Mosolyogni tessék!

Janikovszky Éva – lánykori nevén Kucses – tizenkét és tizennyolc éves kora között, 1938 és 1944 között vezette naplóját. Negyedik füzetének borítójára ceruzával írta fel a sokatmondó mondatot: „Kizárólag az utókor számára.” Ezekből a bejegyzésekből egy rendkívül érzékeny, éles eszű fiatal lány portréja bontakozik ki, aki a világháború éveiben vált felnőtté, ekkor élte át első szerelmeit, miközben – a rá jellemző derűvel és iróniával – szembesült a vészkorszak mind brutálisabb intézkedéseivel, amelyek családját sem kerülték el. A későbbi írónő hol felszabadító humorral, hol szívszorító iróniával ír barátságokról, szerelmekről és önmagáról, miközben a háttérben mindvégig ott ketyeg a világtörténelem kegyetlen órája.

A „Kizárólag az utókor számára!” felirat egyértelmű jelzés: ezek a szövegek nem titkos vallomások, hanem tudatosan a jövő olvasóinak szánt feljegyzések. A hosszú évtizedeken át egy hétfiókos komódban őrzött naplók végül kötetté álltak össze, amelyet ma már mi is kézbe vehetünk (Janikovszky Éva: Naplóm, 1938–1944, Móra Könyvkiadó, 2020).

„Ha valami rém okos bácsi, mondjuk, egy pszichoanalitikus megfigyelné az életem, egész biztos rém unalmasnak és egész hétköznapinak találná, és nem pocsékolná rám az idejét, hanem visszatérne háromszemű és kétorrú hercegnőjéhez, akinek lelki problémáit biztos sikerrel oldaná meg. De én mégis olyan beképzelt alak vagyok, és azt hiszem, hogy velem annyi érdekes dolog történik, hogy azt föltétlenül szükséges megörökíteni az utókor számára.”

E sorokat egy tizennégy éves szegedi kislány veti papírra 1940-ben, egy kívül kockás, belül vonalas spirálfüzetbe. Kucses Évának hívják, és bár ekkor még mit sem sejt arról, hogy Janikovszky Éva néven egy napon nemzetközileg is elismert íróvá válik, már pontosan érzi: írnia kell. Nem feltétlenül naplót – a műfaj másodlagos –, hanem szöveget az utókornak. Ennek tudatában ír: minden sora olvasóknak szól, még akkor is, amikor ezek az olvasók legfeljebb kíváncsi rokonok formájában léteznek. A legféltettebb titkait megtartja magának, élményeit és megfigyeléseit azonban tudatos távolságtartással, írói perspektívából rögzíti, fantasztikus humorral és iróniával reflektálva önmagára és a világra.

„Most a 2.a-ba járok. 1938 van. […] I. Erzsi néni az osztályfőnök. […] Magyart és németet tanít. Elég kövér, olyan lába van, mint Chaplinnek. Rögeszméje a jellemes diák. Szerinte az a jellemes diák, aki mindig összejátszik a tanárral, nem súg, magol a dolinál, nem segít, és mindjárt árulkodik, szóval egy rémes stréber. […] Rövidet lát, és nagyot hall. Ez ő, egy ideális osztályfőnök.”

A kötet bevezetőjében Janikovszky János – az írónő fia, aki édesanyja halála óta őrzi a naplókat – megjegyzi: meglepte, hogy Kucses Éva kézírása szinte semmit sem változott az évek során. Idős korában is hasonlóan írt, mint kamaszlányként, miközben az emberek többsége aligha ismerne rá saját gyerekkori betűire. Ugyanez igaz a szövegekre is: a naplók lapjairól azonnal és kétségkívül felismerhető a későbbi Janikovszky Éva hangja. 

A stílus, a nyelvhasználat már ekkor kiforrott: egy művelt, sziporkázó, éles szemű és nyelvű fiatal mesél a harmincas–negyvenes évek szegedi mindennapjairól.

Kucses Évike igazi szélvészkisasszony: kíváncsi, vagány, szemfüles, a társasági élet középpontja. Alig lehet otthon tartani, mindent megfigyel, mindent lejegyez. Az iskola untatja, a színházat rajongásig szereti, korcsolyázik, a korzón sétál udvarlóival, táncmulatságokba jár, és sok időt tölt Bartos nagyszülei könyvesboltjában és papírüzletében, ahol Móra Ferenc is gyakori vendég volt. A sors különös fintora, hogy az íróról elnevezett kiadónál válik majd Janikovszky Éva főszerkesztővé.

Ez az idillinek tűnő világ azonban darabokra hullik a háború súlya alatt. Végig ott lebeg a szövegek felett, mint egy sötét felleg, ám az a makacs derű és életösztön, amely Janikovszky Éva későbbi pályáját is meghatározta, már ezekben a naplókban is jelen van. A családot súlyos veszteségek érik, a félelem és a fájdalom mindennapos tapasztalat, ám a szerző nem panaszkodik: a tragédiákat többnyire tényszerűen, szűkszavúan rögzíti.

Gyakran mondják, hogy Janikovszky Éva a mindennapok apró-cseprő történéseit ábrázolta zseniálisan. Valójában ezekből az apró darabokból rakta ki a nagy egészet, az örökérvényűt. 

Nem az eget kémlelte, hanem a földön gyűjtötte össze azokat a kincseket, amelyek felett mások elsiklottak. Szerelmi civakodások, barátnői viták, iskolai balgaságok, korzópletykák és végtelen ábrándozás: ezek alkotják az élet szövetét – ezt üzenik a naplók, akárcsak a későbbi művek. Minden más csak rossz álom, amelyből fel kell ébrednünk.

Egy monodrámával színpadra lépni mindig hatalmas kockázat. Itt minden az egyetlen szereplőn múlik. Sodró Eliza partnere Martinkovics Máté, aki ugyan csak néhány mondatot kap, mégsem puszta „biodíszlet”: jelenléte, mozgása, testbeszéde, finom reakciói szerves részei az előadásnak.

Sodró Elizának száz percen keresztül kell fenntartania a figyelmet és az illúziót. Ez nemcsak komoly koncentrációt és pontos szövegtudást, hanem jelentős fizikai állóképességet is igényel. A monodráma műfaja könnyen válhat monotonná, ám ebben az esetben erről szó sincs: az előadás végig magával ragadja a nézőket. Sodró Eliza nem engedi el sem a tekintetet, sem a szívet. Úgy hallgatjuk Kucses Évike történeteit, mintha saját gyermekünk mesélne aznapi élményeiről a konyhaasztalnál.

A nézők egy idilli világba csöppennek, miközben pontosan tudják: ez az idill illúzió.

A főhős látszólag nem vesz tudomást róla, ám ez nem naivitás, hanem tudatos ellenállás: az életösztön elszánt kapaszkodása minden apró örömbe, amely a reményt és a derűt táplálja.

Egy fiatal lány minden erejével azon van, hogy a környező borzalmak ellenére megélhesse a felnőtté válást, a szerelmet, a tanulást – úgy, ahogyan azt békeidőben tenné. Mert ehhez joga van. Ahogyan minden gyermeknek joga lenne a biztonságos, háborítatlan gyerekkorhoz, függetlenül attól, hogy 1938-at vagy 2026-ot írunk.

A valóság azonban makacs: a fegyverek akkor is dörögtek, és ma is dörögnek. Az álmok pedig a kifutópályán vesztegelnek – vihar és emberek miatt. Olyan emberek miatt, akik istennek képzelik magukat, miközben mit sem törődnek a gyerekek álmaival és jogaival. És Kucses Éva – a színpadon és a napló lapjain – mindannyiunk nevében kéri ezt számon.

Kizárólag az utókor számára – díszelőadás