Search Results for: 2024 Palo Alto Networks PCDRA: Updated Palo Alto Networks Certified Detection and Remediation Analyst Exam Overview 🩲 Easily obtain 「 PCDRA 」 for free download through 「 www.pdfvce.com 」 🏂PCDRA Online Exam
AMA (American Music Abroad) Kórus és Zenekar (USA) | Klassz.bent
Szabad akarat
Az illúzió mesterei – 2020
Az illúzió mesterei – 2020
A Jazzy Fesztiválról | Kovács Dániel
#milkabalatonszamba
Az írói munkában talán az az egyik legizgalmasabb kihívás, hogy sokszor kell olyan témákról vagy történésekről írni, melyeket nem igazán ismer a szerző. Szubjektív szemlélőként viszont még izgalmasabb a hatás, ami az újságírót éri egy-egy előadáson vagy koncerten, így a szinte már mindent látott fogaskerekeket beindítva új élményeket önthet ki magából.
Jazzy Fesztivál 2019 – kell ennél több? Laza emberek, hangulatos muzsika, egy-két pohár hideg rosé és egy péntek-szombat este, ahol a munkát a lazulással lehet ötvözni. (Ilyenkor illik a kedves főnöknek megköszönni, hogy hitvallásommal ellentétben, munka közben alkoholt fogyaszthattam… Két pohár volt, esküszöm.) A kétnapos program a hazai és nemzetközi jazzélet legnagyobbjait hozta el a közönség számára: a női nemet a swing hazai hercegének kikiáltott Gájer Bálint bolondította meg eleganciájával és hangjával a fesztivál első napján, amit egy számomra igazán érdekes hibrid követett a Club Des Belugas feat. Anna Luca tolmácsolásában, ugyanis a jazz, swing és latin ritmusok elemeit keverték dalaikban.
És itt meg is állnék egy gondolatra: a hibrid talán a legtalálóbb kifejezés erre a fesztiválra. Kicsit úgy éreztem magam (termékmegjelenítés következik) mintha elmentem volna egy „milkacsoki” fesztiválra, ahol Balatonszeletet is ehettem, sőt, néha egy kis retro Szamba csokit is belecsempésztek a számba, hogy az elsőre kicsit furának ható trióból egy új, még finomabb csoki izgathassa az ízlelőbimbóimat. Nem klasszikus jazzel volt dolga a két nap alatt több mint ezer embert szórakoztató eseménynek. Loius Armstrong andalító örökzöld melódiáit hiába várták volna az érdeklődök, de elnézve őket, lehet, hogy csak nekem volt olyan előfeltételezésem, hogy egy füstös teremben, gramofon mellett ülnek majd a hölgyek charleston ruhában, én meg megint alulöltözöttnek érzem majd magam, mert otthon hagytam a mellényemet és a szövetnadrágomat.
„Ki érzi magát döntésképtelennek?” – tette fel a kérdést szombat este a közönségnek a Kéknyúl együttes frontembere, az esemény második napjának első koncertjén. És itt egy pillanatra megállt a közönség: félretették a sört és a vörösbort, a szemek csak és kizárólag a színpadra szegeződtek: egy mondattal megállította a Kéknyúl a világot, és a pillanat tört része alatt közösséget formált ezzel a harminc betűvel. Jól döntöttem, hogy eljöttem ide? Vajon tényleg el kellett hagynom a kedvesem? Mondjak fel és kockáztassak meg egy új állást? Pakoljam be a bőröndöm és meg se álljak Belgiumig? Szinte hallani lehetett ezeket a cikázó kérdéseket és a közönségben megfogalmazodó igenek és nemek záporát, ahogy több százan tolongtak a színpad előtt, majd a következő pillanatban robbanásszerűen csendült fel a következő dal, figyelmeztetve az időt: ideje újraindulnia, és a tömeget arra, hogy bulizzanak csak tovább.
Ritka az ilyen metafizikai kapcsolat egy koncerten, úgyhogy már ezért a pillanatért is érdemes volt megszervezni a két napos eseményt, de ekkor még a java hátra volt: bevallom, életemben nem hallottam az acid jazz-stílusról. Viccesen meg is kérdeztem magamtól, mitől lenne savas a jazz, hiszen szétszakad a ház, a közönség tombol és mint tudjuk, a boldogság és a testmozgás nagyon jót tesz az emésztőrendszernek, úgyhogy a gyomorsavtúltengés kizárható. (kacc-kacc) Egy perc után azonban el is engedtem a laza hipochondriámból fakadó asszociációmat, mert bármi is legyen ez a hibrid, még a #milkabalatonszamba csokinál is jobb: a Kraak & Smaak Live Band nem véletlenül szolgált rá arra, hogy a műfaj legkiemelkedőbb képviselője legyen a kontinensen: a 2003 óta működő holland formáció egy új rajongót biztos szerzett magának személyemben, ugyanis az említett zenekarokkal egyetemben igen előkelő helyet foglaltak el a következő napokban a Youtube-letöltési listámon, és van egy elég erős gyanúm, hogy némelyik ott is fog maradni.
Kovács Dániel
További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.
Csányi Sándor színházi estje | Hogyan értsük félre a nőket?
Csányi Sándor színházi estje | Hogyan értsük félre a nőket?
Csányi Sándor színházi estje | Hogyan értsük félre a nőket?
Az illúzió mesterei – 2020
Válogatás a világ népeinek körtáncaiból
Az illúzió mesterei – 2020
Opera StandUp | Bóka Gábor ajánlója
Opera StandUp Hábetler Andrással és a FareMido Operatársulattal
Bóka Gábor ajánlója
Az operáról mindenki gondol valamit – az is, aki még sosem látott olyat. Sztereotípiák sokasága sorakozik a fejünkben, akár személyes tapasztalatok híján is.
„Az opera az a műfaj, amelyben a szereplők még a haláluk előtt is hosszasan énekelnek – függetlenül attól, hogy beléjük döftek-e már egy konyhakést vagy sem.” És ez nagyjából így is van. Aki látta már Verdi Rigolettóját, tudhatja, hogy Gilda nagyjából-egészében ekként hal meg: egy bérgyilkos leszúrja, zsákba csomagolják, ide-oda vonszolják a kocsma és a folyópart között, apja – nem tudván, ki van a zsákban – hosszasan elmélkedik fölötte, majd miután rádöbben, hogy kit rejt a csomag, még ennél is hosszasabban búcsúzkodik a szerencsére magához térő lányától, aki – még nagyobb szerencsénkre – a hangját sem vesztette még el. Kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek – idézhetnénk a gyerekdalt: bizony, az opera nem csak a zene, de a horror iránti igényeket is kielégítette azokban a korszakokban, amikor a legnépszerűbb művészeti ágak közé tartozott – jelesül elsősorban a 19. században. S az igényes szórakoztatás felett érzett örömben az egyszeri néző még azt is hajlandó volt elfeledni, mennyi képtelenséget is látott az előadások két-három órás időtartama során.
És vajon ma miért nem vagyunk hajlandók ezt elfogadni? Pontosabban: az operarajongók ma már viszonylag szűk körén kívül – akik számára mindez ugyanúgy nem probléma, mint száz vagy kétszáz éve – miért okoz gondot másoknak, ha olyasmit látnak a színpadon, ami a valóságban elképzelhetetlen? Hábetler András mintha ennek a kérdésnek eredne a nyomába – többek között azt nyomozza, mi is távolítja el a ma közönségét az egykor tömegeket megmozgató műfajtól. De ennél többet is tesz: huszárosan szembefordul e folyamattal, és igyekszik betemetni a talán nem is olyan mély árkokat – mégpedig elsősorban a humor eszközével.
A FareMido Operatársulattal közösen létrehozott Opera StandUp elsősorban a műfajjal nem túl szoros kapcsolatot ápoló közönségréteget szólítja meg. „Adjon esélyt az operának! Opera pátosz és mikrofon nélkül, kivételes hangokkal és sok humorral” – áll a műsor ajánlójában, s ezzel alighanem maradéktalanul egyetérthetünk: az esély még a halálraítéltnek is jár. De az sem csalódik a programban, aki jól ismeri az opera világát – elvégre ki ne élvezné az igazi értőknek, Feinschmeckereknek szóló poénokat?
Márpedig Hábetler András maga is értő – mi más is lehetne a Magyar Állami Operaház állandó vendégművészeként? Igaz, értőként nem riad vissza a legmeglepőbb húzásoktól sem: aki hallotta már, hogyan vezet műsort az Erkel Színházban az OperaKaland-sorozatra összegyűlt kétezer középiskolásnak, avagy éppen átélte, hogy sajátos értelmezésű Figaro házassága-rendezésében (ami már a címében is provokatív: Figaro2.0) hogyan csábítja a színpadra a nézőket, és hogyan szólal meg a rockosított Mozart – nos, az sejtheti, hogy e minden bizonnyal szórakoztató standup során is mindenre fel kell készülnie. És akár operarajongóként, akár szűz fülekkel érkezünk az eseményre; akár átadjuk magunkat Hábetler András és társai humorának, akár berzenkedünk ellene – az biztos, hogy olyan élményt kapunk, ami így vagy úgy, de elgondolkodtat arról, milyen is a mi személyes viszonyunk egy több mint négyszáz éves műfajhoz. Ez pedig nem kevés.
További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.
A világ körtáncai
Muszáj barátkozni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat
Kovács Dániel szubjektív beszámolója a szeptember 17-i Hello, WMN!-ről
Bevallom, férfiként kicsit félve ültem be a Hello, WMN! soron következő előadására, miközben a kolléga- és barátnőim már ódákat zengtek a D. Tóth Kriszta által létrehozott beszélgetőestről. Miután megkaptam a hímnemű munkatársaimtól a szokásos poénokat: „A Szerelmünk lapjai lesz az új kedvenc filmed! Mindig legyen a táskádban százas zsebkendő! Mostantól te is úgy fogod gondolni, hogy Dicaprio felfért volna arra a bizonyos ajtóra Kate Winslet mellé a Titanicban!” – beültem az előadásra.
A show kezdetén D. Tóth Kriszta maga is rögtön arra volt kíváncsi, vajon hány férfi van jelen a közönség soraiban. Nem lepődtem meg, hogy jelentős kisebbségben vagyunk, és maximum mellkasközépig emeltük fel a kezünket Kriszta kérésére. A közönségben helyet foglaló hölgyek elismerő tekintettel honorálták bátorságunkat, amiért bemerészkedtünk a drámák és retikülök rejtélyes világába. Rácz Zsuzsa címben foglalt kijelentéséig kissé idegenkedve szemléltem az eseményeket, mivel addig a pontig teljesen meg voltam győződve róla: innen „üres kézzel” megyek haza, maximum egy fokkal jobban megértem a női nem igencsak bonyolult lelkivilágát. Az Állítástok meg Terézanyut! írónője azonban ezzel a mondatával nem csak egy örök érvényű igazságot fogalmazott meg a több száz fős közönség előtt, hanem egy olyan mottót, amit nem, kor, vallás vagy szexuális beállítottságtól függetlenül mindenkinek érdemes megszívlelnie, ha teljesen akarja élni az élet nevű játékot.
A színpadon helyet foglaló nők a közel kétórás műsor keretein belül nem csak lelkük legmélyebb titkaiba kalauzolták el a közönséget, hanem olyan bensőséges miliőt teremtettek, melyben minden jelenlévő egy picit a meghívott hírességek új barátnői lehettek. Két poén vagy drámai fordulat között bátran odafordulhattak a nézők a mellettük ülő tényleges barátnőjükhöz vagy éppen ahhoz a kedves idegenhez, aki mellett helyet foglaltak, és együtt nevethettek vagy megoszhatták egymással gondolataikat. Ha egyszerűbben és trendibben akarnám megfogalmazni, úgy éreztem: Itt semmi se ciki! Nem ciki nevetni, nem ciki sírni, de nem ciki felháborodni sem, hiszen a performereknek valahol pont ez a célja: azt akarják, hogy együtt induljanak be a fogaskerekek a fejünkben, hogy a talkshow végén komplexebb világképpel távozzunk.
Érdekes módon a történet legizgalmasabb része az előadás után zajlott, amikor a bent helyet foglaló több száz nő megindult kifelé. Számtalan olyan eseményen jártam már, ahol némán jöttek ki a nézők, mondtak egy-két jó szót, valaki dühöngött, talán elvétve látni lehetett egy-két félmosolyt, de végül, körülbelül két perc múlva mindenki visszatért a sárga csekkekkel tarkított hétköznapokba. Ezek a nők viszont megálltak egy kicsit, az idő őrületesen kattogó kerekét megakasztották, énidőt teremtve maguknak vagy a MOM Caféban vagy az épület előtt beszélgettek: jókedvűen vagy akár indulatosan vitték tovább azt a hangulatot, amit a műsor résztvevői magukkal hoztak. Ezt a képet figyelve jutottak újra eszembe Rácz Zsuzsa szavai: „a legsúlyosabb probléma az egymással szembeni bizalmatlanság, ami komoly hatással van a társadalomra.” Nos, a reakciókat elnézve Zsuzsa és beszélgetőpartnerei sokat javítottak ezen az amúgy szomorú megállapításon.
Elfelé jövet az Eredet című film jutott eszembe a jelenségről: a színpadon lévő hölgyek az álomtolvaj Leonardo DiCapriohoz hasonlóan – ismét Leót emlegetem, innen már csak egy lépés a Titanic… – gondolatokat ültettek a nézők fejébe a világról alkotott képükkel kapcsolatban. Ezek újabb és újabb kérdéseket vetnek majd fel a nézőkben, amit másnap továbbadnak barátnőiknek, kolléganőiknek, hogy egy picit jobb hely legyen ez a sokszor barátságtalan és rideg világ.
Kovács Dániel
További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.