UPSOUND: Candy Dulfer Budapesten

A MOMkult prémium koncertsorozata, az UPSOUND az elmúlt években következetesen olyan nemzetközi előadókat mutat be, akik világszinten meghatározók, mégis ritkábban hallhatók a hazai színpadokon. A sorozat egyik kiemelt fellépője idén a holland szaxofonművész, Candy Dulfer, aki nem csupán előadóként, hanem egy teljes zenei hagyomány kortárs megtestesítőjeként érkezik Budapestre.

Egy zenei örökségből született világsztár

Candy Dulfer Amszterdamban született, és gyermekkorát egy erősen zenei közeg határozta meg, ahol a zene nem háttér volt, hanem a mindennapok része. Édesapja, Hans Dulfer révén a jazz élő formájával találkozott, nem pedig tankönyvi definícióként. Tizenhárom évesen saját zenekart alapított – ez a korai indulás pedig olyan, mintha egy film főhőse már az első jelenetben világossá tenné: itt nem mellékszereplőről van szó.

Az áttörést az 1989-es Lily Was Here hozta meg, amelyet Dave Stewart-tal készített. A dal atmoszférája szinte képszerű: A dal atmoszférája szinte képszerű: mintha egy kamera lassan pásztázná az éjszakai várost. 

A hangzás, amely képekké válik

Candy Dulfer zenéje ritka módon vizuális természetű: nemcsak hallgatjuk, hanem „látjuk” is. A funk–jazz lüktetés gyakran idézi meg a hetvenes évek városi filmjeinek világát. A groove-ok mögött ott húzódik a Shaft magabiztos, ikonikus ritmusa, miközben a karakteres szaxofonhang olyan, mintha egy főszereplő saját zenei motívumot kapna.

A későbbi filmes párhuzamok még szélesebb spektrumot nyitnak. Quentin Tarantino filmjei – különösen a Pulp Fiction és a Jackie Brown – újraértelmezték a funk és soul zene dramaturgiai szerepét. Ezekben a filmekben a zene nem illusztráció, hanem narratív erő. Dulfer koncertjei hasonló módon működnek: a dalok nem egymást követő számok, hanem egymásba fonódó jelenetek.

Funk és jazz – a mozgás zenéje

A funk gyökerei az afroamerikai zenei kultúrába nyúlnak vissza, olyan ikonok munkásságához, mint James Brown, aki a ritmust helyezte a középpontba. Ez a zene nem statikus: mozgásra késztet, és ezt a film is hamar felismerte. A hetvenes évek „blaxploitation” filmjeiben a funk nemcsak hangulatot adott, hanem identitást is – egyfajta zenei önkifejezést. 

A blaxploitation (a Black és exploitation szavakból) egy 1969-1974 között virágzó amerikai filmtípus, amely kifejezetten a fekete közönségnek készült, alacsony költségvetésű akció- és bűnügyi filmekkel. A műfajra jellemzőek a fekete hősök, a városi gettókörnyezet, a funk/soul zene.

A jazz ezzel szemben az improvizáció szabadságát képviselte. Amikor a két műfaj találkozott, megszületett a jazz-funk, amelyet olyan művészek formáltak, mint Herbie Hancock és Miles Davis. Ez a hangzásvilág a filmekben is visszaköszön: gondoljunk a Taxi Driver zaklatott, mégis hipnotikus zenei világára, ahol a jazz már nem pusztán háttér, hanem pszichológiai tér.

Prince univerzuma – zene mint látvány

Candy Dulfer karrierjének egyik meghatározó állomása a Prince-szel való együttműködés volt. Prince alkotói világa eleve erősen vizuális gondolkodásra épült: karakterközpontú megközelítés, hangsúlyos képiség és tudatosan felépített dramatikus ívek jellemezték. Ez a szemlélet Dulfer élő fellépéseiben is visszaköszön, ahol a zene nem pusztán hangzásként, hanem intenzív színpadi élményként hat.

Ez az összhatás leginkább egy koncertfilm sodrásához hasonlítható, mint amilyen a Stop Making Sense – ahol a zenei megszólalás és a színpadi energia egymást erősítve hoz létre rétegzett, komplex hatást.

Egy globális zenei hálózat

Dulfer olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Maceo Parker, Van Morrison, Lionel Richie és Aretha Franklin. Ezek az együttműködések olyanok, mint különböző filmstílusok találkozása: minden projekt új tónust, új perspektívát hoz.

A modern funk filmszerű ritmusa

A pandémia idején indított Music in My Kitchen sorozat újfajta „kamarafilmmé” alakította a koncertélményt: intimebb tér, közvetlenebb kapcsolat, de változatlan intenzitás. Ez a formátum akár a Inside Llewyn Davis világát is felidézheti, ahol a zene személyes és közvetlen, mégis univerzális hatású.

Legutóbbi albuma, a We Never Stop pedig címében is hordozza azt a dinamizmust, amely Dulfer művészetének alapja – folyamatos mozgás, akár egy hosszú snitt egy filmben, amely nem vág, csak halad előre.

Élőben: amikor a koncert mozgóképpé válik

Candy Dulfer koncertjei olyanok, mint egy élőben forgatott film: nincs két egyforma jelenet, nincs ismétlés. A groove vezeti a történetet, az improvizáció írja a forgatókönyvet. Az élmény egyszerre idézheti meg a La La Land jazzes romantikáját és egy Tarantino-film nyers energiáját.

Az UPSOUND keretében a budapesti közönség nem pusztán egy koncertet kap, hanem egy komplex, filmszerű élményt – ahol a zene képeket teremt, a ritmus történetet mesél, és minden hang egy új jelenetet nyit meg. Candy Dulfer fellépése így nemcsak hallható, hanem átélhető és – a szó legjobb értelmében – látható is.