Zenészballada | Szécsi Pálról

Mindössze harminc esztendőt élt, táncdalénekesi pályája pedig még egy kurta évtizedig sem tartott, Szécsi Pál nevének említése nélkül mégis elbeszélhetetlen a múlt századi magyar könnyűzene története.

Legendája és fájdalmasan korai, tragikus halála körül máig oly kitartóan nagy a bulvárérdeklődés, hogy annak sűrűjében könnyű megfeledkezni arról, mi minden fontosat és újat hozott a magyar táncdaléneklés – és egyáltalán: a hazai könnyűzene – világába Szécsi Pál. Ilyen újdonság volt például az énekes külső megjelenése, mely tényező ezen a pályán természetesen sohasem számított mellékesnek. Így amikor az 1967-es Táncdalfesztiválon a Csak egy tánc volt előadójaként megismerte őt hazánk tévénéző közönsége, Szécsi (felvételről is mindmáig átütő) fiús hamvasságának észlelése mellé még egy örömteli felismerés társult: Szécsi személyében végre testet öltött az olaszos-latinos férfiénekes rég áhított ideálja, ami addig annak ellenére égetően hiányzott a korabeli magyar könnyűzenéből, hogy a táncdalfogyasztó társadalom és az alkotók amúgy egyaránt rajongtak az olasz módiért. Nos, Szécsi, mondhatni, helyből hozta a mediterrán jóképűséget és sármot: azt az ekkor még gondtalannak tetsző férfibájt, amely mély emberi hitelt kölcsönzött a legelső slágeréből kihallható derűs életszomjnak.

„Azután ment minden könnyedén” – hangzott e dalban, és Szécsi tényleg valósággal berobbant a hazai nyilvánosságba, messze maga mögött hagyva manökeni múltját. Pályájának gyors felívelését a vonzó külső és a nagyvilágiasan elegáns megjelenés mellett hangütésének újszerűsége magyarázta. S itt korántsem csupán arról lehetett szó, hogy az 1945-ben született Szécsi 5-10 évvel fiatalabb volt a korabeli táncdalénekesi élmezőny túlnyomó többségénél (Vámosi Jánosnál pedig éppenséggel 19 esztendővel volt ifjabb), hanem arról is, hogy a beatkorszak magyarországi beköszöntét megelőző utolsó pillanatban leginkább neki sikerült pózok nélküli, oldottan jelenidejű előadásmódot kialakítani. Énekhangjának üde és sohasem zavaró nyersesége ugyanis még a legközhelyesebb számokban is jól érvényesült, a megejtően bársonyos fel-felbúgások pedig sohasem váltak mesterkéltté, sem gejllé – mindkét előadói erényére jó példa az Egy szál harangvirág bármely elérhető felvétele.

Van még egy jelenség, amelynek Szécsi Pál lehetne a legérzékletesebb példája: a könnyűzenei siker révén megélt, szinteket átugró társadalmi emelkedés. Köztudott, az 1967-ben oly megvesztegetően könnyed eleganciával az Erkel Színház fesztiválszínpadára lépő táncdalénekes hatalmas hátrányokat leküzdve érkezett be az országos kedvencek szűk elitjébe. S a hálás közönség elismerte és jutalmazta ezt a félig rejtett, félig nyilvánvaló outsider-státuszt.

Mindezt persze egyáltalán nem szükséges tudatosítanunk magunkkal, amikor Szécsi Pált és örökzöld slágereit hallgatjuk. Hiszen az élmény így is, úgy is a hatása alá von minket, akár a nosztalgia vagy a retró, a legenda vagy a mindenkor személyes jegyű hang bűvöletében közeledünk is hozzá: minden út Szécsi Pálhoz vezet.

László Ferenc

Október 27-én: Szécsi Pál emlékest Mujahid Zoltán előadásában
Sztárvendég: Tóth Vera

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.