Világ-figyelő tető | Az Erdélyi Helikonról

November 17-én az Erdélyi Helikon Íróinak 9. Jubileumi Ünnepsége a MOMkult-ban:
Földindulás | Irodalmi műsor két felvonásban.

Szabad munkaközösség, írói parlament, szellemi csoportosulás és folyóirat: az Erdélyi Helikon sokféleképpen volt meghatározható, a hatása mégis áldásosan egyértelműnek bizonyult.

A Helikon elnevezés jelentésköre igen gazdag: a múzsák lakhelyéül szolgáló görög hegység idővel fúvós hangszernek, könyv- és lemezkiadónak, operatársulatnak, de cigarettamárkának és képszerkesztő alkalmazásnak is felkínálta a nevét. A magyar kultúrtörténetben pedig Keszthely és a Festeticsek adtak új értelmet ennek a szónak a 19. században – majd pedig az erdélyi írók a 20. században.
Az utóbbi kezdeményezés, az Erdélyi Helikon egyszerre valóságos és jelképes színhelye Marosvécs és az ottani kastély volt, az 1926-ban létrejött kezdeményezés körül pedig sokoldalú arisztokrata írók bábáskodtak. Mindenekelőtt maga Marosvécs ifjú ura, báró Kemény János, aki írt prózát és verset s a művészetpártoló erdélyi arisztokrácia régi hagyományaihoz híven színtársulatot is igazgatott élete során. Akárcsak a másik, főszerepet vállaló nagyúr, gróf Bánffy Miklós, aki volt külügyminiszter, operaházi és nemzeti színházi intendáns és az utolsó magyar királykoronázás rendezője egyaránt. (Minden kategorizálásnak ellenálló személyiségét ezzel a társasági csevegéssel jellemezte a húszas évek közepén Rákosi Jenő: „…egy társaságban szóba került Bánffy Miklós. És mondja az egyik: a volt intendáns? – Nem, Kisbán, a költő. – Dehogy költő. Az festő, kérem. – Téved, tudtommal szobrász. – Ugyan, kérem, az a volt külügyminiszter. – Na hallja, ez jó. A minap láttam tőle egy kriminális darabot.”) Bánffy-Kisbán épp 1926 nyarán települt vissza Erdélybe, vállalva a kisebbségi létet: épp időben, hogy szokásához híven többszörösen kivegye a maga részét a feladatokból.

Többek között ő vállalta el a helikoni íróközösség együttműködése révén 1928-ban megindított folyóirat, az Erdélyi Helikon főszerkesztését is. Eme orgánum beköszöntőjét azonban Áprily Lajos írta, így körvonalazva azt a felelős és emelkedett szellemet, amely a helikonistákat motiválta: „Az Erdélyi Helikon áradó programm-szólamokkal nem fogadkozik és nem csalogat. Jelzője nem sujtás és nem rikító megkülönböztetés. Nem is a romantikus értékelés jogcímbejelentése. Erdélyisége világ-figyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provinciálizmus. Maga: szélesen gyűjtő Maros-vize találkozást kereső patakjainknak. Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne. Az élet szava szeretne lenni s nem a halálraítélt féllendületé.”

Mert szándéka szerint ilyen volt az erdélyi gondolatot, a transzilvanizmust képviselő helikoni közösség, amely egymástól amúgy olyannyira különböző egyéniségeket, írói stílusokat és nagyságrendeket egyesített: Berde Máriától Markovits Rodionig, Kuncz Aladártól Makkai Sándorig, Kós Károlytól Tamási Áronig. Ahogyan e sokféleségre az egyik helikonista, Molter Károly utóbb visszaemlékezett, a vendéglátó báró érdemeit kidomborítva: „…amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jóbarátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték.”

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.