Ajánló: A nézeteltérítő | A sándorgyuri

A szó pantomimművésze és a kabaré kakukktojása: az összetéveszthetetlen és beskatulyázhatatlan Sándor György.

A mából visszatekintve jelképesnek tűnik, hogy hajdanán milyen tétován, ám egyúttal mennyire kitartóan keresgélték a helyét a színház körül. Volt öltöztető, bútoros, felvett, majd villámgyorsan kirostált főiskolai növendék, tévés házibulik közreműködője, extrastatiszta és segédszínész: jeléül annak, hogy nemcsak az ifjú Sándor György, de a színházi illetékesek is váltig úgy érezték, hogy lesz még neki valami keresnivalója ebben a közegben. Pályafutásának ebben a kezdeti szakaszában akadt néhány emlékezetes pillanat, főként az a tapsos mikrokiugrás, amely a Szinetár Miklós által rendezett Koldusoperában jutott számára, szinte megszólalás nélküli szereplőként. Mégis vagy egy évtizedig tartott, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy Sándor Györgyöt nem lehet semmiféle megnyugtatóan ismerős, rég bevett skatulyában elhelyezni, sem a színház, sem a kabaré világán belül.

„Most megteremtem az alapfigurámat” – mondta egyik legelső önálló műsorában, és valóban megteremtette máig elnyűhetetlen – mert teljességgel önazonos – figuráját. S akárcsak zseniális kor- és pályatársa, a szintén sokáig bizonytalan besorolású Hofi Géza, úgy a hatvanas évek végére ő is egyszemélyes műfajt alakított ki és lakott be. Így váltak ők ketten e korszak humorának, tempósan avuló kabaréművészetének megújítóivá, legeredetibb jelenségeivé – és nagy kívülállóivá.

Mert hát Sándor György továbbra is nehéz helyzet elé állította a megrögzött kategorizálókat. Szakálltalan, majd szakállas arcát vagy épp jellegzetes, kántáló hanghordozását ugyan még csak-csak rokoníthatták volna a pesti (kis)polgári kabaré egy-egy ismerős típusával, de már a szöveg, Sándor mondandója igencsak kirítt ebből a közegből: a Vidám Színpad, a Telepódium, a Szeszélyes évszakok, a Rádiókabaré szokott alaptónusából. (Ahogyan minden felszíni hasonlóság dacára ténykedése nem összevethető és pláne nem megfeleltethető a kortárs hazai standuppal sem.)

Így aztán, miközben a „humoralista” körül tekintélyes létszámú törzsközönség, sőt rajongótábor tömörült, a sajtómunkások újabb és újabb definíciós, vagy legalább körülírási kísérletekkel próbálkoztak. Abszurd humor, szürrealista humor, intellektuális humor, építő humor, filozofikus bohóctréfa, groteszk – ezt mind számtalanszor leírták az évtizedek alatt a Sándor György-i produkciókról, amelyek az első szerzői-előadói est, az Én egy analfabéta vagyok nyomában sorjáztak. Mégis találóbbnak és méltóbbnak bizonyult Zelk Zoltán kereken ötven esztendeje, 1969-ben megfogalmazott keresetlen élménybeszámolója, amelyben imígyen jellemezte az Egyetemi Színpadon megtekintett egyszemélyes előadást: „Másfél órán át hallgattuk egy chaplini félszegségű fiatalember szópantomimját. Akkorákat nevettem, mintha a hajdani nagy bohócokat látnám, s mégis, valami különös, de nem ismeretlen szomorúságot éreztem… Ez a Sándor György olyanokat tud kitalálni, amiket csak Karinthy Frigyes találhatna ki… Ha rajtam múlna, színházat adnék neki.”

Sándor György azóta is egyszerre deríti fel és szomorítja meg, no meg persze zavarba is hozza a maga mindenkori közönségét. Burda-szabásmintával a kézben téblábolva az Oktogonon, iskolai parabolákban felmutatva világunkat, vagy éppenséggel elemeire szétbontva valamely túlságosan is közkeletű, süketen ismételgetett szólásfordulatot. Egyik legelső önálló estjének címét kikölcsönözve: Sándor György élőszóban és írásban máig ernyedetlen buzgalommal végzi a „nézeteltérítés” meghökkentő, kizökkentő és felszabadító hatású munkáját. Egy régi műsorából, a Hintőporból idézve: „Érdekes. Gondolkodom, és még mindig vagyok.”

László Ferenc

2019-ben három alkalommal a MOMkult-ban: A sándorgyuri | Két óra a Kossuth-díjas Sándor György humoralistával, a Nemzet Művészével

október 15.

november 7.

december 19.

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.