Az örök Faust | Párhuzamos műfajok

Volt történeti, legendabéli és világirodalmi alak, sőt ő a nyughatatlanul kutató modern ember őstípusa is: Faust, a kimeríthetetlen téma.

Amikor Johann Georg Faust élt és működött, vagyis a 16. század első felében, korántsem számított ugyan hétköznapi figurának, de azért mégis csupán egy volt az Európában szerte kóborló, okkult mestereknek. Horoszkópokat készített, aranycsinálónak lódította magát, varázslással ámított és ördögi mágus hírébe keveredett, egyszóval szélhámos volt, még hogyha intellektuális szélhámos is. Ám 1587-ben, Frankfurtban megjelent az a népkönyv, azaz ponyva, „D. Johann Fausten”-ről, amely akarva-akaratlanul olyan utóéletet teremtett a néhai vándormágusnak, amilyen még a valódi történelmi nagyságoknak sem igen jutott osztályrészül.
Marlowe-tól Goethéig, Lenautól Lisztig és Berlioztól Thomas Mannig, seregnyi alkotó művész talált rá az ördöggel alkut kötő Faustra, aki ennyi rátalálás közepette paradox módon az örökös, a mindent tudni vágyó, nyughatatlan keresés jelképes alakjává lényegült át.

„Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és – haj – a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.
S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkába fogtam.”

Goethe tragédiájának első részében így lép elő a tudást és élvezetet mind birtokba venni vágyó doktor, aki mellől természetesen a nagy kísértő, a „tagadás lelke”, vagyis Mefisztó sem hiányozhat. Mindketten valósággal bérelt helyet szereztek a prózában és a lírában egyaránt, a magyar irodalomban is. Ennek és a téma testmeleg személyességének érzékletes példája a közeli múltból (1988-ból) Orbán Ottó verse is, a Faust röpköd:

„Megnyomorodunk testünkben, mire szellemünk megtanul repülni –
valamit valamiért; szerződésünk rögzíti ezt,
melyet a pontos fogalmazás üdvéért az ördöggel kötöttünk.
A Gonosz persze nem valami gyíklesővel pompázó, fodros ficsúr,
de mégcsak nem is vérre szomjas akadémikus vagy adóellenőr,
hanem a helyinél szélesebb látókörű légiirányító;
indulás előtt tüzetesen ellenőrzi, leadtunk-e mindent,
gyerekkort, ifjúságot, szerelmeket, évre évet,
majd selymes baritonján beleszól a mikrofonba:
„Torony a seprűnek. Fölszállhat, engedélyezem.”
S a hőseit szemétbe temető világ vihogva nézi,
hogy seprűnyélen lovagolva hirdeti a halhatatlan,
mindent megújító, loboncos ifjúságot
egy falka tikkelő, sipogó, bibircsókos apó és anyó.”

És ugyanez a személyesség egy másik magyar költő hangján, egy másik élet és létállapot kifejezéseként, mondhatni önarckép-gyanánt: Csorba Győző hatvanas években írt versében, az Igénytelen Faustban is megjelenik.

„Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább,
maradj, ne menj tovább!
– hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust,
a szürke, rongyos pillanatnak is.
Mert gyorsul az idő,
és mégsincs jobb jó, mint az élet,
s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad.”

S hogy Mefisztó magyar lírai jelenlétét is jelezzük, legyen elég két példa: egy tragikus hosszúvers és egy grimasznyi haiku. Baka István a maga Liszt-ciklusában (Liszt Ferenc éjszakái) írta verssé 1982-ben a Mefisztó-keringőt, az emberiséget hegedűjátékával megtáncoltató ördög képét is beillesztve művébe:

„[…] S vonít a Sátán hegedűje
nyüszít a brácsa felsikolt
a klarinét hörög a bőgő
élők között kering a holt
A. nagykövetné s B. a császár
ébenfa mellett rőt virágszál
a parketten száguldozik
C. államelnök görbe lábu
nejét forgatva Noszferatu
mily szép nyak elábrándozik
s mint hattyúdöggel a kanális
fagylaltszinű ruhákkal máris
felhabzik forr a bálterem
s bár túlcsordul megállni nem
engedi a szilaj keringő […]”

Kányádi Sándor – Réz Pálnak ajánlott – Körömversei között pedig ott ez a három kurta sorocska a provinciális gonoszról:

„Vidékiség, ó!
Mefisztó is lúdtalpas
közalkalmazott.”

László Ferenc

November 19-én ismét Párhuzamos műfajok | A költő és a festő. Az irodalom képei előadássorozat Széchenyi Ágnessel és Bellák Gáborral: Egy örök klasszikus: a Faust

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.