert mindannyian ismerjük: azt a pillanatot, amikor már nem térhetünk vissza oda, ahonnan elindultunk — és amikor még nem tudjuk pontosan, mivé is válunk majd.
A budapesti MOMkult nemcsak egy jól működő kulturális intézmény, hanem a magyar építészettörténet egyik izgalmas lenyomata is. Tervezője ifj. Dávid Károly, a később Kossuth-díjjal kitüntetett építész, akinek érdeme, hogy az épület nemcsak fennmaradt, hanem ma már műemléki védelem alatt is áll.
Dávid Károly megbízása egy klasszikus, a korszak ideológiai elvárásaihoz igazodó épület megtervezésére szólt, ő azonban nem ragadt le a merev formai előírásoknál. Szabadabban kezelte a stílushatárokat, és a kötelező korabeli jegyek mellé határozott Bauhaus-hatásokat csempészett az épületbe: letisztult geometriai formákat, világos tömegeket, funkcionális belső tereket és visszafogott, mégis karakteres homlokzati részleteket. Ennek a stíluskeveréknek köszönhető, hogy a MOMkult mára a szocreál építészetének egyik különleges példájává vált.
Nem véletlen, hogy az épület 1990-ben műemléki védelmet kapott – Bauhaus épületként. Ez a gesztus egyértelműen ifj. Dávid Károly előremutató építészeti szemléletét igazolja, és azt, hogy a politikai elvárások közepette is képes volt maradandó, minőségi értéket teremteni.
Egy szocreál műalkotás a homlokzaton
A MOMkulthoz egy jellegzetes szocreál alkotás is kapcsolódik, amely ma részben egy sűrű lombú fa takarásában látható az épület külső falán. Ez Gáldi Gyula 1952-ben készült, fémből formált monumentális műve, a Munkás–paraszt szövetség.
Az úgynevezett vasrajz technikával készült szoborcsoport tipikus munkás- és parasztfigurákat ábrázol, a korszak propagandisztikus stílusában. Ugyanakkor egy különleges elem is megjelenik rajta: egy lantot tartó női alak, aki a kultúrát jelképezi. Ez a figura finoman utal arra, hogy a munka világa és a művelődés összetartozik – egy meglepően lírai gondolat egy ideologikus domborművön.
Miért különleges a MOMkult?
A kultúrház igazi értéke éppen ebben az összetettségben rejlik. A szocreál szigorú, monumentális kifejezőereje keveredik benne a Bauhaus finomságával és funkcionalizmusával, miközben a homlokzaton megjelenő műalkotás a kultúra szerepére is emlékeztet. Ez a kombináció teszi az épületet egyedülállóvá a magyar építészet történetében.
Az épület nemcsak praktikus és jól használható, hanem történelmi és esztétikai szempontból is kiemelkedő. Egyfajta építészeti kompromisszum dokumentuma: hogyan lehetett a korszak politikai stílusirányzatát emberibb, modernebb formába önteni.
Ifj. Dávid Károly további mérföldkövei
A MOM Kultúrház csak egy – bár talán a legismertebb – darab ifj. Dávid Károly gazdag életművéből. Nevéhez fűződik többek között: a Ferihegyi repülőtér (ma Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér) I. terminálja, amely 1948-ban készült el, és a magyar modern építészet egyik klasszikus alkotása, a Népstadion (ma Puskás Ferenc Stadion), az 1950-es évek egyik legnagyobb hazai beruházása, a Fiumei kikötő egyes létesítményei, még apja cégével közösen az Isztambuli kikötő felvételi épülete, egy nemzetközi pályázaton díjazott terv; valamint számos ipari épület, iskola, munkás- és diákotthon, nővérszálló és művelődési ház a hatvanas évekből.
Ezekben a munkákban közös az a szemlélet, amely a funkcionalitást, a közösségi tereket és az emberléptékű tervezést helyezte előtérbe.
Egy építész, aki túlmutatott a korán
Ifj. Dávid Károly pályája jól mutatja, hogy még egy erősen ideologizált korszakban is lehetett maradandó, időtálló építészetet létrehozni. A MOMkult ennek az egyik legszebb példája: egy olyan épület, amely egyszerre hordozza magán a történelmi kor lenyomatát és a modern építészet időtlen értékeit.
Ha legközelebb a MOMkultban jársz, érdemes egy pillantást vetni nemcsak a programokra, hanem magára az épületre is – és arra a finom egyensúlyra, amelyet ifj. Dávid Károly teremtett meg benne szocreál és Bauhaus között.
A magyar kultúra napja alkalmat ad arra, hogy ne csupán megemlékezzünk a múlt értékeiről, hanem újra kapcsolatba lépjünk velük a jelen nyelvén. Ez a nap nem csak a hagyomány ünnepe, hanem annak felismerése is, hogy a kultúra élő szövet: folyamatos párbeszéd múlt és jelen, klasszikus formák és új médiumok között. A MOMkult által Bereczki Nórával készített interjú ebbe a gondolkodásba illeszkedik, és azt vizsgálja, hogyan tartható meg az irodalom, a képzőművészet és az alkotói gondolkodás súlya egy technológia által formált világban, úgy, hogy a magyar kultúra nem lezárt örökségként, hanem újra és újra értelmezhető, élő tapasztalatként legyen jelen. A Digital Umami alkotások az AI-al generált metamorfózisai a régi kor nagy magyar alkotóinak a mostani kor divatos világába a digitális kultúra határterületein mozog: irodalom, képzőművészet, technológia és marketing találkozási pontjain. Bereczki Nórával, a Digital Umami alapítójával arról beszélgettünk, hogyan lehet klasszikus művészeti formákat – költészetet, fotót, festészetet – kortárs, digitális közegbe helyezni anélkül, hogy azok elveszítenék mélységüket. Az interjú középpontjában az alkotói szándék, a vizualitás felelőssége és a mesterséges intelligencia szerepe áll: eszközként, médiumként és kulturális jelenségként egyaránt. Az umami – az ötödik íz – itt a jelentést jelöli: azt a többletet, amely megkülönbözteti az üres esztétikumot a valódi tartalomtól, és élővé teszi a kultúrát a jelen technológiai közegében.
A munkáid erősen támaszkodnak az irodalomra és a képzőművészetre. Miért ezekhez a területekhez nyúlsz vissza a legerősebb videóidban?
Folyamatosan vizuális üzeneteken gondolkodom, szinte állandóan „pörög” az agyam. Több mint húsz éve fotózom, analóg és digitális technikával is, és rengeteg ötletem van arra, hogyan lehetne a művészetet újraértelmezni, mozgásba hozni, mai közegbe helyezni. A költős videók is egy ilyen gondolatból születtek. A költészetet felnőtt fejjel szerettem meg, és ma kifejezetten praktikus műfajnak érzem: a rohanó világban nem mindig van idő hosszú szövegeket olvasni, de egy vers képes kitölteni egy-egy üresjáratot, egy pillanatot, amikor meg lehet állni. Ezekkel a videókkal több célom is volt. Egyrészt megmutatni, hogyan néznének ki ezek a költők ma, ha több mint száz év távlatából újra találkozhatnánk velük. Másrészt közelebb hozni a költészetet egy olyan közönséghez, amely sokszor távolinak vagy nehezen befogadhatónak érzi ezt a műfajt. Fontos volt számomra az is, hogy emberként, karakterként láttassam őket: magabiztos, jelenléttel teli férfiakként, nem csupán tankönyvekbe zárt kulturális ikonként, akikhez nehéz kapcsolódni. Szeretek műfajokat vegyíteni, például analóg fotóimat mozgatom meg AI segítségével, mert így tudom érzékeltetni azt, hogy a képzőművészet és az irodalom nem lezárt hagyomány, hanem élő alapanyag. Ezekhez nyúlok vissza, mert foglalkoztatnak, kérdéseket vetnek fel.
Az AI használata sokakban vált ki ambivalens érzéseket. Szerinted a mesterséges intelligencia művészeti eszköz, szórakozás, médium, vagy önálló alkotótárs?
Számomra az AI elsősorban eszköz: egy olyan technológia, amely segít a víziók megvalósításában. Ugyanúgy használom, mint egy ecsetet, egy kamerát vagy egy vágóprogramot, attól függően, mire van szükségem az adott alkotásnál. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy közben szórakoztató is legyen. Idővel biztosan kirajzolódik majd egy, az AI köré szerveződő művészközeg, már most is vannak alkotók, akiket érdemes figyelni, ugyanakkor az AI a hétköznapok része is lesz, amelyet sokan egyszerűen örömből, kísérletezésből használnak. Ha a fotózásra gondolunk, ott is természetes módon élnek egymás mellett a hivatásos művészek és a hobbi alkotók. Az AI esetében sem látom ezt másként: az eszköz önmagában nem határozza meg, hogy mi születik belőle, az emberi szándék és látásmód igen.
Nem érzed néha úgy, hogy az AI bevonása „szentségtörés” a klasszikus művészeti formákhoz képest?
Ez valóban nagyon összetett és érzékeny kérdés. Az AI jelenleg gyorsabban fejlődik, mint ahogyan a jogi és etikai keretek képesek lennének követni, és ebből jogos aggályok is fakadnak, amivel foglalkozni kell. De talán nem önmagában az eszköz a döntő, hanem az, hogy az ember hogyan és milyen céllal használja. Ugyanaz a technológia lehet felszínes, kizsákmányoló vagy éppen értelmező, párbeszédre hívó, ez mindig az alkotói szándékon múlik. A művészet története tele van olyan eszközökkel, amelyeket megjelenésük pillanatában sokan veszélyesnek vagy profánnak éreztek, később mégis a hagyomány részévé váltak.
A „szentségtörés” kérdésében kulcsszónak érzem a tiszteletet. Tiszteletet a művészet iránt, annak története, súlya és értékei felé, de ugyanilyen fontos a tisztelet a jövő formálódó műfajai iránt is.
Lehet-e valódi művészet az, ami teljesen mesterséges, „műanyag” eredetű?
Amikor a portréfestők mellé megérkeztek az első fényképezőgépek, tulajdonképpen ugyanezt a kérdést fel lehetett volna tenni: lehet-e valódi művészet az, ami technikai eszköz közvetítésével jön létre pillanatok alatt? Már tudjuk, hogy lényegében nem a közvetítő anyag eredete a legfontosabb, hanem a vízió. Az AI abban lehet igazán erős eszköz, hogy egy határozott, átgondolt elképzelést képes életre kelteni, ha az alkotó tudja, mit akar kifejezni. A lényeg az, hogy a víziónak kell először léteznie, az eszköz csak ezután következik. Ha nincs mögötte gondolat, akkor a végeredmény üres marad. Az elmúlt években hatalmas hype alakult ki az AI körül, nem véletlenül árasztotta el az internetet az AI-tartalmak tömege. Erre már külön fogalom is született: AI slop. Ebben a zajban válik igazán hangsúlyossá a kreativitás kérdése, hiszen egyre nehezebb kitűnni, és egyre fontosabbá válik, hogy legyen valódi gondolat és irány egy alkotás mögött. Éppen ezért gondolom azt, hogy a kreatív szakemberekre a jövőben nem kevesebb, hanem több szükség lesz. A kreatív, emberi oldal az, ami elengedhetetlen marad: a vízió, a történetmesélés, az art direction. Ezeket az elemeket az AI nem tudja kiváltani, legfeljebb támogatni. Ha valódi művészek kezébe kerül ez az eszköz, tudatosan használva, akkor képes igazán izgalmas dolgokat létrehozni. Egy jó történet és egy erős art direction nélkül viszont az egész könnyen üressé válik, bármilyen fejlett is legyen a technológia. Nem az a kérdés, hogy mesterséges-e az eszköz, hanem hogy emberi-e a gondolat mögötte.
A klasszikus költészet új közegbe kerül a videóidban. Nem tartasz attól, hogy az általad használt forma túlságosan „eladhatóvá” teszi a felkent költőket? Baj-e, ha a költészet eladhatóbbá válik?
Számomra nagyon érdekes és meglepő volt, hogy mennyi pozitív visszajelzés érkezett a videók alá fiataloktól és idősektől egyaránt. Sokan írták, hogy kedvet kaptak versek olvasásához, elő is vesznek egy kötetet. Különösen megérintett, hogy rengeteg komment szeretettel beszélt a költőkről: sokan kiemelték, kik a kedvenceik, mennyire szeretik őket, milyen személyes élményeik kötődnek egy adott költeményhez, költőhöz. Ezekből a reakciókból nekem az derült ki, hogy a formátum – jól használva – nem eltávolít, hanem közelebb hoz. Számos irodalomtanár is megkeresett, illetve hozzászólt a tartalomhoz, és arról számoltak be, hogy be is vitték az óráikra. Diákok is írtak, mennyire jó élmény volt számukra, hogy a tanár az irodalomórán levetítette ezeket. Nagyon izgat például az is, hogyan lehet az oktatásba olyan friss eszközöket beemelni, amelyek segítik a diákokat a kapcsolódásban, és valódi érdeklődést, kedvet hoznak a tananyaghoz. Emellett költőktől és íróktól is kaptam pozitív visszajelzéseket, ami megerősített abban, hogy ez a megközelítés nem kiüresít, hanem épp ellenkezőleg: új kapcsolódási pontokat teremt. Én inkább lehetőségként tekintek erre. Ha ezek a költők így tovább élnek a kollektív emlékezetben, ha új közönségekhez jutnak el, akkor az „eladhatóság” úgy vélem nem probléma, sőt. Érdekes módon eredetileg csak egyetlen költős videót terveztem, de a közönség reakciója annyira erős volt, hogy újabb és újabb neveket kértek. Így fokozatosan párbeszéd alakult ki az alkotás és a közönség között, amelynek eredményeként megszületett a második és a harmadik rész is.
Hogyan választod ki a versrészleteket, és hogyan születik meg hozzájuk a zene?
A költős videók esetében fontos volt, hogy amikor egy-egy költő „vonul”, mindig kizárólag az ő sorai hangozzanak el. Szerettem volna, ha a teljes „dalszöveg” egyben is értelmezhető marad, kinek így, kinek úgy. Éppen ezért törekedtem arra, hogy ne pusztán kiragadott sorokat helyezzek egymás mellé, hanem olyan részleteket válogassak, amelyek együtt is működnek, ritmusuk és jelentésük révén párbeszédbe lépnek egymással. A zene egy olyan AI-alapú programmal készült, ahol a dalszöveg mellett stílusokat is lehet definiálni, és bizonyos mértékig szerkeszteni is lehet a végeredményt. Így lehetőség van arra, hogy az ember belenyúljon a struktúrába, finomítson rajta. Ugyanakkor teljesen őszinte szeretnék lenni: nem vagyok zenész. Egy zenész sokkal jobb megoldásokat tudna adni ezekre a szövegekre… A zene ezeknél a klipeknél elsősorban hordozó és atmoszféra volt, egy eszköz, amely segít a versek vizuális és érzelmi újraértelmezésében.
Műfaji szempontból is nehéz besorolni a munkáidat. A videóid már nem igazán posztmodernek. Te minek neveznéd ezt a világot? Metamodernnek?
Inkább egy multimédiás irányként gondolok erre, mintsem egy újabb „-izmusként”. Úgy érzem, most nagyon sok ember kap olyan eszközöket a kezébe, amelyek összekapcsolásával végre ki tud fejezni olyan érzelmeket és gondolatokat, amelyeket korábban sehogy, vagy csak nagyon nehezen tudott volna. Az elmúlt években több filmrendezővel is beszélgettem, akik arról meséltek, hogy végre elő tudják venni a fiókban porosodó ötleteiket, mert az AI segít vizuális formába önteni azokat. Egy argentin filmrendező például azt mondta, hogy így tudott megvalósítani egy olyan filmet, amelyre korábban sem technológiai, sem anyagi lehetősége nem volt. A támogatási rendszer pedig csak nagyon szűk rétegek számára elérhető. Ebben az értelemben a technológia tette lehetővé, hogy egyáltalán alkothasson. Sok olyan embert ismerek, akik rendkívül kreatívak, de korábban nem volt meg hozzájuk az eszköztáruk: ott voltak a víziók, az elképzelések, de nem találták meg azt a formát vagy technológiát, amellyel mindezt meg tudták volna mutatni. Több emberrel beszéltem, akik szakmát váltottak, és most először tudják életre kelteni azokat a vizuális látomásokat, amelyek eddig csak a fejükben léteztek. Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat a kreativitás kérdése is. Azt érzem, hogy a következő évtizedekben az alkalmazkodás és a folyamatos tanulás mellett a kreativitás is kulcsszerepet kap majd. Illetve annak kérdése is, hogyan tudjuk ezt előhívni az emberekből, főleg azokból, akik a felnőtté válással elnyomták azt magukban. Vissza kell térnünk “az alapokhoz”. Ha például gyurmázunk, rajzolunk, zenélünk, színházba és múzeumba járunk, időt töltünk a természetben, vagy egyszerűen csak beszélgetünk egymással, ezek mind-mind táplálják a kreativitást. Ezek olyan tapasztalatok, amelyekből később valódi, élő gondolatok tudnak megszületni. Egy izgalmas, nyitott világ érkezését látom, ahol talán az a legfontosabb, hogy ne dugjuk homokba a fejünket, hanem fejlődjünk, megpróbáljuk megérteni ezeket a folyamatokat, és felelősen használjuk az új eszközöket, amelyek a kezünkbe kerülnek.
Mivel foglalkozol a videókon kívül?
A szakmai hátterem a marketing. Jelenleg tanácsadással foglalkozom vállalkozóként, ahol klasszikus marketingtanácsadással, kreatív – AI-alapú – tartalomgyártással és AI-oktatással foglalkozom. Az AI-val kapcsolatban több mint négy éve foglalkoztat az a kérdés, hogyan lehet értelmesen és felelősen beépíteni a marketingstratégia teljes folyamatába, és legalább ilyen fontos az is, hogy hol nem érdemes használni ezeket az eszközöket.
Mi formálta azt, ahogyan az embereket és a világot látod?
Hosszabb ideig éltem Amerikában, Németországban és Japánban, és ezek az élmények alapvetően formálták a világlátásomat. Japán különösen meghatározó volt: kétszer is eltöltöttem ott hosszabb időt, először gyerekként, amikor a családunk közel egy évig élt kint. A külföldön töltött évek megtanítottak az elfogadásra. Arra, milyen érzés az „idegen” oldalon állni, új kulturális közegbe csöppenni, és alkalmazkodni. Ez a tapasztalat sokkal érzékenyebbé tett más nézőpontok iránt. Alapvetően minden új dolog érdekel. Úgy érzem, a következő évtizedekben az alkalmazkodás és a folyamatos tanulás kulcsszerepet kap majd, és ezt mindannyiunknak meg kell ugrania. Ha valami igazán érdekel, szeretek utánamenni, követni a saját kíváncsiságomat, és hagyni, hogy ezek az impulzusok formálják a gondolkodásomat, akár emberileg, akár alkotóként. Talán ez az állandó mozgás és nyitottság az, ami leginkább meghatározza azt, ahogyan a világra nézek.
Végül egy tágabb kérdés. A MOMkult szlogenje az, hogy „minden kultúra”. Te egyetértesz ezzel?
Igen, egyetértek vele. A kultúra fogalma nagyon tág: számomra mindazt jelenti, amit egy társadalom vagy közösség az emberek révén hoz létre. Ide tartoznak a normák, az értékek, a szokások, a tudás, a művészet, az irodalom, de ugyanúgy a technológia és az emberi tevékenység nyomán létrejött tárgyi világ is. Ebben az értelemben a kultúra nem egy zárt, elit tér, hanem egy folyamatosan alakuló közeg, amelyben mindannyian részt veszünk, akár alkotóként, akár befogadóként, akár egyszerűen a mindennapi cselekedeteinken keresztül.
A magyar kultúra napján meg tudnád fogalmazni: számodra mi a magyar kultúra?
A magyar kultúra nem egy lezárt hagyomány vagy statikus örökség, hanem egy folyamatosan alakuló rendszer, amelyet öröklünk, formálunk és továbbadunk. Nem csak a nagy művekben vagy kanonizált alkotókban létezik, hanem a mindennapi gesztusokban, a gondolkodásmódban, abban, ahogyan reagálunk a világra. A magyar kultúra akkor marad élő, ha nem vitrinekbe zárjuk, hanem kapcsolatban tartjuk a jelennel, ha merjük újraértelmezni, kérdéseket feltenni róla, és továbbadni.
A MOMkult – ÜVEGHÁZ kiállítótere a Sirály sétányon olyan nyitott és átlátható tér, ahol nemcsak a műalkotások, hanem az őket körülvevő gondolatok, emberi történetek és szakmai utak is láthatóvá válnak. Ebben a közegben különös hangsúlyt kap mindaz a háttérmunka, amely a művészet megszületését és közönséghez jutását segíti.
Az alábbi interjú Grimm Viktor művészmenedzserrel bepillantást enged ebbe a sokszor láthatatlan, mégis meghatározó világba. A beszélgetés egy személyes pályatörténeten keresztül mutatja meg, miként válik a művészet iránti gyermekkori rajongás tudatos hivatássá, és hogyan fonódik össze az alkotói szabadság, a stratégiai gondolkodás és az emberi bizalom egy művész–menedzser kapcsolatban.
Hogyan indult a pályád, és mi vonzott a művészmenedzsment világába?
A pályám útja nem volt egyenes, inkább egy véletlen és szenvedély által vezetett történet. Gyerekkorom óta rajongok a művészetek iránt. Nagymamám kényesen ügyelt arra, hogy a művészetek minden ágával találkozzam. A színház, a varieté, a koncertek mellett múzeumokba és kiállításokra is elvitt. Ez a világ magával ragadott, de akkor még nem tudtam, hogy ez lehet a hivatásom is. Az egyetem után építészként kezdem dolgozni, de 20 év után elérkezettnek láttam az időt, hogy azt csináljam, amit szeretek, ahol szenvedélyesen tudok kiteljesedni. A párom keramikusművész, neki segítettem kiállításokat szervezni, és szépen lassan átvettem a kommunikációs feladatokat. Ahogy egyre többet tanultam a művészeti világ működéséről, ráébredtem, hogy a művészeti menedzsment nemcsak szervezés, hanem egyfajta közvetítő szerep is. Az, hogy segíthetek a művészeknek kiteljesedni, a sikerhez vezető utat könnyebbé tenni, engem is feltölt, és ez a munka számomra valódi értelmet ad. A művészeti menedzser szerepe lehetőséget ad arra, hogy összekapcsoljam a szervezést, a kommunikációt és az emberi kapcsolatok építését, ami mindig is vonzott.
Emlékszel az első művészre, akit menedzseltél?
Igen, pontosan emlékszem rá. Egy keramikus művész volt, akit munka közben már akkor is nagy lelkesedéssel figyeltem. (Könnyű volt, mivel vele éltem) Az első közös projektünk, már egyből mélyvíz volt, egy Franciaországi kiállítás, ahol először tapasztaltam meg, hogy a művészek támogatása és az őszinte odafigyelés mennyire fontos. Az első sikerélményem az volt, amikor az alkotások egymás után találtak új gazdára, és a visszajelzések is pozitívak voltak. Ez a tapasztalat megerősített abban, hogy jó úton járok, és hogy a művészeti menedzsment valóban lehetőség arra, hogy a művészek munkáját szélesebb közönséghez juttassuk.
Hogyan magyaráznád el egy laikusnak, mivel foglalkozik egy művészmenedzser?
Egy művészmenedzser olyan, mint egy személyi edző, aki segít a művésznek abban, hogy a kreatív munkája mellett az üzleti és szervezési kihívásokat is kezelje. Szerepem a támogatás, a kommunikáció és a stratégia kialakítása. Feladataim közé tartozik a művész márkájának építése, a kiállítások szervezése, az értékesítéshez kapcsolódó ügyintézés, valamint a kapcsolatok építése galériákkal, vásárlókkal és médiával. Egy szóval: segítek abban, hogy a művész a művészetre koncentrálhasson, miközben én gondoskodom arról, hogy az alkotásai eljussanak a közönséghez, és a karrierje fejlődjön. Egy művészmenedzser tehát egyfajta közvetítő, tanácsadó és szervező szerepben van, aki a művész és a külső világ között hidat épít.
Mitől működik jól egy együttműködés egy művésszel?
Az egyik legfontosabb alap az őszinte kommunikáció és a kölcsönös bizalom. Egy jó kapcsolatban a művész nyitott a visszajelzésekre, ugyanakkor bízik abban, hogy a menedzser a legjobb érdekeit képviseli. Fontos, hogy mindkét fél tisztában legyen a célokkal és az elvárásokkal, és hogy a munkát ne csak szerződések, hanem érzelmi kötődés is jellemezze. A siker kulcsa a rugalmasság, a türelem és a támogatás. Egy jó együttműködésben a művész szabadon alkothat, tudja, hogy van valaki, aki segít a kihívások kezelésében, és aki hisz benne. Ez a bizalom és az empátia alapja annak, hogy hosszú távon jól es gyümölcsözően működjön a kapcsolat, és a művész valóban kiteljesedhessen.
Mennyire szól bele a menedzser a művészi döntésekbe?
A művész döntései mindig az első helyen állnak, hiszen az alkotás személyes folyamat. Ugyanakkor a menedzserként az egyik feladatom, hogy iránymutatással, tapasztalattal és szakmai tanácsokkal segítsem a művészt a stratégiában, a lehetőségek felismerésében és a döntéshozatalban. Nem akarom megmondani, mit alkosson, de fontosnak tartom, hogy a művész tudja, van valaki, aki támogatja és szakmailag mellett áll. Egy jó menedzser nem befolyásolja az alkotói folyamatot, hanem támogatja a művészt abban, hogy a saját hangján szólaljon meg, miközben a külső tényezőket is figyelembe veszi. Ez egy finom egyensúly, ahol a művész kreatív szabadsága és a stratégiai szempontok közösen léteznek.
Miben változtatta meg a szakmát a közösségi média és az online jelenlét?
A közösségi média forradalmasította a művészeti világot, lehetővé téve, hogy a művészek közvetlenül kommunikáljanak a közönségükkel, és saját márkájukat építsék. Ez nagyobb láthatóságot és az értékesítés lehetőségét nyitotta meg, ugyanakkor új kihívásokat is hozott: a folyamatos online jelenlét, a tartalomgyártás és a személyes márkaépítés sok időt és energiát igényel. Emellett a digitális térben a verseny is fokozódott, így a művészeknek stratégiát kell kidolgozniuk arra, hogyan különböztethetik meg magukat. A közösségi média lehetőséget ad arra, hogy közvetlen kapcsolatot építsenek ki követőikkel, de ugyanakkor az online jelenlét menedzselése szakértelmet és kitartást igényel. Ez a változás a művészeti menedzsment egyik legizgalmasabb kihívása, hiszen folyamatosan alkalmazkodni kell az új platformokhoz és trendekhez.
Mi ma a legnagyobb kihívás egy feltörekvő művész számára?
A legnagyobb kihívás talán az, hogy az alkotó kitűnjön a többi művész közül, és megtalálja a saját hangját. A digitális világban könnyű elveszni a sok információ és lehetőség között, ezért fontos a stratégia és a kitartás. Emellett a piacok korlátozottak, és az első siker elérése is sok időt és energiát igényel. A feltörekvő művésznek meg kell tanulnia értékesíteni saját magát, kommunikálni az üzenetét, és építeni a személyes márkáját. A segítség nélküli indulás sokszor nehéz, ezért fontos, hogy időben felismerje, mikor van szüksége szakmai támogatásra, például egy menedzser bevonására. A kitartás, az önismeret és a nyitottság a legfontosabb eszközök ebben a folyamatban.
Mit tartasz valódi sikernek egy művész karrierjében?
Számomra a valódi siker nem csak az eladott alkotások száma vagy az ismertség, hanem az, hogy a művész hiteles maradjon saját magához, a munkái felismerhetőek, egyediek legyenek, valamint az alkotásai által valódi értéket tudjon közvetíteni. A siker az, amikor a művész boldog a munkájával, és eléri a kitűzött céljait, miközben megőrzi a kreatív szabadságát. Emellett fontosnak tartom, hogy a művész képes legyen hosszú távon fenntartani a motivációját és fejlődni. Egy sikeres karrier nemcsak a pillanatnyi eredményekről szól, hanem arról is, hogy a művész megtalálja a saját helyét a világban, és a művészetének hatása túlmutasson a pillanatnyi trendeken.
Volt olyan projekt, amely különösen meghatározó volt a számodra?
Igen, több is, de talán a legemlékezetesebb az első kiállítás, amiben részt vettem Franciaországban. Ez a projekt különösen fontos volt, mert láttam, ahogy a művész kilép saját komfortzónájából, és a közönség előtt mutatkozik be, valamint szervesen együttműködtünk egy Île de france-i múzeummal, így első kézből láthattam és tapasztalhattam meg egy professzionálisan működtetett „gépezet” működését! A sikeres kiállítás megerősített abban, hogy a helyes támogatás és a hit a művésznek valóban áttörést hozhat. Ezek a pillanatok adnak erőt, és megerősítik, hogy a művészettel való foglalkozás valóban értékteremtő és inspiráló munka.
Mit tanácsolnál azoknak a művészeknek, akik még menedzser nélkül dolgoznak?
Elsőként azt mondanám, hogy ne féljenek segítséget kérni, és ismerjék fel az értéküket. A művészetben fontos az önismeret és az önbizalom, mert csak így tudnak hitelesen és kitartóan haladni. Különösen fontos, hogy építsenek ki kapcsolatrendszert, kommunikáljanak a közönséggel, és merjenek megmutatkozni. Ugyanakkor érdemes időben mérlegelni, mikor jön el ideje egy szakmai támogatás bevezetésének, például egy menedzser bevonásának, akár csak konzultációs szinten is. A jó tanulási képesség és a nyitottság, segítenek abban, hogy a művészként fejlődjön, és elkerülje a mindennapos, ismétlődő hibákat. Végül: higgyenek magukban, a munkájukban és legyenek kitartóak – a sikerhez vezető út hosszú, de megéri végig menni rajta.
Milyen jelek mutatják, hogy eljött az idő egy művészmenedzser bevonására?
Az egyik legnyilvánvalóbb jel, amikor a művész nem tud vagy nem akar több időt fordítani a szervezésre, kommunikációra, vagy éppen nem találja a megfelelő platformokat a művészete bemutatására. Gyakran ez akkor fordul elő, amikor a művész már túlterhelt a mindennapi feladatokkal, vagy elakadt a szakmai fejlődésben. Egy másik fontos jel, ha a művész nem tudja hatékonyan értékesíteni saját munkáit, vagy nem képes a piaci lehetőségeket kiaknázni. Ha úgy érzed, hogy a kreatív energiák helyett inkább adminisztratív vagy szervezési feladatokra kell fókuszálnod, akkor ideje szakértőt bevonni. Emellett a külföldi vagy nagyobb közönség előtt való megjelenés is olyan mérföldkő, amihez szakmai támogatás szükséges. A művészmenedzser bevonásával lehetőség nyílik arra, hogy a művész a saját alkotásaira koncentrálhasson, miközben szakértő gondoskodik a többi részletről.
Hogyan látod a művészmenedzsment jövőjét az elkövetkező években?
A jövőben a művészmenedzsment egyre inkább digitalizálódik és testre szabottabb lesz. A technológia, mint például a közösségi média, az online galériák és az AI lehetőségei, új távlatokat nyitnak a művészek előtt, ugyanakkor nagyobb kihívásokat is teremtenek. A siker kulcsa az lesz, hogy az alkotók a menedzserekkel karöltve alkalmazkodni tudjanak ezekhez az új helyzetekhez, és értékteremtő stratégiákat dolgozzanak ki. Ugyanakkor a személyes kapcsolat, az emberi hitelesség és a művészet tisztelete továbbra is alapérték marad. A jövőben valószínűleg nagyobb hangsúlyt kap a fenntarthatóság, az etikus működés és a sokszínűség kérdése is. A művészmenedzsereknek egyfajta híd szerepét kell betölteniük a művész, a művészet, a közönség között, miközben összefogva meg kell őrizniük az alkotók egyedi hangját. Az összekapcsolódó technológia, a művészi kreativitás és az emberi érzékenység kombinációja fogja meghatározni a szakma fejlődését, és ebben sok izgalmas lehetőség rejlik a jövőben.
A Juhász Anna nevével fémjelzett, idén 15 éves Irodalmi Szalon két éve nagyobb rendezvényekkel ünnepli a kortárs irodalmat a MOMKUltban, az idei, november végi, kiemelt születésnapi Gálaestjére is a színházteremben került sor. A Szalon élete 2010-ben indult egy budai Kávéházból, és évről évre nőtt a látogatók
száma, így a helyszínek is bővültek – mára nemcsak a Fővárosban, hanem országszerte és a Kárpát-medencében is találkozhatnak az irodalmi műhely estjeivel.
A november végi eseményen a teltházas irodalmi-zenés est kulcsa a
másfél évtized összefoglalása volt – mind színházi, mind irodalmi, mind zenei aspektusból. A fellépő művészek a Szalon életébe beszélgetéssel, egy-egy kerek évfordulós író ünneplésével, koncertnyi zeneszám megszületésével kapcsolódtak – ezeket az utakat fűzte össze már bevezetőjében is az alapító irodalmár.
Juhász az est legelején költő édesapját idézte, hangsúlyozva a küldetés jelleget: „Ki tudná pontosan elmondani egy költő, vagy egy költészet eredet-kezdetét? Én hiszem, hogy a költői sors: küldetés. De hol és mikor határoztatik el, vagy döntődik el, hogy az idő egy pontján megszületik egy ember: aki énekelni fog?”
És a színpadon igen sok ének hangzott el:
verset hozott Hrutka Róbert, Hámori Gabriella és Für Anikó, valamint Vecsei H. Miklós színész-alkotótárs is: ő Pilinszky János, József Attila, Nemes Nagy Ágnes költői világát idézte meg Szabó Balázs, Hegedűs Bori, Balla Gergely és Tempfli Erik társaságában, a versek és dalok mind bizonyították: a líra velünk él és mozog, bennünk születik újjá akkor, ha merünk reagálni rá.
Háy Jánossal és Tompa Andreával a beszélgetésekben rendre a sanctum, az otthon keresése került elő – vajon hányféleképpen értelmezhető az otthon és a haza kérdése, és ez valós és átvitt
értelemben mennyire foglalkoztatja az író vendégeket?
Juhász Anna Tamási Áron híres gondolatát hozta például, az „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon elgyünk benne” – az Ábel regényben olvasható, s ez átvitt értelemben az olvasáshoz kapcsol mindannyiunkat – a könyvekben otthonra lehet találni, egy diáknak/felnőttnek is mentsvár lehet.
Az esten a kíváncsiság is fókuszban volt:
a kíváncsiság határozza meg az alkotói utakat, hisz egy ember élete felfogható kíváncsisága történeteként is.
A nagyszabású Gála a 15 év összefoglalása, egyben egy adventi időszak méltó bevezetése is volt, ahol az ünnep mélysége az odafigyelés, az egymás felé fordulás mértékével volt mérhető.
A magyar kultúra napja alkalmat ad arra, hogy ne csupán megemlékezzünk a múlt értékeiről, hanem újra kapcsolatba lépjünk velük a jelen nyelvén. Ez a nap nem csak a hagyomány ünnepe, hanem annak felismerése is, hogy a kultúra élő szövet: folyamatos párbeszéd múlt és jelen, klasszikus formák és új médiumok között. A MOMkult által Bereczki Nórával készített interjú ebbe a gondolkodásba illeszkedik, és azt vizsgálja, hogyan tartható meg az irodalom, a képzőművészet és az alkotói gondolkodás súlya egy technológia által formált világban, úgy, hogy a magyar kultúra nem lezárt örökségként, hanem újra és újra értelmezhető, élő tapasztalatként legyen jelen. 
A 
Lehet-e valódi művészet az, ami teljesen mesterséges, „műanyag” eredetű? 
Műfaji szempontból is nehéz besorolni a munkáidat. A videóid már nem igazán posztmodernek. Te minek neveznéd ezt a világot? Metamodernnek?