Mindössze harminc esztendőt élt, táncdalénekesi pályája pedig még egy kurta évtizedig sem tartott, Szécsi Pál nevének említése nélkül mégis elbeszélhetetlen a múlt századi magyar könnyűzene története.

Legendája és fájdalmasan korai, tragikus halála körül máig oly kitartóan nagy a bulvárérdeklődés, hogy annak sűrűjében könnyű megfeledkezni arról, mi minden fontosat és újat hozott a magyar táncdaléneklés – és egyáltalán: a hazai könnyűzene – világába Szécsi Pál. Ilyen újdonság volt például az énekes külső megjelenése, mely tényező ezen a pályán természetesen sohasem számított mellékesnek. Így amikor az 1967-es Táncdalfesztiválon a Csak egy tánc volt előadójaként megismerte őt hazánk tévénéző közönsége, Szécsi (felvételről is mindmáig átütő) fiús hamvasságának észlelése mellé még egy örömteli felismerés társult: Szécsi személyében végre testet öltött az olaszos-latinos férfiénekes rég áhított ideálja, ami addig annak ellenére égetően hiányzott a korabeli magyar könnyűzenéből, hogy a táncdalfogyasztó társadalom és az alkotók amúgy egyaránt rajongtak az olasz módiért. Nos, Szécsi, mondhatni, helyből hozta a mediterrán jóképűséget és sármot: azt az ekkor még gondtalannak tetsző férfibájt, amely mély emberi hitelt kölcsönzött a legelső slágeréből kihallható derűs életszomjnak.

„Azután ment minden könnyedén” – hangzott e dalban, és Szécsi tényleg valósággal berobbant a hazai nyilvánosságba, messze maga mögött hagyva manökeni múltját. Pályájának gyors felívelését a vonzó külső és a nagyvilágiasan elegáns megjelenés mellett hangütésének újszerűsége magyarázta. S itt korántsem csupán arról lehetett szó, hogy az 1945-ben született Szécsi 5-10 évvel fiatalabb volt a korabeli táncdalénekesi élmezőny túlnyomó többségénél (Vámosi Jánosnál pedig éppenséggel 19 esztendővel volt ifjabb), hanem arról is, hogy a beatkorszak magyarországi beköszöntét megelőző utolsó pillanatban leginkább neki sikerült pózok nélküli, oldottan jelenidejű előadásmódot kialakítani. Énekhangjának üde és sohasem zavaró nyersesége ugyanis még a legközhelyesebb számokban is jól érvényesült, a megejtően bársonyos fel-felbúgások pedig sohasem váltak mesterkéltté, sem gejllé – mindkét előadói erényére jó példa az Egy szál harangvirág bármely elérhető felvétele.

Van még egy jelenség, amelynek Szécsi Pál lehetne a legérzékletesebb példája: a könnyűzenei siker révén megélt, szinteket átugró társadalmi emelkedés. Köztudott, az 1967-ben oly megvesztegetően könnyed eleganciával az Erkel Színház fesztiválszínpadára lépő táncdalénekes hatalmas hátrányokat leküzdve érkezett be az országos kedvencek szűk elitjébe. S a hálás közönség elismerte és jutalmazta ezt a félig rejtett, félig nyilvánvaló outsider-státuszt.

Mindezt persze egyáltalán nem szükséges tudatosítanunk magunkkal, amikor Szécsi Pált és örökzöld slágereit hallgatjuk. Hiszen az élmény így is, úgy is a hatása alá von minket, akár a nosztalgia vagy a retró, a legenda vagy a mindenkor személyes jegyű hang bűvöletében közeledünk is hozzá: minden út Szécsi Pálhoz vezet.

László Ferenc

Október 27-én: Szécsi Pál emlékest Mujahid Zoltán előadásában
Sztárvendég: Tóth Vera

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

A szó pantomimművésze és a kabaré kakukktojása: az összetéveszthetetlen és beskatulyázhatatlan Sándor György.

A mából visszatekintve jelképesnek tűnik, hogy hajdanán milyen tétován, ám egyúttal mennyire kitartóan keresgélték a helyét a színház körül. Volt öltöztető, bútoros, felvett, majd villámgyorsan kirostált főiskolai növendék, tévés házibulik közreműködője, extrastatiszta és segédszínész: jeléül annak, hogy nemcsak az ifjú Sándor György, de a színházi illetékesek is váltig úgy érezték, hogy lesz még neki valami keresnivalója ebben a közegben. Pályafutásának ebben a kezdeti szakaszában akadt néhány emlékezetes pillanat, főként az a tapsos mikrokiugrás, amely a Szinetár Miklós által rendezett Koldusoperában jutott számára, szinte megszólalás nélküli szereplőként. Mégis vagy egy évtizedig tartott, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy Sándor Györgyöt nem lehet semmiféle megnyugtatóan ismerős, rég bevett skatulyában elhelyezni, sem a színház, sem a kabaré világán belül.

„Most megteremtem az alapfigurámat” – mondta egyik legelső önálló műsorában, és valóban megteremtette máig elnyűhetetlen – mert teljességgel önazonos – figuráját. S akárcsak zseniális kor- és pályatársa, a szintén sokáig bizonytalan besorolású Hofi Géza, úgy a hatvanas évek végére ő is egyszemélyes műfajt alakított ki és lakott be. Így váltak ők ketten e korszak humorának, tempósan avuló kabaréművészetének megújítóivá, legeredetibb jelenségeivé – és nagy kívülállóivá.

Mert hát Sándor György továbbra is nehéz helyzet elé állította a megrögzött kategorizálókat. Szakálltalan, majd szakállas arcát vagy épp jellegzetes, kántáló hanghordozását ugyan még csak-csak rokoníthatták volna a pesti (kis)polgári kabaré egy-egy ismerős típusával, de már a szöveg, Sándor mondandója igencsak kirítt ebből a közegből: a Vidám Színpad, a Telepódium, a Szeszélyes évszakok, a Rádiókabaré szokott alaptónusából. (Ahogyan minden felszíni hasonlóság dacára ténykedése nem összevethető és pláne nem megfeleltethető a kortárs hazai standuppal sem.)

Így aztán, miközben a „humoralista” körül tekintélyes létszámú törzsközönség, sőt rajongótábor tömörült, a sajtómunkások újabb és újabb definíciós, vagy legalább körülírási kísérletekkel próbálkoztak. Abszurd humor, szürrealista humor, intellektuális humor, építő humor, filozofikus bohóctréfa, groteszk – ezt mind számtalanszor leírták az évtizedek alatt a Sándor György-i produkciókról, amelyek az első szerzői-előadói est, az Én egy analfabéta vagyok nyomában sorjáztak. Mégis találóbbnak és méltóbbnak bizonyult Zelk Zoltán kereken ötven esztendeje, 1969-ben megfogalmazott keresetlen élménybeszámolója, amelyben imígyen jellemezte az Egyetemi Színpadon megtekintett egyszemélyes előadást: „Másfél órán át hallgattuk egy chaplini félszegségű fiatalember szópantomimját. Akkorákat nevettem, mintha a hajdani nagy bohócokat látnám, s mégis, valami különös, de nem ismeretlen szomorúságot éreztem… Ez a Sándor György olyanokat tud kitalálni, amiket csak Karinthy Frigyes találhatna ki… Ha rajtam múlna, színházat adnék neki.”

Sándor György azóta is egyszerre deríti fel és szomorítja meg, no meg persze zavarba is hozza a maga mindenkori közönségét. Burda-szabásmintával a kézben téblábolva az Oktogonon, iskolai parabolákban felmutatva világunkat, vagy éppenséggel elemeire szétbontva valamely túlságosan is közkeletű, süketen ismételgetett szólásfordulatot. Egyik legelső önálló estjének címét kikölcsönözve: Sándor György élőszóban és írásban máig ernyedetlen buzgalommal végzi a „nézeteltérítés” meghökkentő, kizökkentő és felszabadító hatású munkáját. Egy régi műsorából, a Hintőporból idézve: „Érdekes. Gondolkodom, és még mindig vagyok.”

László Ferenc

2019-ben három alkalommal a MOMkult-ban: A sándorgyuri | Két óra a Kossuth-díjas Sándor György humoralistával, a Nemzet Művészével

október 15.

november 7.

december 19.

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Kovács Dániel beszámolója
Bősze Ádám előadássorozatáról

„Nagy zenészek, nagy szerelmek”

Először a piros tornacipő volt gyanús, aztán a hanglejtés. Éreztem, ez nem mindennapi találkozás lesz. Az embernek persze mindig vannak előfeltételezései: ez is csak egy unalmas este lesz, semmi új nincs a nap alatt és amúgy is hűvös van. Aztán belegondoltam, hogy még mindig él bennem a remény és pont ezért kapom össze magam hétről hétre egy-egy estére, hátha megtörik a jég, lenyűgöznek és valami különleges élményben lesz részem.

A „vakrandim” ezúttal egészen pontosan Bősze Ádám műsorvezetővel, zenetörténésszel történt, a poén pedig, hogy ő nem is tudott róla. Mielőtt az olvasó azt feltételezné, elvetemült, titkos imádónak csaptam fel, megnyugtatom, csupán arról van szó, hogy még soha nem láttam élőben a zeneantikvárius egyetlen előadását sem.

A Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban szimpatikus úriember tereli be a közönséget, majd egyszer csak feltűnik a már említett tornacipő a színpadon… Ekkor csillant fel bennem a remény. Már korábban kétségtelen volt számomra, hogy Bőszét receptre kéne felírni a mai középiskolásoknak: ha ilyen emberek tanítanák a gimnazista zenetörténelmet, akkor talán a ballagó diákoknak több is megmaradna az említett tanórákból, mint az a megalázó pillanat, amikor mutáló hangon kellett énekelni az Ómagyar Mária-siralmat jegyre – a példa nem vicc, saját élmény, végül kettest kaptam, a jelenet azóta is kísért. Szóba kerülhetne az órákon például az olyan zenészek, mint Richard Wagner élete és művészete. Faust, Tannhauser és a Trisztán és Izolda. Pár cím, néhány dallam – sokak számára ismert momentumok Wagnerrel kapcsolatban. Újságíróként azonban nem a statisztika és a felszín érdekelt – ahogy Bőszét sem –, sokkal inkább a szaftos részletek.

Alig pár perccel az előadás kezdete után rögtön világossá vált, hogy ez a pasi – Wagner – korának rocksztárja volt: úgy váltotta a nőket, mint én a pólókat 37 fokban, a pénzzel meg úgy bánt, mint egy rendes feleség a Glamour-napokon.

„Hogy milyen ember volt Wagner? Borzalmas – ez az én magánvéleményem.” – mondta az előadása kezdetén Bősze. Erős kezdés, úgyhogy innen már tényleg csak pletykákra és nőkre számítottam. Nos, mint kiderült: volt egy pár Wagner életben. Nincs mit szépíteni, a mi Richardunk önző alak volt, leginkább Fellini 8 és1/2 című filmjének főhőse, a filmrendező Guido jutott eszembe róla: volt itt feleség, gazdag múzsa és szerető egyaránt, akiket szemrebbenés nélkül vert át vagy alázta meg őket.

Első felesége, Minna Planer – akiről egyszer azt írták: „kitört a lábjegyzetek közül”, pedig ha őszinte akarok lenni, eleinte mindent megtett érte, hogy egy elfeledett név legyen a Wikipédián a zeneszerzőnél négy évvel idősebb hölgy – feladta az amúgy jól menő színésznői karriert, egy szerencsétlen balesetet követően elvetélt, s így az anyaság nem adatott meg neki, és rendes művészfeleségként bármikor vállalta a nyomort férje kedvéért, akit ez sem akadályozott meg abban, hogy – kis túlzással – mindenkit elkapjon, aki él és mozog. Ennek csúcspontja talán gazdag svájci szerelme volt, akit a vagyonáért akart elcsábítani annak férjétől úgy, hogy gyakorlatilag mindezt elmondta hűséges nejének.

Második nejét is házasemberként ismerte meg, ő nem más, mint Liszt Ferenc lánya volt, Cosima. Az ifjú hölgy már bőven házas volt idegileg labilis, később agyvérzésen átesett férjével, mikor Wagner felfedezte őt. A nő gyermekeket szült, a probléma az volt, hogy a második gyermeknél már nem volt egyértelmű, ki az apa – ez Wagner halála után egy legendás örökösödési perhez vezetett. Később a szerelmesek vállalták kapcsolatukat, három gyermekük született, de a hírek szerint Wagner ezután se bírt a vérével, igaz, ekkor már sokkal visszafogott volt, mint Minna idején.

A slusszpoén pedig: Wagner igazi szerelmének múzsáját, Mathilde Wesendonckot tartotta. Az előkelő hölgy mecénásként került a zseniális zeneszerző életébe. Forró levelezésük alapján egyértelmű, hogy nem csak pénzt és házat biztosított Mathilde Wagner számára. Nem véletlen, hogy a hölgy hatására íródott Trisztán és Izoldát már Velencében fejezte be a zeneszerző, mivel a férj megtalálta egyik pikáns levelüket, ami lebuktatta románcukat.

Minna szívbajban halt meg, szegényen, Wagner el se ment a temetésére. Cosima szült és tűrt, Mathilde férje hatására került ki a képből. Mint sajnos sok esetben, itt is a nők húzták a rövidebbet, míg a léha férfi röhögött a markába.

Bősze nem árult zsákbamacskát, valóban a tizenkilencedik század pikáns bulvártörténeteinek lehettünk fültanúi, ahogy a sorozat következő részeiben is erre számíthat a közönség. Akit Berki Krisztián vagy Pumped Gabo helyett jobban érdekel Mendelssohn szerelmi élete, az október 17-én feltétlenül látogasson el a Lovasútba.

A sorozat következő állomása:
Október 17. LÓVASÚT | PERON
#Mendelssohn | Bősze Ádám előadássorozata

https://www.youtube.com/watch?v=6F57D2168g0

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Kovács Dániel szubjektív beszámolója a szeptember 17-i Hello, WMN!-ről

Bevallom, férfiként kicsit félve ültem be a Hello, WMN! soron következő előadására, miközben a kolléga- és barátnőim már ódákat zengtek a D. Tóth Kriszta által létrehozott beszélgetőestről. Miután megkaptam a hímnemű munkatársaimtól a szokásos poénokat: „A Szerelmünk lapjai lesz az új kedvenc filmed! Mindig legyen a táskádban százas zsebkendő! Mostantól te is úgy fogod gondolni, hogy Dicaprio felfért volna arra a bizonyos ajtóra Kate Winslet mellé a Titanicban!” – beültem az előadásra.

A show kezdetén D. Tóth Kriszta maga is rögtön arra volt kíváncsi, vajon hány férfi van jelen a közönség soraiban. Nem lepődtem meg, hogy jelentős kisebbségben vagyunk, és maximum mellkasközépig emeltük fel a kezünket Kriszta kérésére. A közönségben helyet foglaló hölgyek elismerő tekintettel honorálták bátorságunkat, amiért bemerészkedtünk a drámák és retikülök rejtélyes világába. Rácz Zsuzsa címben foglalt kijelentéséig kissé idegenkedve szemléltem az eseményeket, mivel addig a pontig teljesen meg voltam győződve róla: innen „üres kézzel” megyek haza, maximum egy fokkal jobban megértem a női nem igencsak bonyolult lelkivilágát. Az Állítástok meg Terézanyut! írónője azonban ezzel a mondatával nem csak egy örök érvényű igazságot fogalmazott meg a több száz fős közönség előtt, hanem egy olyan mottót, amit nem, kor, vallás vagy szexuális beállítottságtól függetlenül mindenkinek érdemes megszívlelnie, ha teljesen akarja élni az élet nevű játékot.
A színpadon helyet foglaló nők a közel kétórás műsor keretein belül nem csak lelkük legmélyebb titkaiba kalauzolták el a közönséget, hanem olyan bensőséges miliőt teremtettek, melyben minden jelenlévő egy picit a meghívott hírességek új barátnői lehettek. Két poén vagy drámai fordulat között bátran odafordulhattak a nézők a mellettük ülő tényleges barátnőjükhöz vagy éppen ahhoz a kedves idegenhez, aki mellett helyet foglaltak, és együtt nevethettek vagy megoszhatták egymással gondolataikat. Ha egyszerűbben és trendibben akarnám megfogalmazni, úgy éreztem: Itt semmi se ciki! Nem ciki nevetni, nem ciki sírni, de nem ciki felháborodni sem, hiszen a performereknek valahol pont ez a célja: azt akarják, hogy együtt induljanak be a fogaskerekek a fejünkben, hogy a talkshow végén komplexebb világképpel távozzunk.

Érdekes módon a történet legizgalmasabb része az előadás után zajlott, amikor a bent helyet foglaló több száz nő megindult kifelé. Számtalan olyan eseményen jártam már, ahol némán jöttek ki a nézők, mondtak egy-két jó szót, valaki dühöngött, talán elvétve látni lehetett egy-két félmosolyt, de végül, körülbelül két perc múlva mindenki visszatért a sárga csekkekkel tarkított hétköznapokba. Ezek a nők viszont megálltak egy kicsit, az idő őrületesen kattogó kerekét megakasztották, énidőt teremtve maguknak vagy a MOM Caféban vagy az épület előtt beszélgettek: jókedvűen vagy akár indulatosan vitték tovább azt a hangulatot, amit a műsor résztvevői magukkal hoztak. Ezt a képet figyelve jutottak újra eszembe Rácz Zsuzsa szavai: „a legsúlyosabb probléma az egymással szembeni bizalmatlanság, ami komoly hatással van a társadalomra.” Nos, a reakciókat elnézve Zsuzsa és beszélgetőpartnerei sokat javítottak ezen az amúgy szomorú megállapításon.

Elfelé jövet az Eredet című film jutott eszembe a jelenségről: a színpadon lévő hölgyek az álomtolvaj Leonardo DiCapriohoz hasonlóan – ismét Leót emlegetem, innen már csak egy lépés a Titanic… – gondolatokat ültettek a nézők fejébe a világról alkotott képükkel kapcsolatban. Ezek újabb és újabb kérdéseket vetnek majd fel a nézőkben, amit másnap továbbadnak barátnőiknek, kolléganőiknek, hogy egy picit jobb hely legyen ez a sokszor barátságtalan és rideg világ.

Kovács Dániel

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Opera StandUp Hábetler Andrással és a FareMido Operatársulattal
Bóka Gábor ajánlója

Az operáról mindenki gondol valamit – az is, aki még sosem látott olyat. Sztereotípiák sokasága sorakozik a fejünkben, akár személyes tapasztalatok híján is.

„Az opera az a műfaj, amelyben a szereplők még a haláluk előtt is hosszasan énekelnek – függetlenül attól, hogy beléjük döftek-e már egy konyhakést vagy sem.” És ez nagyjából így is van. Aki látta már Verdi Rigolettóját, tudhatja, hogy Gilda nagyjából-egészében ekként hal meg: egy bérgyilkos leszúrja, zsákba csomagolják, ide-oda vonszolják a kocsma és a folyópart között, apja – nem tudván, ki van a zsákban – hosszasan elmélkedik fölötte, majd miután rádöbben, hogy kit rejt a csomag, még ennél is hosszasabban búcsúzkodik a szerencsére magához térő lányától, aki – még nagyobb szerencsénkre – a hangját sem vesztette még el. Kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek – idézhetnénk a gyerekdalt: bizony, az opera nem csak a zene, de a horror iránti igényeket is kielégítette azokban a korszakokban, amikor a legnépszerűbb művészeti ágak közé tartozott – jelesül elsősorban a 19. században. S az igényes szórakoztatás felett érzett örömben az egyszeri néző még azt is hajlandó volt elfeledni, mennyi képtelenséget is látott az előadások két-három órás időtartama során.

És vajon ma miért nem vagyunk hajlandók ezt elfogadni? Pontosabban: az operarajongók ma már viszonylag szűk körén kívül – akik számára mindez ugyanúgy nem probléma, mint száz vagy kétszáz éve – miért okoz gondot másoknak, ha olyasmit látnak a színpadon, ami a valóságban elképzelhetetlen? Hábetler András mintha ennek a kérdésnek eredne a nyomába – többek között azt nyomozza, mi is távolítja el a ma közönségét az egykor tömegeket megmozgató műfajtól. De ennél többet is tesz: huszárosan szembefordul e folyamattal, és igyekszik betemetni a talán nem is olyan mély árkokat – mégpedig elsősorban a humor eszközével.

A FareMido Operatársulattal közösen létrehozott Opera StandUp elsősorban a műfajjal nem túl szoros kapcsolatot ápoló közönségréteget szólítja meg. „Adjon esélyt az operának! Opera pátosz és mikrofon nélkül, kivételes hangokkal és sok humorral” – áll a műsor ajánlójában, s ezzel alighanem maradéktalanul egyetérthetünk: az esély még a halálraítéltnek is jár. De az sem csalódik a programban, aki jól ismeri az opera világát – elvégre ki ne élvezné az igazi értőknek, Feinschmeckereknek szóló poénokat?

Márpedig Hábetler András maga is értő – mi más is lehetne a Magyar Állami Operaház állandó vendégművészeként? Igaz, értőként nem riad vissza a legmeglepőbb húzásoktól sem: aki hallotta már, hogyan vezet műsort az Erkel Színházban az OperaKaland-sorozatra összegyűlt kétezer középiskolásnak, avagy éppen átélte, hogy sajátos értelmezésű Figaro házassága-rendezésében (ami már a címében is provokatív: Figaro2.0) hogyan csábítja a színpadra a nézőket, és hogyan szólal meg a rockosított Mozart – nos, az sejtheti, hogy e minden bizonnyal szórakoztató standup során is mindenre fel kell készülnie. És akár operarajongóként, akár szűz fülekkel érkezünk az eseményre; akár átadjuk magunkat Hábetler András és társai humorának, akár berzenkedünk ellene – az biztos, hogy olyan élményt kapunk, ami így vagy úgy, de elgondolkodtat arról, milyen is a mi személyes viszonyunk egy több mint négyszáz éves műfajhoz. Ez pedig nem kevés.

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.

Változott a parkolás díjfizetési időszak a MOMkult környékén

A Böszörményi út–Királyhágó utca–Alkotás utca–Márvány utca–Győri út–Avar utca–Hegyalja út–Jagelló út által határolt területen 22.00 órakor ér véget a várakozási díjfizetési időszak.

A díjfizetési időszak meghosszabbítása nem érinti a területen élőket, azaz akik lakossági várakozási engedéllyel rendelkeznek, a saját zónájukban továbbra is ingyenesen parkolhatnak. A nem itt élő autósok a parkolóautomatákon elhelyezett tájékoztatók segítségével értesülhetnek a változásról, mobilfizetés esetén pedig mindenki automatikus tájékoztatást kap a szolgáltatótól arról, hogy a most bevezetett 3123-as számú zónában 22.00 órakor áll le a díjfizetés.

Kérjük gépjárművel érkező látogatóinkat, hogy fentiek szerint tervezzék a MOMkult rendezvényein, programjain való részvételüket, hogy az esetleges parkolásból származó későbbi kellemetlenségeket el tudják kerülni.