Muszáj barátkozni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat

Kovács Dániel szubjektív beszámolója a szeptember 17-i Hello, WMN!-ről

Bevallom, férfiként kicsit félve ültem be a Hello, WMN! soron következő előadására, miközben a kolléga- és barátnőim már ódákat zengtek a D. Tóth Kriszta által létrehozott beszélgetőestről. Miután megkaptam a hímnemű munkatársaimtól a szokásos poénokat: „A Szerelmünk lapjai lesz az új kedvenc filmed! Mindig legyen a táskádban százas zsebkendő! Mostantól te is úgy fogod gondolni, hogy Dicaprio felfért volna arra a bizonyos ajtóra Kate Winslet mellé a Titanicban!” – beültem az előadásra.

A show kezdetén D. Tóth Kriszta maga is rögtön arra volt kíváncsi, vajon hány férfi van jelen a közönség soraiban. Nem lepődtem meg, hogy jelentős kisebbségben vagyunk, és maximum mellkasközépig emeltük fel a kezünket Kriszta kérésére. A közönségben helyet foglaló hölgyek elismerő tekintettel honorálták bátorságunkat, amiért bemerészkedtünk a drámák és retikülök rejtélyes világába. Rácz Zsuzsa címben foglalt kijelentéséig kissé idegenkedve szemléltem az eseményeket, mivel addig a pontig teljesen meg voltam győződve róla: innen „üres kézzel” megyek haza, maximum egy fokkal jobban megértem a női nem igencsak bonyolult lelkivilágát. Az Állítástok meg Terézanyut! írónője azonban ezzel a mondatával nem csak egy örök érvényű igazságot fogalmazott meg a több száz fős közönség előtt, hanem egy olyan mottót, amit nem, kor, vallás vagy szexuális beállítottságtól függetlenül mindenkinek érdemes megszívlelnie, ha teljesen akarja élni az élet nevű játékot.
A színpadon helyet foglaló nők a közel kétórás műsor keretein belül nem csak lelkük legmélyebb titkaiba kalauzolták el a közönséget, hanem olyan bensőséges miliőt teremtettek, melyben minden jelenlévő egy picit a meghívott hírességek új barátnői lehettek. Két poén vagy drámai fordulat között bátran odafordulhattak a nézők a mellettük ülő tényleges barátnőjükhöz vagy éppen ahhoz a kedves idegenhez, aki mellett helyet foglaltak, és együtt nevethettek vagy megoszhatták egymással gondolataikat. Ha egyszerűbben és trendibben akarnám megfogalmazni, úgy éreztem: Itt semmi se ciki! Nem ciki nevetni, nem ciki sírni, de nem ciki felháborodni sem, hiszen a performereknek valahol pont ez a célja: azt akarják, hogy együtt induljanak be a fogaskerekek a fejünkben, hogy a talkshow végén komplexebb világképpel távozzunk.

Érdekes módon a történet legizgalmasabb része az előadás után zajlott, amikor a bent helyet foglaló több száz nő megindult kifelé. Számtalan olyan eseményen jártam már, ahol némán jöttek ki a nézők, mondtak egy-két jó szót, valaki dühöngött, talán elvétve látni lehetett egy-két félmosolyt, de végül, körülbelül két perc múlva mindenki visszatért a sárga csekkekkel tarkított hétköznapokba. Ezek a nők viszont megálltak egy kicsit, az idő őrületesen kattogó kerekét megakasztották, énidőt teremtve maguknak vagy a MOM Caféban vagy az épület előtt beszélgettek: jókedvűen vagy akár indulatosan vitték tovább azt a hangulatot, amit a műsor résztvevői magukkal hoztak. Ezt a képet figyelve jutottak újra eszembe Rácz Zsuzsa szavai: „a legsúlyosabb probléma az egymással szembeni bizalmatlanság, ami komoly hatással van a társadalomra.” Nos, a reakciókat elnézve Zsuzsa és beszélgetőpartnerei sokat javítottak ezen az amúgy szomorú megállapításon.

Elfelé jövet az Eredet című film jutott eszembe a jelenségről: a színpadon lévő hölgyek az álomtolvaj Leonardo DiCapriohoz hasonlóan – ismét Leót emlegetem, innen már csak egy lépés a Titanic… – gondolatokat ültettek a nézők fejébe a világról alkotott képükkel kapcsolatban. Ezek újabb és újabb kérdéseket vetnek majd fel a nézőkben, amit másnap továbbadnak barátnőiknek, kolléganőiknek, hogy egy picit jobb hely legyen ez a sokszor barátságtalan és rideg világ.

Kovács Dániel

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.