A szarvassá válás mítosza

Bartóktól Juhász Ferencig – és tovább a kortárs színpadig és a városi térig

Kevés olyan motívum van a magyar kultúrában, amely ennyire makacsul és termékenyen térne vissza, mint a szarvassá válás mítosza. Egy ősi történet, amely Bartók Béla zenéjében kapott modern formát, Juhász Ferenc költészetében epikus látomássá mélyült, majd a 21. században filmben, koncertszínházban és köztéri szobrászatban is újra megszólalt. Ugyanaz a történet ível át műfajokon és nemzedékeken: az elszakadás, az átváltozás és az újjászületés története.

Bartók és a „tiszta forrás”

Bartók Béla Cantata profana című világi kórusműve a harmincas évek morális krízisének szorításában született. Tenorra, baritonra és zenekarra – illetve zongorára – komponálta, eredetileg egy, a Kárpát-medence folklór- és álomvilágát feldolgozó trilógia nyitódarabjának szánta. A tervből végül csak az első rész valósult meg: a román népi szövegeken alapuló, Bartók által fordított pogány karácsonyi mondakör, A kilenc csodaszarvas története.

A mese kilenc fiúról szól, akik kilépnek az emberi társadalomból, és a természet tisztaságát keresve szarvassá változnak. Egy öregember kilenc fiával vadászik, a fiúk ebben a világban nőnek fel, majd egy nap – amikor az apa nincs otthon – átváltoznak. Hiába hívja őket haza az apjuk, többé nem térnek vissza. Bartók zenei nyelve a „tiszta forrás” eszményét követi: kristálytiszta dallamvilág, archaikus egyszerűség és mély, morális feszültség találkozik benne. Az ihletet adó kolindákat még az első világháború előtt gyűjtötte Erdőidecsen és Felsőorosziban.

Juhász Ferenc látomása

Ebből a mítoszi alaprétegből született meg 1955-ben Juhász Ferenc epikus költeménye, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. A költő maga is Bartók Cantata profanája nyomán írta meg a verset, amely a 20. századi magyar líra egyik legkülönlegesebb, látomásos erejű alkotása lett.

A költemény egy fiúról szól, aki elhagyja az otthoni világ biztonságát, hogy egy másik, „korszerűbb” világot hódítson meg, és eljusson a titkok kapujáig. Utazása, elvágyódása és az otthontól való távolodása a mű központi motívuma. Az anya hívó hangja az otthonhoz kötődik, de a fiú már nem térhet vissza, mert „az a világ már nem az övé”. A szarvassá válás itt is ősi szimbólum: a szabadság, a menekülés és az újjászületés lehetőségéé.

Irodalomkritikusok gyakran Juhász ars poeticájaként olvassák a művet: az emberi sors és a mítosz összefonódásáról, az identitásról, az egyén és a közösség, a hagyomány és a modernitás viszonyáról szól. Egyúttal generációs hangot is ad a „fényes szelek nemzedékének” és a vidékről induló nemzedékek világkeresésének.

Színpadon és filmen: Vidnyánszky Attila értelmezései

A költemény színpadi életre is kelt. 2003-ban Vidnyánszky Attila rendezésében a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója balladaszerű, expresszív, népi-mítikus világként fogalmazta újra a történetet. Vidnyánszky később filmes adaptációt is készített a műből, amely nem pusztán illusztrációja a versnek, hanem önálló művészi értelmezés.

A film az otthonról elszakadó fiú és az őt hiába hazaváró anya történetét színházi és filmes eszközöket ötvözve viszi vászonra. Az anya szerepében a legendás Törőcsik Mari látható, partnere Trill Zsolt. Az alkotás a mítosz, a költészet és a személyes sors rétegeit kapcsolja össze, miközben hű marad Juhász Ferenc látomásos, rituális erejű szövegéhez.

Koncertszínház 2025-ben: QJÚB és Vecsei H. Miklós

A történet legújabb állomása a kortárs színpadon született meg. 2025-ben Vecsei H. Miklós rendezésében és a QJÚB alkotói csoport közreműködésével koncertszínházi feldolgozás készült a költeményből. Az előadás nem hagyományos adaptáció, hanem összművészeti vállalkozás: a kimondott szó, az élő zene és a performansz együtt teremti meg a mű mítikus, látomásos világát.

Élő zene, elektronika és rétegzett hangzás emeli új dimenzióba a költői szöveget, feltárva a vers belső ritmusát és mitikus csomópontjait. Az előadásban Hegedűs Bori énekesként, Vecsei H. Miklós rendezőként és előadóként, Frimmel Jakab billentyűn és elektronikán, Paczári Viktor basszusgitáron, Mihalik Ábel dobon és Ratkóczi Huba szólógitáron működik közre. A szarvassá válás motívuma itt már nemcsak irodalmi, hanem zenei és performatív szinten is megszólal.

A mítosz a városi térben: Marton László szobra

A történet nemcsak a színpadon és a vásznon él tovább, hanem a városi térben is. A budai Királyhágó téren Marton László Kossuth-díjas szobrászművész Cantata profana című bronz-kő szoborkompozíciója állít emléket Bartók művének. A bronzszarvasok egy díszkút peremére hajolnak, mintha egy ősi jelenet dermedt volna meg a városi forgalom közepén.

A kompozíció 1999-ben készült, a millenniumi emlékévhez kapcsolódva. Kútszoborként működik, így a víz is része a jelentésnek: a csobogás mintha a bartóki „tiszta forrás” eszményére felelne. A talapzaton Bartók szövegének részletei olvashatók, tovább erősítve az átjárást zene, irodalom és képzőművészet között. Marton plasztikájában a kilenc csodaszarvas motívuma térbelivé és kézzelfoghatóvá válik, miközben megőrzi mítikus lebegését.

Egy történet, sok médium

Bartóktól Juhász Ferencen át Vidnyánszky Attiláig, Vecsei H. Miklósig és Marton Lászlóig ugyanaz a mítosz ível tovább. Hol zenében, hol költészetben, hol filmben, hol koncertszínházi formában, hol pedig bronzszoborban szólal meg újra.

Az elszakadás, az átváltozás és az újjászületés ősi története újra és újra képes megszólítani a jelent. Talán azért, mert mindannyian ismerjük: azt a pillanatot, amikor már nem térhetünk vissza oda, ahonnan elindultunk — és amikor még nem tudjuk pontosan, mivé is válunk majd.

A szarvassá változott fiú