Magyar kultúra napja – interjú // Digital Umami [] Bereczki Nóra

A magyar kultúra napja alkalmat ad arra, hogy ne csupán megemlékezzünk a múlt értékeiről, hanem újra kapcsolatba lépjünk velük a jelen nyelvén. Ez a nap nem csak a hagyomány ünnepe, hanem annak felismerése is, hogy a kultúra élő szövet: folyamatos párbeszéd múlt és jelen, klasszikus formák és új médiumok között. A MOMkult által Bereczki Nórával készített interjú ebbe a gondolkodásba illeszkedik, és azt vizsgálja, hogyan tartható meg az irodalom, a képzőművészet és az alkotói gondolkodás súlya egy technológia által formált világban, úgy, hogy a magyar kultúra nem lezárt örökségként, hanem újra és újra értelmezhető, élő tapasztalatként legyen jelen. 

A Digital Umami alkotások az AI-al generált metamorfózisai a régi kor nagy magyar alkotóinak a mostani kor divatos világába a digitális kultúra határterületein mozog: irodalom, képzőművészet, technológia és marketing találkozási pontjain. Bereczki Nórával, a Digital Umami alapítójával arról beszélgettünk, hogyan lehet klasszikus művészeti formákat – költészetet, fotót, festészetet – kortárs, digitális közegbe helyezni anélkül, hogy azok elveszítenék mélységüket. Az interjú középpontjában az alkotói szándék, a vizualitás felelőssége és a mesterséges intelligencia szerepe áll: eszközként, médiumként és kulturális jelenségként egyaránt. Az umami – az ötödik íz – itt a jelentést jelöli: azt a többletet, amely megkülönbözteti az üres esztétikumot a valódi tartalomtól, és élővé teszi a kultúrát a jelen technológiai közegében.

A munkáid erősen támaszkodnak az irodalomra és a képzőművészetre. Miért ezekhez a területekhez nyúlsz vissza a legerősebb videóidban?

Folyamatosan vizuális üzeneteken gondolkodom, szinte állandóan „pörög” az agyam. Több mint húsz éve fotózom, analóg és digitális technikával is, és rengeteg ötletem van arra, hogyan lehetne a művészetet újraértelmezni, mozgásba hozni, mai közegbe helyezni. A költős videók is egy ilyen gondolatból születtek. A költészetet felnőtt fejjel szerettem meg, és ma kifejezetten praktikus műfajnak érzem: a rohanó világban nem mindig van idő hosszú szövegeket olvasni, de egy vers képes kitölteni egy-egy üresjáratot, egy pillanatot, amikor meg lehet állni. Ezekkel a videókkal több célom is volt. Egyrészt megmutatni, hogyan néznének ki ezek a költők ma, ha több mint száz év távlatából újra találkozhatnánk velük. Másrészt közelebb hozni a költészetet egy olyan közönséghez, amely sokszor távolinak vagy nehezen befogadhatónak érzi ezt a műfajt. Fontos volt számomra az is, hogy emberként, karakterként láttassam őket: magabiztos, jelenléttel teli férfiakként, nem csupán tankönyvekbe zárt kulturális ikonként, akikhez nehéz kapcsolódni. Szeretek műfajokat vegyíteni, például analóg fotóimat mozgatom meg AI segítségével, mert így tudom érzékeltetni azt, hogy a képzőművészet és az irodalom nem lezárt hagyomány, hanem élő alapanyag. Ezekhez nyúlok vissza, mert foglalkoztatnak, kérdéseket vetnek fel.

Az AI használata sokakban vált ki ambivalens érzéseket. Szerinted a mesterséges intelligencia művészeti eszköz, szórakozás, médium, vagy önálló alkotótárs?

Számomra az AI elsősorban eszköz: egy olyan technológia, amely segít a víziók megvalósításában. Ugyanúgy használom, mint egy ecsetet, egy kamerát vagy egy vágóprogramot, attól függően, mire van szükségem az adott alkotásnál. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy közben szórakoztató is legyen. Idővel biztosan kirajzolódik majd egy, az AI köré szerveződő művészközeg, már most is vannak alkotók, akiket érdemes figyelni, ugyanakkor az AI a hétköznapok része is lesz, amelyet sokan egyszerűen örömből, kísérletezésből használnak. Ha a fotózásra gondolunk, ott is természetes módon élnek egymás mellett a hivatásos művészek és a hobbi alkotók. Az AI esetében sem látom ezt másként: az eszköz önmagában nem határozza meg, hogy mi születik belőle, az emberi szándék és látásmód igen.

Nem érzed néha úgy, hogy az AI bevonása „szentségtörés” a klasszikus művészeti formákhoz képest? 

Ez valóban nagyon összetett és érzékeny kérdés. Az AI jelenleg gyorsabban fejlődik, mint ahogyan a jogi és etikai keretek képesek lennének követni, és ebből jogos aggályok is fakadnak, amivel foglalkozni kell. De talán nem önmagában az eszköz a döntő, hanem az, hogy az ember hogyan és milyen céllal használja. Ugyanaz a technológia lehet felszínes, kizsákmányoló vagy éppen értelmező, párbeszédre hívó, ez mindig az alkotói szándékon múlik. A művészet története tele van olyan eszközökkel, amelyeket megjelenésük pillanatában sokan veszélyesnek vagy profánnak éreztek, később mégis a hagyomány részévé váltak.

A „szentségtörés” kérdésében kulcsszónak érzem a tiszteletet. Tiszteletet a művészet iránt, annak története, súlya és értékei felé, de ugyanilyen fontos a tisztelet a jövő formálódó műfajai iránt is.

Lehet-e valódi művészet az, ami teljesen mesterséges, „műanyag” eredetű? 

Amikor a portréfestők mellé megérkeztek az első fényképezőgépek, tulajdonképpen ugyanezt a kérdést fel lehetett volna tenni: lehet-e valódi művészet az, ami technikai eszköz közvetítésével jön létre pillanatok alatt? Már tudjuk, hogy lényegében nem a közvetítő anyag eredete a legfontosabb, hanem a vízió. Az AI abban lehet igazán erős eszköz, hogy egy határozott, átgondolt elképzelést képes életre kelteni, ha az alkotó tudja, mit akar kifejezni. A lényeg az, hogy a víziónak kell először léteznie, az eszköz csak ezután következik. Ha nincs mögötte gondolat, akkor a végeredmény üres marad. Az elmúlt években hatalmas hype alakult ki az AI körül, nem véletlenül árasztotta el az internetet az AI-tartalmak tömege. Erre már külön fogalom is született: AI slop. Ebben a zajban válik igazán hangsúlyossá a kreativitás kérdése, hiszen egyre nehezebb kitűnni, és egyre fontosabbá válik, hogy legyen valódi gondolat és irány egy alkotás mögött. Éppen ezért gondolom azt, hogy a kreatív szakemberekre a jövőben nem kevesebb, hanem több szükség lesz. A kreatív, emberi oldal az, ami elengedhetetlen marad: a vízió, a történetmesélés, az art direction. Ezeket az elemeket az AI nem tudja kiváltani, legfeljebb támogatni. Ha valódi művészek kezébe kerül ez az eszköz, tudatosan használva, akkor képes igazán izgalmas dolgokat létrehozni. Egy jó történet és egy erős art direction nélkül viszont az egész könnyen üressé válik, bármilyen fejlett is legyen a technológia. Nem az a kérdés, hogy mesterséges-e az eszköz, hanem hogy emberi-e a gondolat mögötte.

A klasszikus költészet új közegbe kerül a videóidban. Nem tartasz attól, hogy az általad használt forma túlságosan „eladhatóvá” teszi a felkent költőket? Baj-e, ha a költészet eladhatóbbá válik? 

Számomra nagyon érdekes és meglepő volt, hogy mennyi pozitív visszajelzés érkezett a videók alá fiataloktól és idősektől egyaránt. Sokan írták, hogy kedvet kaptak versek olvasásához, elő is vesznek egy kötetet. Különösen megérintett, hogy rengeteg komment szeretettel beszélt a költőkről: sokan kiemelték, kik a kedvenceik, mennyire szeretik őket, milyen személyes élményeik kötődnek egy adott költeményhez, költőhöz. Ezekből a reakciókból nekem az derült ki, hogy a formátum – jól használva – nem eltávolít, hanem közelebb hoz. Számos irodalomtanár is megkeresett, illetve hozzászólt a tartalomhoz, és arról számoltak be, hogy be is vitték az óráikra. Diákok is írtak, mennyire jó élmény volt számukra, hogy a tanár az irodalomórán levetítette ezeket. Nagyon izgat például az is, hogyan lehet az oktatásba olyan friss eszközöket beemelni, amelyek segítik a diákokat a kapcsolódásban, és valódi érdeklődést, kedvet hoznak a tananyaghoz. Emellett költőktől és íróktól is kaptam pozitív visszajelzéseket, ami megerősített abban, hogy ez a megközelítés nem kiüresít, hanem épp ellenkezőleg: új kapcsolódási pontokat teremt. Én inkább lehetőségként tekintek erre. Ha ezek a költők így tovább élnek a kollektív emlékezetben, ha új közönségekhez jutnak el, akkor az „eladhatóság” úgy vélem nem probléma, sőt. Érdekes módon eredetileg csak egyetlen költős videót terveztem, de a közönség reakciója annyira erős volt, hogy újabb és újabb neveket kértek. Így fokozatosan párbeszéd alakult ki az alkotás és a közönség között, amelynek eredményeként megszületett a második és a harmadik rész is.

Hogyan választod ki a versrészleteket, és hogyan születik meg hozzájuk a zene? 

A költős videók esetében fontos volt, hogy amikor egy-egy költő „vonul”, mindig kizárólag az ő sorai hangozzanak el. Szerettem volna, ha a teljes „dalszöveg” egyben is értelmezhető marad, kinek így, kinek úgy. Éppen ezért törekedtem arra, hogy ne pusztán kiragadott sorokat helyezzek egymás mellé, hanem olyan részleteket válogassak, amelyek együtt is működnek, ritmusuk és jelentésük révén párbeszédbe lépnek egymással. A zene egy olyan AI-alapú programmal készült, ahol a dalszöveg mellett stílusokat is lehet definiálni, és bizonyos mértékig szerkeszteni is lehet a végeredményt. Így lehetőség van arra, hogy az ember belenyúljon a struktúrába, finomítson rajta. Ugyanakkor teljesen őszinte szeretnék lenni: nem vagyok zenész. Egy zenész sokkal jobb megoldásokat tudna adni ezekre a szövegekre… A zene ezeknél a klipeknél elsősorban hordozó és atmoszféra volt, egy eszköz, amely segít a versek vizuális és érzelmi újraértelmezésében.

Műfaji szempontból is nehéz besorolni a munkáidat. A videóid már nem igazán posztmodernek. Te minek neveznéd ezt a világot? Metamodernnek?

Inkább egy multimédiás irányként gondolok erre, mintsem egy újabb „-izmusként”. Úgy érzem, most nagyon sok ember kap olyan eszközöket a kezébe, amelyek összekapcsolásával végre ki tud fejezni olyan érzelmeket és gondolatokat, amelyeket korábban sehogy, vagy csak nagyon nehezen tudott volna. Az elmúlt években több filmrendezővel is beszélgettem, akik arról meséltek, hogy végre elő tudják venni a fiókban porosodó ötleteiket, mert az AI segít vizuális formába önteni azokat. Egy argentin filmrendező például azt mondta, hogy így tudott megvalósítani egy olyan filmet, amelyre korábban sem technológiai, sem anyagi lehetősége nem volt. A támogatási rendszer pedig csak nagyon szűk rétegek számára elérhető. Ebben az értelemben a technológia tette lehetővé, hogy egyáltalán alkothasson. Sok olyan embert ismerek, akik rendkívül kreatívak, de korábban nem volt meg hozzájuk az eszköztáruk: ott voltak a víziók, az elképzelések, de nem találták meg azt a formát vagy technológiát, amellyel mindezt meg tudták volna mutatni. Több emberrel beszéltem, akik szakmát váltottak, és most először tudják életre kelteni azokat a vizuális látomásokat, amelyek eddig csak a fejükben léteztek. Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat a kreativitás kérdése is. Azt érzem, hogy a következő évtizedekben az alkalmazkodás és a folyamatos tanulás mellett a kreativitás is kulcsszerepet kap majd. Illetve annak kérdése is, hogyan tudjuk ezt előhívni az emberekből, főleg azokból, akik a felnőtté válással elnyomták azt magukban. Vissza kell térnünk “az alapokhoz”. Ha például gyurmázunk, rajzolunk, zenélünk, színházba és múzeumba járunk, időt töltünk a természetben, vagy egyszerűen csak beszélgetünk egymással, ezek mind-mind táplálják a kreativitást. Ezek olyan tapasztalatok, amelyekből később valódi, élő gondolatok tudnak megszületni. Egy izgalmas, nyitott világ érkezését látom, ahol talán az a legfontosabb, hogy ne dugjuk homokba a fejünket, hanem fejlődjünk, megpróbáljuk megérteni ezeket a folyamatokat, és felelősen használjuk az új eszközöket, amelyek a kezünkbe kerülnek.

Mivel foglalkozol a videókon kívül? 

A szakmai hátterem a marketing. Jelenleg tanácsadással foglalkozom vállalkozóként, ahol klasszikus marketingtanácsadással, kreatív – AI-alapú – tartalomgyártással és AI-oktatással foglalkozom. Az AI-val kapcsolatban több mint négy éve foglalkoztat az a kérdés, hogyan lehet értelmesen és felelősen beépíteni a marketingstratégia teljes folyamatába, és legalább ilyen fontos az is, hogy hol nem érdemes használni ezeket az eszközöket.

Mi formálta azt, ahogyan az embereket és a világot látod? 

Hosszabb ideig éltem Amerikában, Németországban és Japánban, és ezek az élmények alapvetően formálták a világlátásomat. Japán különösen meghatározó volt: kétszer is eltöltöttem ott hosszabb időt, először gyerekként, amikor a családunk közel egy évig élt kint. A külföldön töltött évek megtanítottak az elfogadásra. Arra, milyen érzés az „idegen” oldalon állni, új kulturális közegbe csöppenni, és alkalmazkodni. Ez a tapasztalat sokkal érzékenyebbé tett más nézőpontok iránt. Alapvetően minden új dolog érdekel. Úgy érzem, a következő évtizedekben az alkalmazkodás és a folyamatos tanulás kulcsszerepet kap majd, és ezt mindannyiunknak meg kell ugrania. Ha valami igazán érdekel, szeretek utánamenni, követni a saját kíváncsiságomat, és hagyni, hogy ezek az impulzusok formálják a gondolkodásomat, akár emberileg, akár alkotóként. Talán ez az állandó mozgás és nyitottság az, ami leginkább meghatározza azt, ahogyan a világra nézek.

Végül egy tágabb kérdés. A MOMkult szlogenje az, hogy „minden kultúra”. Te egyetértesz ezzel?

Igen, egyetértek vele. A kultúra fogalma nagyon tág: számomra mindazt jelenti, amit egy társadalom vagy közösség az emberek révén hoz létre. Ide tartoznak a normák, az értékek, a szokások, a tudás, a művészet, az irodalom, de ugyanúgy a technológia és az emberi tevékenység nyomán létrejött tárgyi világ is. Ebben az értelemben a kultúra nem egy zárt, elit tér, hanem egy folyamatosan alakuló közeg, amelyben mindannyian részt veszünk, akár alkotóként, akár befogadóként, akár egyszerűen a mindennapi cselekedeteinken keresztül.

A magyar kultúra napján meg tudnád fogalmazni: számodra mi a magyar kultúra?

A magyar kultúra nem egy lezárt hagyomány vagy statikus örökség, hanem egy folyamatosan alakuló rendszer, amelyet öröklünk, formálunk és továbbadunk. Nem csak a nagy művekben vagy kanonizált alkotókban létezik, hanem a mindennapi gesztusokban, a gondolkodásmódban, abban, ahogyan reagálunk a világra. A magyar kultúra akkor marad élő, ha nem vitrinekbe zárjuk, hanem kapcsolatban tartjuk a jelennel, ha merjük újraértelmezni, kérdéseket feltenni róla, és továbbadni.

• Instagram:  https://www.instagram.com/digital.umami
• TikTok: https://www.tiktok.com/@digital.umami
• YouTube: https://www.youtube.com/@digitalumamichannel