Györffy Kinga: Nekem, neked és mindenkinek joga van megszólalni

Györffy Kinga, a storytelling hazai úttörője mindenkit arra bátorít, hogy elhiggye: a személyes történeteknek egyedi és egyszeri, megismételhetetlen és utánozhatatlan ereje van. Profin elmesélni egy mélyen megbújó, elfeledett vagy fel nem ismert történetet: különleges, gyakran sorsfordító tapasztalat, ahogy ezt ő maga is megélte amerikai tanulmányai során.
Csütörtök este a MOMkult színpadán ezekről a tapasztalatokról is mesél az érdeklődőknek.

Kovács Dániel interjúja

Kovács Dániel: Hazánkban eddig igen keveset foglalkoztak a professzionális történetmeséléssel, vagyis a storytellinggel, melynek hazai úttörőjeként tanítványok és ügyfelek százait segítetted és segíted abban, hogy történeteiket megosszák a világgal. Miért kezdtél ezzel foglalkozni?

Györffy Kinga: Egy hiányélményre vezethető vissza. Közéleti beszédíróként az évek alatt rájöttem, hogy mindent meg tudok írni a másik ember helyett: üzeneteket, emlékezetes metaforákat, figyelemfenntartó mondatokat. Egyvalami van, amit nem tudok helyette elvégezni: a személyes történeteit előásni és formába önteni. Akkor kezdett foglalkoztatni a storytelling: hogyan vehetem rá a beszélőt, az előadót arra, hogyan taníthatom meg neki, hogy elmesélje a történeteit?

K. D.: Manapság mindannyian információkat és „történeteket” mesélünk, gondoljunk csak arra, hogy napjában hányszor posztoljuk élményeinket, tapasztalatainkat a legnagyobb közösségi oldalakon. Véleményed szerint ez is történetmesélés?

Gy. K.: Jó, hogy említed ezeket a példákat, pár éve ugyanis már létezik a „narratív intelligencia” fogalma a pszichológiában. Ennek pont az a lényege, hogy az egyén meg tudja-e például fogalmazni, hogy mi a történet, és mi különbözteti meg a puszta tapasztalattól, élménytől vagy éppen a véleményformálástól, vagyis a közösségi felületek leggyakoribb megszólalási formáitól. Azt látom az ügyfeleimnél és tanítványaimnál, hogy jelentős százalékuk már ott elakad, hogy nem tudja megmondani, mi is a történet és mi különbözteti meg minden más műfajtól.

K. D.: Szerinted milyen a jó történet?

Gy. K.: A jó történet az, amit már feldolgoztam és azzal a céllal mondom el kisebb-nagyobb csoportoknak, hogy valamit adjak nekik, remélve, hogy változásra inspirálom őket: változásra az elméjükben, a szívükben vagy a testükben. Ez nem azonos a kibeszéléssel, azzal például, amikor a gyűlölt kollégámról, szomszédomról pletykálok vagy éppen a frusztrációmat zúdítom rá másokra.

K. D.: Tehát a storytellingben a személyes tapasztalatokra helyeződik a hangsúly?

Gy. K.: Persze, hiszen a legigazabb és legteljesebb önmagunkat mutathatjuk meg személyes történeteinken keresztül, így tudunk kapcsolódni a közönséghez. Fontos, hogy a legszemélyesebb történet is az aktuális hallgatóságnak, hallgatóságról és hallgatósághoz szóljon. A tanítványaimnak azt a példát szoktam hozni, hogy a mélyvízi búvárkodás élményeiről nem beszélünk olyanoknak, akik egzisztenciális gondokkal küzdenek. Pont az a cél, hogy a hallgató ráismerjen a saját életére, kérdéseire vagy problémáira, azaz a legmélyebb szinten tudjon kapcsolódni a történethez.

K. D.: Mindenkinek alkalmas a személyisége arra, hogy történeteket meséljen?

Gy. K.: Nem onnan közelíteném meg, hogy valakinek alkalmas-e a személyisége vagy sem. A storytellingben nélkülözhetetlen az önismeret, sőt, az önszeretet. A saját veszteségeimhez és vereségeimhez elfogadó szeretettel kell viszonyulnom, különben sosem leszek jó mesélő. Ez az alap. Erre épülnek a retorikai készségek, amelyek egy megfelelő mentorral vagy tanárral csodálatosan fejleszthetők.

K. D.: Mi volt a te első storytelling-élményed?

Gy. K.: Amerikában voltam egy ideig ösztöndíjas, és ott egy osztályteremben esett meg velem egy magyar vonatkozású történet, ami később a könyvem nyitófejezete lett. Rólam és Radnóti Miklós Erőltetett menetéről szól. Ez volt az első igazi történet, amit elmeséltem publikum előtt.

K. D.: Mi volt az amerikai diákok számára az újdonság ebben a műben és a mondandóban?

Gy. K.: „Against the War” („A háború ellen„) volt az egyik kurzusom címe. Megjött a tanár, kiosztotta a versesköteteket és közölte, hogy verselemzés következik. Én voltam az egyetlen nemzetközi diák, és láss csodát: a kötet első oldalán melyik vers szerepelt? Radnóti Miklós Erőltetett menete. Fölül az eredeti, alul az angol verzió. Az amerikai diákok nem tudták, hogy magyar vagyok, és áradni kezdett belőlük a szó, okosságok-butaságok egyszerre. Letaglózó erővel hatott rám a magabiztosságuk. Közben nem vették észre, hogy az Erőltetett menetnek fontos sajátossága, hogy a sorok között kígyózik egy ösvény. Ez az ösvény az erőltetett menet útja. Ők nem vették észre, én pedig – az introvertált magyar – negyvenöt percen át hallgattam. Aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy magamért, a magyartanáromért, Magyarországért fel fogok állni és el fogom mondani, hogy ott van ez az út! Így is történt, megszólaltam, és attól a pillanattól én voltam az amerikai osztályterem sztárja. Ettől a három mondattól hatalmasat nőttem a szemükben.

K. D.: Miért volt ennyire fontos ez a pillanat neked?

Gy. K.: Mert ez a történet is bizonyítja, hogy mindegy, hogy introvertált vagy éppen extrovertált vagy, halk vagy hangos, bőbeszédű vagy szűkszavú, a lényeg az, hogy van-e erős mondanivalód. Ha igen, nekem, neked és mindenkinek joga van megszólalni.

Október 31.: Györffy Kinga, a storytelling hazai úttörője előadása a MOMkult-ban: Mi a te történeted? A történetmesélés ereje a munkahelyen és a magánéletben címmel

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.